SIMON BALÁZS VERSÉRŐL
2012 augusztus
INKÁBB A HOLD
Folyékony történetre én
Is gondoltam: hogy volt
Azóta és még ott, ahol te
Vagy a főügyész, azóta is
Fölkelsz, lenyugszol, mint a
Nap; és én a könyveim között –
Már itt – a Hold bizonytalan
Fényében mondjam el, milyen az
Éjszakai fény a kórházban, a
Neonok a plafonon, ahogy tüzet
Fognak, kettős sorban, egymás után,
És felnyüszít az ágyrugó, a terhe
Egyre csak beszél félre vagy nyöszörög,
Ha ágyával már eggyé vált? Nem ez
A főcselekmény itt (iszap, amit az
Ápolónők szárnya felkavar), hanem
A napfelkeltéd króm ezüstje, ez a
Hódítás, ami bemetsz a fénynemlátott
Zugokig, ez a kereszt – gondoltál rá? –,
Ahogy te állsz, és fekszik az, szigorú
Mértanán töprengjünk el, de még
Inkább, ami utána jön, amit csak a
Bizonytalan Hold fénye lát, apad?, dagad?,
Apad?, dagad?, hol elhallgat, hol úgy
Üvölt, akár egy vízesés, a kérdés, állása
Szerint hasad a történet, folyékony
Válasz nincs.
Folyékony történet… folyékony / válasz nincs. A folyékony, interpunkciók ellenére is egymondatos litánia, amelynek pont- és kérdőjelkráterei közé beszivárog az ananké, a végzet kérlelhetetlensége, a káddisok hanghordozásában könyörtelen élethelyzeteket vázol fel: a beteglét napritmusának fényviszonylatai között anamnézis nélküli sorsforgatókönyveket, halálra szántságot, melynek körülményei sosem lehetnek kartotékolhatók.
Pedig a hangvétel a faggatásé. Mindig van mire várni. A kórház neonfény-kockái megvilágíthatnák a kórház belterének rendjét: a holdfény apálya-dagálya a tengerhullámzás ritmusában adhatna reményt és reménytelenséget, ápolást és hódítást, egy fekvő és egy álló figura szigorú mértanával kimérhetné a beszűkült hely dimenzióit. A félrebeszélés, az ággyal eggyé vált teher, a felnyüszítő ágyrugó milyen válasz? Egyáltalán, van itt a faggatásnak még értelme? A kereszt groteszk szellemárnya kirajzolódhat. De megváltatlanul.
Ez az a hely, ahol minden történet folyékonnyá válik: a sors kontúrjai fellazulnak, bevégzett élettörténetek helyén valami kocsonyás bizonytalanság – a halál tisztázatlansága. Mintha az ananké a Hold szeszélyével társulna: itt üvöltés és hallgatás, vízesés és csönd csak a kórház szenvtelen moraja. Ápolónők szárnya surrogása. Iszapkavarás. Így lesz a faggatás, a dialógusvárás válasz nélküli beszéd. És a vers annak a fájdalma, hogy ezt a választ ne kaphatja meg.