HAJNAL ANNA VERSÉRŐL
2012 július
EGRY
Zihál az öböl, dél van,
kúphegyek mállva állnak,
rövid az ember árnya.
Reggel még hosszu kék volt
ollóként nyílt csukódott
járt hosszú árnyéklábon
hosszu kék karján himbált
óriás árnyékkorsó
hosszu kék árnyfejével
hegyoldalakon siklott.
Zihál az öböl dél van,
sárfia ember széthull,
száraz agyagkezéből
kihull az agyagkorsó
kis kupac por fakóllik
száraz repecskes parton.
Ami Vas István Egry-versében[1] reflexió, felhívás és vád az ittmaradókhoz; a fény apoteózisa a sírbatétel után – a ránk maradt mesterség súlya, hogy mit kezdjünk a vászonról szemünkbe égő képpel, a falat szétvető erővel, az Hajnal Annánál kétszakos ballada, letisztult elégia. Vas égő intellektusának levegő-elemére ez a föld válasza: így lesz a balatoni fény elsúlyosított emlékezetéből, Egry örökségéből archaikus siratódal, khtonikus kövületlíra. Az elvakító fénytorlaszok ziháló idegességét a föld bölcsessége nyugtatja: „ilyen az ember, egyedüli példány” (Kosztolányi) – de a tájban, a balatoni kúphegyek tanúsága mellett egyedül is balladai általánosságokba nő, reggeli óriásárnyéka és felmagasztosulása az ollózó, himbálózó árnyékrajzok ellaposodása után repecskes parton sárkupaccá lesz, helyére, földanyagába kerül, vissza, ahonnét vétetett.
Az Emberfia sárfiává lesz, mintha Kingu, az akkád isten gyúrta volna. A hétszótagos harangozó negyedfeles
jambusok itt-ott a sorvégi lejtésben elnehezednek, spondeikus szín, magyaros 5/2 tagolás rajzolódik a nyugat-európai verselésre: a ritmika is földdé porlad.