G. István László

OLVASATOK EGY NYITOTT KÖNYVBŐL  

1995 december

OLVASATOK EGY NYITOTT KÖNYVBŐL  

Élményem akkor van egy versről, ha ikonná válik bennem. Mondanám, tárggyá, ha nem félnék, hogy az értelmezés kevesebbet ért a tárgyon, mint ikonon. A „vers mint tárgy” megfeleltetés ugyanis túlontúl lefoglalódott a versek típusára; a tárgyszerű már sajátos verskaraktert tipizál, az ikon-metaforával pedig magát a versszerűséget szeretném a magam számára tisztázni: mert minden versben azt keresem, mitől vers a vers.

Mikor lesz egy szövegből ikon? Akkor, ha asszociációim (legyenek azok képi, hangzásbeli, ritmikai, logikai vagy gondolati természetűek s természetük szerint sokszor egymástól el nem válaszhatók) összetartják és kiemelik a semmiből, a fehér papírról, aminek ellenében létrejött a nyelvi kijelentésben az élő szövet: a szöveg. A versszerűség tehát legtágabb értelemben a nyelv életszerűsége: az ikon versélmény mindig magát az életet modellálja, így lesz a képből-hangból-gondolatból misztérium. Túl általános? Persze. Be kell helyettesíteni az asszociációk ismeretlenjeit konkrét szövegben konkrét asszociációkkal, hogy az élő irodalomban a gondolati absztrakció élő absztrakcióvá, azaz artikulált versélménnyé váljon – élet legyen életmodell helyett. A behelyettesítő példa:

Hópehelyhez hasonló

Épp túl létem határán
de azért én
úton a még nem létezőhöz
fellegéből kiszakadt
eleven hópehely
egy perc s alakom visszaváltom
aztán minek neveznek el

A vers a nyelv életszerűsége, még akkor is, ha a szöveg tematikusan épp élet és nem élet határhelyzetét hívja elő. A modern versek feszültsége sok esetben a tematika és a szövegtest (ikon) ambivalenciájából generálható. A jó szöveg az ikon szintjén mindig azzal tüntet, hogy van, a „téma” viszont, amely egy konnotációs vetülete csak ennek az ikonnak, nemegyszer azt célozza meg, amit nem lehet. A vers értelme valami holisztikus értelem, ami paradox viszonyban a vers témájának értelmével az arisztotelészi értelmen túl mutat; Weöres azt mondaná, a „teljesség felé”. Ennek egyik explicit formája, hogy – ha a versszöveget állítás oknak fogjuk fel – sokszor paradoxonokba ütközünk.

„Épp túl létem határán / de azért én / úton a még nem létezőhöz…” Minden versintenzitás, létének eredendő paradoxitása miatt, a képtelenséget teszi képszerűvé, majd ikonszerűvé. Rába György versének első három sora gondolati koan. Versdal-sejtelme van, de még köthetetlen: a szöveg nem talál képet még ennek a képtelenségnek – a verscímben felmutatott tárgy itt még csak illusztráció egy fogalmi futam előtt. A fogalom zenéje hívja életre a megfelelő tárgyat; a tárgyi korreláció nincs közvetlenül elénk téve: az első három sor készíti elő, hogy majd a negyedik, ötödik teremtse meg. A Rába-vers érdekessége a fokozatosság, ahogy megtermékenyül a fogalmi gondolat, és megfogan benne a kép. Ritmikailag is a kép két sora lesz a legdalszerűbb. Nézzük az ütemelosztást sorok szerint: 1/1 II 2;3; 3 II 1; 2 II 215 – töredezettség, aritmia, gondolatiság, mondhatni nehézkesség, ha nem jönne utána 4 II 3; 3 113 – tiszta dal. Az interpunkció hiánya pedig összemossa az értelmi kontúrt, aleatorikusak lesznek a hangsúlyaink: a határhelyzet versében épp hangsúlyozásunk lesz parttalan-határtalan.

két csönd között

„Épp túl létem határán…” A Közbeszólás kötet minden verse csak „épp” szólal közbe, két csönd között – a versek igazi hangalakja, amit „egy perc, s visszavált” maga a csönd. Ismerjük. A csönd, az elhallgatott gondolatalakzat, a ki nem mondható igazi értelem, a súly: Pilinszkyé, Nemes Nagyé, Mándyé, az újholdasoké – Rába Györgyé. De épp ebben ismerős, hogy minden megjelenési formája unikum. Mit mutat ki az örök eleven csöndből a múló-eleven vers szöveg? Egyetlen képet, fókuszba hozott tárgyi korrelátumot – és furcsán kántáló, termékeny verszenét. „Épp túl létem határán I de azért én I úton a még nem létezőhöz I fellegéből kiszakadt I eleven hópehely” … Nominális kijelentésekkel történik a néven nevezés: a kihagyott, de odaértett létige súlya maga a teremtés súlya. Ige nélkül teremt itt Rába, ahogy a haikuk koncentrálnak egy képre. S a sok létige után a korreláció jelzőjeként a versszövegbe simul a mázsásan elejtett szó – eleven, igen: „eleven hópehely” –, és ettől az ikonikus gesztustói válik gondolatiság és érzékiség, fogalom és kép szétbonthatatlanná, ez a vers szétbonthatatlan kötése. A hópehely, melynek kristályszerkezetében muszáj szervesnek látnom a szervetlent: talán mert ki van téve a gravitációnak, mert esendő.

fortepan kep2

Fortepan

Ha a versnek itt lenne vége, már az is kész versanyag, mondjuk egy haikué.

Már látom is, ahogy a kerek, kisimított befejezés súlyosat üt, a szárazon fogalmi első három sort visszhangosítja a pontos, de nem poentírozóan pedáns kép. Csakhogy a vers a statikus haiku-anyagból dinamikus sorsmetaforát csinál: Ady úszik be a hatodik sorba: „egy perc” – „s a tél meg se hőkölt belé”, lehetne olcsó poénnal folytatni, „egy perc s alakom visszaváltom”. Az időtlen dalban abszurd időrelációk sejtelme érződik: majd az leszek, ami voltam, mikor nem leszek ami tehát nem voltam. Nem nyugtatja meg az olvasót a fizika tanúságtétele, hogy tudniillik hópehelyként vízből lettünk, vízzé leszünk – tényleg és objektíve. Nem, mert alakot visszaváltani, visszanyerni nem tudunk könnyű szívvel, nem tudjuk elviselni, hogy a más a tulajdonképpeni.

S ha az Isten a név kimondásával teremti a világot, akkor a másként nevezés („aztán minek neveznek el”) minek a teremtése? Ha nincs meg a ráismerés bizonyossága, ha nem halljuk meg, mikor nevünkön neveznek, akkor minek is minket elnevezni? Versélményem ikonikussága abban rejlik, hogy bizonyosság és bizonytalanság szimbiózisát a műalkotásban életként élem meg. Rákérdez erre az utolsó sor? Vagy állítja, hogy rákérdezett? Minek kérdezzem?

Az Egy lélegzetre című, Rába György költészetéről szóló összeállításból
felső kép | Fortepan / Magyar Rendőr