KÁLNOKY: EGY RÉGI SÖRTALP PALEOGRÁFIÁJA

Éneklő és beszélő vers – érvényes, de tompán hangzó szembeállítás. Melyik költő nem dalolna? Milyen lenne a dallamtalan líra? A kérdés inkább akusztikai, mintsem esztétikai természetű. Mert a beszéd maga is finomrezgésű dallam, hanglejtése, zöngéssége kottázhatatlan zene. Ha pedig verseket vagy – ami még rosszabb – életműveket akarunk tipizálni ezzel a metaforává lett akusztikai megkülönböztetéssel, jobb, ha az akusztikára hallgatunk, mikor a metaforát továbbértelmezve kibontjuk ezt a közismert kettős lírai alapélményt.

Adott a dalolás: a dal, ami szüli énekesét, az ének, amire éled a természet és megnyílik az alvilág kapuja. Vejnemöjnené, Orpheuszé. Az éneklő líra akusztikájában, mondat-dallamlejtésében, az értelem és dallam diffúziójában orpheuszi. Sugallatossága a szavak szintjéig ér; értelmünk termékeny elbizonytalanodása folyamatos: a Weöres Sándor által megnevezett „eleven áram”-ot minden szó mondatbeépülési pontján mérni lehet. Az éneklő líra szövegközelnézetben is líra marad.

termékeny elbizonytalanodás

A beszédben az értelem lekerekíti a dallamot, a folyamatos előrehaladásban zöngétleníti, letisztítja és viszonylagosan egyértelműsíti a dalmozgást. A beszélő líra akusztikájában, mondat-dallamlejtésében, az értelem és dallam diffúziójában apollói. Sugallatossága nem ér a szavak szintjéig, az „eleven áram”-ot nagyobb mondatköteg-egységek szövegbeépülési pontján lehet mérni. Értelmünk termékeny elbizonytalanodása szakaszos vagy holisztikus, azaz beszédhangnem-váltásnál érezhető vagy a teljes szöveg vonzáskörnyezetében (ez az, amit hangulatnak szoktunk hívni). A tisztán beszélő líra szövegközelnézetben emelkedett vagy lecsupaszított próza.

Fontos, hogy az éneklő és a beszélő verseket ne azonosítsuk az emelkedett és az eszköztelen versnyelv használatával. Emez líraontológiai, amaz nyelvhasználati szembeállítás. Erre minden nyelvi bizonyíték elégtelen magyarázat, azt egyetlen szóválasztás könnyen szemléltetheti. Az elégtelenséghez persze az is hozzátartozik, hogy nagyon kevés olyan vers van (vagy nincs is olyan vers – még kevésbé költészet), ami tisztán az egyik típusba tartozna. Beszéd és ének – illetve genealógiáját követve ének és beszéd – csupán a líra egyik ontológiai alaptengelye, amin verseket és életműveket elhelyezni izgalmas, bár önmagában nem biztos, hogy tanulságos vállalkozás.

Mit tudunk meg Kálnokyról, ha azt állítjuk, hogy költészetét ezen a líraontológiai tengelyen a beszédversnél kell kijelölnünk? Önmagában semmit, következményeiben viszont talán sok tanulságos támpontot. Például, hogy mire figyeljünk, és mire ne. Tilos odafigyelnünk – ha meg akarjuk érteni Kálnokyt – az orpheuszi líra élményartikulációs ösztöneire, amivel például egy Weöres-vers-hez közelítünk. Ezek röviden: a szöveg ikonizációs ereje, tehát, hogy zenei és képi analógia-rendszerekkel, variációkkal a szöveg témáját, tárgyát nem magyarázza, hanem megjeleníti; a sugallatosság szövegszervező ereje, vagyis hogy a szavak mondatba épüléskor olyan szemantikai rést hagynak maguk után, amely a szövegegész szempontjából értelem- és érzelemasszociációs pályákat indít, és az utalások ökonomikus ereje, vagyis, hogy a szöveglinearitás nem követi az információadagolás megnyugtató, de nem dalszerű rendjét, a körülírás és parafrázis zenei és nem informatív jellegű, és kibontott analógiák helyett jelzések reflexió nélküli viszonyrendszerében gondolkodunk. Kálnoky költészetéhez ezek a szempontok kevésbé használhatók.

akusztikai tisztasággal

Feltétlen elemzendő viszont kijelentés és reflexió (sokszor dramatizált) viszonya, vagyis hogy a beszéd szövegtestének milyen kommunikatív kontúrja van (kommunikatív, amennyiben a reflexiót önkommunikációnak fogjuk fel). A beszédet élővé (vagyis hangzóvá, tehát önálló hanggá) ugyanis a reflexiós átmenetek lírai ritmizáltsága teszi, hogy a mondás hányféleképpen és milyen változatossággal vonatkozik tárgyra, tárgyhiányra, magára a mondásra vagy magára a vonatkozásra. A változatosságnak, a reflexió ritmizáltságának emellett még természetesnek is kell maradnia, hogy a legbonyolultabb szövegkommunikációs viszonyulások (ha mintát adnak ki, annál jobb) is versszerűen, homogén hangzásban, akusztikai tisztasággal a lélegzetvételek ívébe férhessenek. Homogén hangzássá, dalhangzássá válnak tehát olyan szövegmozgások, amelyek a reflexió jelenléte miatt idegenek a dalkörnyezettől. A beszédversek eredendő disszonanciáját a versszerűtlen viszonyulások versszerű elrendezése miatt érezzük. Kálnoky költészetében a reflexió ritmikus változatosságát leginkább a kései darabokban, az Egy magánzó emlékirataiból és a H. Sz.-versekben lehet megfigyelni.

A beszédversekben ezenfelül szintén a beszéd, a mondás reflexív természete miatt felértékelődik az anyaggazdagság. Ha ugyanis szegényes a tematika, akkor a reflexió önkörébe záródna, a mondás monotóniája orpheuszi ihletés és daljelleg híján unalmassá válna. A beszédversben az anyag gazdagsága pótolja az anyag – dallírához viszonyított – rendezetlenségét. A tematikai sokféleség és a reflexiós kommunikatív kontúrozottság egymást erősítik. Kivéve, ha a reflexiós-kommunikatív kontúrozottság orpheuszi dallíra alapanyagává válik, mint Tandori Dezső korai költészetében. Ilyenkor a reflexió drámája a reflexió nélküli dallíra szolgálatában áll. De mit jelent a tematikus sokféleség?

Sokszor, bár nem szükségképp, együtt jár életrajzi ihletéssel. A beszéd gazdagsága és az élet, az élmény gazdagsága erős analógiának tűnik. Kálnokynál a kisvárosi körkép és a gyerekkor anekdotakincse, valamint a reménytelen szerelmek és háborúk mellett egész életén végighúzódó tüdőbaja és a testi felépítése (piknikus alkata) miatt érzett mérges-ironikus szorongás említhető. Ilyenkor a líra (legalábbis szövegfelszínen) a napló, a beszámoló vagy a vallomás beszédhangját veheti föl. Az extenzív sokféleség helyett azonban sokszor találunk intenzív témagazdagságot, amikor is a részletezés, az analógia, a parafrázis tematikus láncaiban vesz föl a beszédhang elegendő anyagot a drámai reflexió hitelessé tételéhez. Itt már nem feltétlen kell életrajzi ihletés, az analógiát kitöltheti kulturális allúzió, filozófiai fejtegetés vagy a képzelet plasztikus ábrázolóereje.

miniatűr szövegrelációkban

Kálnoky költészetében a tematikus sokféleség mellett a hangnemek kevert heterogenitása is segíti a reflexió szövegalakítását. A kezdettől jelen levő elégikus hangütést azonnal ellenpontozza a Baudelaire-től örökölt groteszk és – a Pindarosz-fordítások után talán még inkább felerősödő – ódái hangszín. Az óda azonban önironikusan alacsony szárnyalású, a kiábrándult reflexióban öngúny és önsajnálat egyszerre munkálja meg az eszmei alaptémákat (emberi sors, közerkölcs, szerelem). Jellemző persze, hogy hangnemről s a hangnemek sokféleségéről is a beszélő vers kapcsán szoktak szólni. Az orpheuszi líra ellenpontjai nem holisztikusak (mint egy hangnem), hanem miniatűr szövegrelációkban, szövegszinten érhetők tetten. Hangsúlyozni kell, hogy a kétféle líraontológiai típus esztétikailag nem hierarchizálható, az egyik éppolyan jó lehet, mint a másik. Hogy a beszédvers működési elvét jobban megértsük, nézzük meg az Egy magánzó emlékirataiból hosszúvers-ciklus egyik jellemző darabját közelebbről.

Valamelyik napon vagy valamelyik éjszaka, álmomban,
betértem a Délbudai Vendéglátóipari Vállalat
– ha egyáltalán létezik ilyen nevű vállalat –, vagy talán egy gebines-falatozó teraszára
– honnan származik ez a szó: „gebines”? Ezt még senki se tudta nekem megfejteni,
azaz etimologice megmagyarázni –,
ahol is sört rendeltem, amit legnagyobb meglepetésemre
egy réges-régi sörtalpra tett le asztalomon
egy se fiú se lány, vagyis öltözetéről és hajviseletéről
föl nem ismerhető nemű fiatal emberi lény.
Ilyet se láttam vagy harminc év óta,
ilyen sörtalpat, amilyet nem fognak soha többé gyártani,
aminőt nem fognak soha látni unokáink,
legföljebb a sör-, bor-, pálinka-múzeumban,
ha lesz valaha ilyen intézmény.
E kerek, papundekli sörtalp emlékeztetett a vele egykorú,
arzéntartalmú légyirtó papírra,
amilyet annak idején a tiszazugi méregkeverő asszonyok
vízben áztattak ki, majd a vizet
pogácsába, buktába sütötték, s ezen a módon
hallgattatták el végleg sopánkodó, beteg anyósukat
avagy nagytermészetű férjüket.
De hagyjuk őket, hiszen különb riportot írt
Móricz Zsiga bátyánk annak idején
a Nyugat hasábjain, 1930 február elsején.
Visszatérve a sörtalpra, közepén még látható volt a kecskebak,
a Dréher-féle baksör emblémája,
helyesebben nem volt már látható,
legföljebb odaképzelhette, aki valaha látta,
és máris eszembe juttatta a fosszilis lelet
egyik kiváló barátomat, aki ma főszerkesztő és egyetemi tanár,
de 1945 végén vagy 46 elején
az inflációs nyomor célbavenni kényszerítette
a sörgyár nem megvetendő összegű pályadíját e reklámversikével:
Bánat ellen ősi szer
Haggenmacher őszi ser.
A pályadíjat elnyerte, de alkotását nem használták fel a sörgyár vezetői.
Nyilván idegenül csengett fülükbe
a patinás „ser” szó. Igaz, írhatta volna így is a szerző:
Bánat ellen ősi ször
Haggenmacher őszi sör.
De – sajnos – Debrecenből jött, nem Szögedéből,
s ha onnan jön, akkor meg a tájszólás miatt lett volna baj,
hiszen a szőrözök száma ezidőtájt
népesebb volt, mint a sörözőké,
mivelhogy a sör pénzbe került.
Mindegy! Fő, hogy megmentettem a feledéstől
egyetlen, általam ismert költői művét,
mert barátom nem pályázott dalnoki babérokra.
Mellesleg szólva bárcsak sok ilyen
mulatságos verset olvashatnánk manapság!
De ez is mellékvágány! Firkált ugyanis arra a sörtalpra
valaki… valaha… valamit…, de a régi átázások nyoma
a sok ráfröccsent sör, bor s az elillant pörköltszaftok foltjai annyira
elmosták már az írást, hogy akképp görnyedtem fölébe,
mint az egyiptológus a palimpszeszt fölé.
(A palimpszeszt olyan pergamenlap,
amelyről letörölték a régi szöveget,
hogy helyébe újat írhassanak;
eszerint a papírtakarékosság dívott már a fáraók korában is.)
Bocsánat, hogy megmagyarázom, amit szinte mindenki tud,
noha a tudás egyelőre nem tartozik a státus-szimbólumok közé.
És szellem keringett föl a söröspalackból, egy régi hentesmester szelleme,
akiről nagyapám mesélt, mikor térdére ültetett
– de miféle nagyapa? hisz mind a kettő meghalt még születésem előtt – –
szóval, nagyapám mesélte, hogy ezt a régi hentest
tönkretette az ital és a kedvezőtlen üzletmenetei,
és megtakarítandó a boltbért, gyomrán dobkályha formájú gyorsforralóval,
melyet nyakába szíjazott,
járta a múlt század végén az egri utcák éjszakáját,
s ha a kódorgó korhelyek vagy bálból hazatérő úrfiak
kurjantották nevét, előbotorkált a keskeny Érsek utca,
a Szent János utca vagy a Kaszinó utca girbe-gurba házsorai közül,
és szolgált főtt kolbásszal, virslivel, tormát, mustárt is adva hozzá,
és ropogós zsömlét, mivel akkoriban, hallgattak még a fegyverek,
viszont a zsömlék még ropogtak.
De a sörtalp nem vallott róla sem.
Nem mondta el, hogy virágzott föl már nem létező üzlete.
A rég szem elől vesztett tárgyat bepiszkolták meg nem tisztíthatón.
Nem mondta el, mikor rontottam el az életem,
vagy mit lendíthetnék hátralevő napjaimon.
Lehet, hogy az örök ifjúság titkát írták föl reá,
hisz ifjúságomból dobták elém láthatatlan kezek.
Közben a nap gyorsan aláhanyatlott.
A sordíj csigalassan vánszorgott fölfelé.

Nyolcvanhat sornyi dramatizált anekdotafüzér, több reflexiós szinten, a keserű nosztalgia s a cinikus körülményesség levegőkörében. Azt hihetnénk, szétesik. Az éles vágásokkal is valahonnan valahova tartó monológhang azonban csökönyösségével és nagy teret felidéző bőbeszédűségével egyben tartja. Az anekdotikus hangütés már az első sorban álommá kontúrtalanodik, s a komolytalanság hangszínét kísértetiesre váltja: „Valamelyik napon vagy valamelyik éjszaka, álmomban”. Innentől banális, emelkedett és kísérteties lesz minden, ahogy tónusban, hangszínben a reflexiókörök váltogatásával szétszedhetetlenné válik szomorú emlék, cinikus közbevetés, körülményes anekdota és negatív bölcselet. Minden heterogenitása ellenére a szöveg alapvetően egynemű. Kijelentései, zárójelei, három pontjai a dikció és az élmény szintjén egybelazulnak, s ha fókuszba nem is hozzák, egyenletesen szétsugározzák az emlékirat-cikluson végigkövethető életérzést. Milyen ez az életérzés? Talán könnyebb arra válaszolni, hogyan sugározza a szöveg. Ha a reflexiós szintek ritmikai ismétlődését, polifon egybejátszatását lekottázzuk, a hogyan-ban talán megtaláljuk a mit, s a kérdést nem kell még egyszer föltennünk.

anekdota-zárványok

A szöveget úgy térképezzük fel, hogy gondosan szétválasztjuk, ami más-más reflexiós körökben mozog. Első szinten adva van egy történet, beszámoló vagy napló kommentárok nélkül, ahogy jó újsághírben olvasnánk. Ehhez tartoznak további, még mindig a történethez tartozó kijelentések, amelyek első hallásra többnyire körülményesek és magyarázkodók. Harmadjára ki-kinőnek a lineáris történetmondásból, anekdota-zárványok, amelyek egyrészt megakasztják a „valódi” történet elmondását, tehát előretolakodva mintegy a valódi történet helyett állnak, másrészt ellenpontozzák is azt a várt történet előlegezett kerekdedségével szemben befejezetlenségükkel és töredékességükkel. Végül ott vannak a cinikus alájátszások, melyek hol komikusak, hol keserűek, hol bölcselkedők.

A nyolcvanhat sorból csupán huszonhárom a valódi történet. Az első sor tanúsága szerint azonban nagyon nehéz eldönteni, mi a kitérő és mi a valódi közlés: álomban emlékezni legalább olyan valóságos vagy valótlan, mint álomban tapasztalni. Emlék, anekdota és tapasztalat a rájuk vonatkozó kommentárokkal együtt egy lényegű. A reflexiós körök közötti ritmikus cikázás (láthatjuk, hogy a szöveg az elején és a „csúcspont” előtt idegesebben váltogatja a reflexiós szinteket, gyakrabban használ vágásokat, középen viszont egyenletes fölülről lefelé tartó ritmikus mintát ad ki) élénk vibrálásban tartja a verset, nem engedi az anekdotát becsomósodni. Persze a különféle reflexiós körök, koncentrikus körök, amelyeknek ráadásul még a középpontja sem határozható meg, talán az álmon innen van, talán az álmon túl, mindenesetre az álomban képtelenség egyetlen sorra rámutatni, ami az egész helyett állna tanulságként vagy ikonként.

Haladjunk az egyes körökben alulról fölfelé. Az ellenpont sorai frappáns cinikusságuk ellenére terjengősek és megereszkedettek („ha egyáltalán létezik…, de hagyjuk őket, hiszen…, honnan származik az a szó…, mellesleg szólva bárcsak…”), de épp ez fogja őket az álom hangulatkörébe olvasztani. Ráadásul a sorok mind ironikus kiegészítések, s csak az különbözteti meg őket a valódi kiegészítéstől, hogy reflexívebbek náluk, és nem tartoznak a voltaképpeni történethez. A közvetlen megelőző sorokra vonatkoznak: vagy a fősodorra vagy egy anekdotazárványra. Voltaképp reflexív zárványok ezek is, csak nem másfelé indítják a narratív képzeletet, hanem a reflexió gátjával felfüggesztik a történetmondást. Az anekdota-zárványok történetek a történeten belül vagy a történet helyett, s álomevidenciával ékelődnek be a fősodorba. Éppúgy lehet közöttük mélylélektani összefüggéseket keresni, mint az emlékezet és az anekdota-légkör véletlenül egymás mellé került darabjainak tekinteni őket. Az arzén-történet a legrövidebb, szinte nem is anekdota, csak a hasonlóság bőbeszédű körbejárása, a reklámversike a leghosszabb, itt még az íráskép is megváltozik, hogy a megmentésre szánt művet egyenesben idézhesse. A hentesmester az „elsodortak” közül való figura, abból az egri kisváros-panoptikumból, ami végig ott kísért Kálnoky költészetében. A reflexió juttat el a voltaképpeni „témához”, a végkifejlethez („De a sörtalp nem vallott róla sem”). Az előző két anekdotát a cinikus ellenpont félbeszakítása jellemezte inkább („De hagyjuk őket… Mindegy”), most az utolsó anekdotára adott reflexió felfakasztja a fősodort és befejezi a történetet. Kiderül, hogy a vallomás, a voltaképpeni történet a történet hiánya, az epifánia elmaradása („nem mondta el…”), az álomhiányról azonban tudni lehet, hogy telítettebb, mint a való tapasztalat: minden belefér abba a söröspalackba, még az is, aminek nem adunk nevet, amire nem is gondolunk.

szövegtávolnézetben

A vers sugalmazása ezen a szinten alakítja át a terjengős szöveget valódi lírává, az eleven áram nem szövegközelnézetben, hanem szövegtávolnézetben, holisztikusan érezhető. Azt is mondhatnám, hangulatában, csak a szöveg végén felfakadó két sor („nem mondta el, mikor rontottam el az életem, / vagy mint lendíthetnék hátralévő napjaimon”) a hangulat szépprózai gomolygását fókuszba hozott lírai vallomássá tisztítja. Vagy csak tisztítaná, mert az utolsó két sor ellenpontozott elmozdulása újból beindítja a vers szövegmozgásának megszokott ritmusát, s a záró megjegyzéssel végképp elbizonytalanít minket, hogy versélményünk utóíze keserűen kiábrándult vagy nosztalgikusan ízes maradjon.

kép | adobe.com