EPISZTOLA – IDYLICUM 

írok neked, de mintha te írnál –
minden szó után, ahol kell, a levegő
vétel csöndje a te hangodon szól –
miféle metabolizmus ez? hogy még csak
rá sem mutathatok, ez belőled van,
ezt én akarom mondani, akarom
mondani, nem akar itt senki semmit,
úgy mondódik köztünk a szó, ahogy felhő
az égen – jár két Nap között, az egyiket
eltakarja épp, a másik
már kéri, hogy takarják; indul
hát a felhő, víztől terhes, de ki
nem adja terhét, naptól a napig jut,
beszél benne az oda-vissza szél.
Hogy fújjam hát ki, amit mondanék,
ha szívja bennem vissza máris, mint
egy nyelv, amit fordítva olvas az idő –
egymásba fiatalodunk, keresztöltés a kérdés,
a válasz, a kimondás sosem halál, csak
mint a bölcső ring. Akik meg sem
születnek vajon hogy beszélnek, ha
az elszántság, hogy végére jutnak, olyan
nagyra nyit, mint két
nevető száj, ha körbeér.

kép | vecteezy.com