SIMON BALÁZS VERSÉRŐL
2010 november
A tartály bójája
A WC-tartály bójája, ami
Lesüllyedt, mint egy
Gránitkő, rest volt felugrani,
Nehéz, egy kis lukon szívta
Magát tele, évek alatt, lassan,
Sosem gondoltam rá, időnk alatt,
Egy barlangban, ebben a látatlan
Töltődő-ürülő vízben, elképzelt
Moha, hínár között, nyálkásan,
Míg egy nap nem jött többé fel,
És csak telt a tartály egyre,
Aztán túlfolyt, csendesen, egy
Szürke vízesés, és közbe kellett
Lépnem, úgy csapoltam le a bóját,
Vízfeleslegét úgy fejtem le, ahogy
Te engedted, hogy szálljon ki
Fejemből, így mondtad, vészablakon
Az a potyautas, aki lenyomott,
Mint a bóját víz alá a víz, egyre
Csak hízott nyálkásan, mohatojás,
Terhes lett, mint a bója ott a
Tartályban, amíg lassan nem jöttem
Többé fel, kinyomtam a belső vizet,
Amíg parafa-könnyű lett, és lebegett
A víz színén, és te kiköltötted,
Fölötte köröztél, amíg kikelt, és
Azon a fejléken át elszállt, valami
Költő-féle vagy tehát, gondoltam, míg
A tartály fedelét sebtében visszatettem,
És lehúztam próbaképp.
A tárgyak, a „léttelen lények” könnye Babitsnál a vergiliusi együttérzés folyadéka. Simon Balázsnál a víz – akár „oly lágy, oly gyönge”, akár a WC-tartályban felgyülemlő hínáros folyadék – az együttérzés hiányának anyagfedezeteként részvéttelen közeg. Szellemalakja az együttérzés megtört tükre csak: anyagmás, amely az alakmásnál csalfábban tükrözi a küszködő tudatot.
biológiai valóság
A vers az első agyműtét szövegciklusából való. Profán hasonlata a salakanyag szentélyében fedezi fel a halálraváltan is életbenmaradó szellem anyagcseréjének titkát. Az életből a halálba magát átküzdő szellem folyékony cserebomlásban él a halál előérzetéből az életbe magát visszaküzdő akarattal. Ebben a hajszálcsövességet folyton megbontó egyensúlyban a túlcsorduló, életet adó víz halálos metamorfózisa nem absztrakt képzeleti teher, hanem biológiai valóság. A lecsapolás, a folyadék elvezetése életmentő kísérlet. A szellem anyagcseréjét biztosító beavatkozás.
A mester, aki a tartályt értő kézzel szabadítja meg a szürke túlfolyástól, egybemontírozódik az agysebésszel: szakértő kézmozdulatait egyik alak a másikról kopírozza. A vers, a költés is groteszk áldozati térben keletkezik – a működés próbájaképpen. Hogy felszáll-e, elszáll-e. A „lehúztam próbaképp” a kísérlet sikerét-sikertelenségét egyszerre példázza. A működő vízháztartás a csatornában eltűnő élet képét vetíti előre – abszurd sikertörténetként. Szabaddá tesz, a kifejtetlen fekete humor fullasztó közegében, pontosan és sejtelmesen.