EGY PONTFÉNY SZÍNEI 

0. Az itt következő gondolatok kötetlenek, tapogatózók. Mégis pontokba szedtem őket, hogy a Weöres-élmény sugallta gondolati körbeforgást analízisnek álcázzam. Az elemzést mindamellett legitimálhatatlan megállapításokkal kezdem. A Weöres-líra vibráló, éteri, talapzattalan, de vibrálása bilincses nehézségű és a földhöz húz – a Weöres-líra metafizikai értelemben köztes. Ha közeledünk hozzá, nem vethetjük meg semmiben a lábunk. Az életrajzi kiindulás hiteltelen: a Weöres-líra nem tűri meg, hogy fejlődésrajzot húzzunk köré. Nála a „Bildungs-roman”-nak nincs kiterjedése: hogy beszéljünk el egy pontot…? Ami változás van Weöresnél az első versektől az utolsókig, az a pontfény erősödése, halványodása. És ha a tér, azaz a világ ennyiféle alakot fölvehet: mert ki tudná listázni összes tárgyainkat, hányféle alakot vehet fel a pont, amit körbe sem járhatunk, kézbe sem vehetünk, csak ennyiféleképpen fáj a fénye, ez a vallató fény, a tűszúrás: a versélményünk? Weöres próteuszi költő, régi igazság. De a közhelyet föl kell frissítenünk, mert ez a költő-Próteusz egy pontban változtatja alakját; nem térben, még csak nem is síkban. Ezt az egy pontot keresem Weöresnél, egyelőre „pontokba szedve”.

mindenütt otthont teremtő nyugalom

1. Igazából jobb, ha minden pont az egyes számot viseli. Weöresnél mindig ugyanonnan indulunk, ugyanoda érkezünk. És még csak nem is körben. Nála a helybenjárás végtelenül tágasabb, mint a bolygóközi, galaxisok menti űrrepülés. Weöres űrzenéje a helybenjárás tériszonyával jellemezhető. Olyan tériszonnyal, amelyben iszony és derű egymásba vannak oltva. A szövegeket egyrészt a mindig más alakot fölvevő derűs lendület nyomasztó egyneműsége hajtja, másrészt az önmagából mindenütt otthont teremtő nyugalom önmegsemmisítő kalandvágya. Egy ilyen paradoxon egyszerre tölti ki és semmisíti meg a teret. Nem találom Weörest? Weöresnek klausztrofóbiája van a tér teljességében és tériszonya a kiterjedéstelenségben – útbaigazítást kérni tőle nem stílusos.

1.1. Lehet, hogy a Weöres-hanghoz a via negativa vezetne el? Talán könnyebb kisatírozni a pont körül a világegyetemet, mint fehérrel kijelölni a pontot. Mert mi nem Weöres? Weöres nem a modern világlírát makacsul kísértő ún. „hosszúvers” honosítója, híd Juhász Ferenc, Nagy László, Tandori Dezső felé. Véletlenül épp Weöres Sándornak hívják a honosítót, a hidat, de ez nem ő. Nem ő az, aki a keleti kultúrkincseket, a Gilgames eposzt, a Bhagavad-gítát stb. adaptálja, s a magyar földből is „kiássa”, a magyar versgondolkodás részévé teszi; azt is Weöresnek hívják, de nem ő. Nem Weöres az, aki a három Rongyszőnyeget és a Magyar etűdöket írta, nem rajta nevelkedik generációk versfogalma az óvodás korban, kisiskolás korban, nem ő jelenti a első autentikus vershangzást (a vershangzás plátói ideáját – vö. Nemes Nagy Ágnes: Hányféle kék van?). Ez is Weöres, de nem ő.

Nem ő kebelezi be rongyszőnyegeiben, dalaiban, bagatelljeiben a 20. századi hazai költő-iskolák sematikus dichotómiáját, a népit és az urbánust, nem ő a magyarosan nyugatos, nyugatosan magyaros verselő – annak is csak a neve Weöres. Nem ő teremt eleven összeköttetést a hagyomány és az avantgárd között, nem ő írja korszaktalan korszakzáró nagy verseit, a szimfóniákat, nem őt ihleti Mallarmé a besorolhatatlan és (a műfaj 20. századi magyar hagyományát átalakító) költői reflexió nélküli szonettciklus (Átváltozások) megírására, nem ő vállalkozik fiktív életrajzi kalandra Lónyay Erzsébet neve alatt, kinyitva ezzel a ma már túlontúl is látogatott költői-írói álarcosbál kapuit, nem ő válik utolsó három kötetében saját maga felerősített visszfényévé, mikor a depresszió szürke kontúrjaiból személytelen kísértetiességgel rajzolódik ki (az életmű egésze során talán először) a sorozatos személyességben megszólaló panasz, nem ő írja „hagyományos” nagy verseit, amelyek „csak” versek, akár egy „normális” költő is írhatná őket, a Canzonét, az Élet végént, a Toccatát, a Nocturnumot. A név Weöresé, a hang…? Vakon tapogatózunk a világűrben. Nincs annyi sötét festékünk, hogy a pont körül az univerzumot besatírozhassuk. Ráadásul a sötét festék is mind a pont fehér fényéből való. De hogy pont ez legyen a Weöres vagy pont az? Nekem meg maga a pont kell. Negatív meghatározásaiban terjeszkedik a Weöres-líra a teljesség felé.

1.2. Satírozzunk még egyszer. Időzzünk el ezeknél a ,,nem”-eknél hosszabban. Nekünk is helyben kell járnunk, ha Weöres helybenjárását meg akarjuk érteni. A hosszabb elidőzés során elborzadunk ezektől az egyenkénti „nem”-ek-től, mert ki az, aki azt merné mondani, hogy Weöres Sándor:

a keleti kultúrkincsek

1.2.1. „nem a hosszúvers honosítója… nem ő az, aki a keleti kultúrkincseket a magyar földből is kiássa”? De még mennyire, hogy ő. Nagyon előkelő helye lenne a magyar líratörténetben, ha csak ezt csinálta volna. Nincs nagyobb zsonglőrmutatvány, mint hosszúverset írni, mert a líra irtózik attól, ami bőbeszédű, sallangos, dekoratív. Weöres hosszúverseiben a jelzőtorlaszok és az igehalmozások nem bőbeszédűek, hanem beszédtelenek. A Medeia, az Orpheusz, a Tatavene királynő elnyújtott szöveggomolygásaiban a motívumsugallatok „csillaggravitációi” a kitartott csönd hangjainak nyomasztó erőterét rendezik. A mitológia szüzséje csupán szövegháttér, amelyben minden nyüzsgés a hiány absztrakciója; amiben minden hangzás felfokozott indulatú érzelemtelenség. Weöres valami hallatlan módszerességgel és unalmon túli unalommal atomizálja és építi újra a hiány absztrakciójának mozgalmasságát, benépesítené, amiről tudja, hogy mindig néptelen marad. Zenei logikájú építkezésének bachi harmóniasugallata ellenére a hosszúversei ettől mind diszharmonikusak.

A versek hangzását az egyenletes rezgésű szenvtelenség adja; a mégis szenvedélyes és mégsem emberi indulat. A részletnaturalizmus „habos”, improvizatív motívumrendszerét az absztrakt gondolatfűzés – leggyakrabban a dialektikus analógialánc – izgékony rendezettségben tartja. Az izgékonyság miatt fejlődhet ki a szöveg, fejlődhet akármeddig és akárhonnan; hogy létrehozza a nyílt hangzást, a nyílt láncot, ami a beszédtelenség levegőtlensége miatt mégis klausztrofób módra lesz monumentális. A több száz sor mintha egy se volna. Valamiképp a több száz sornak együtt kell úgy hatnia, mint máskor néhány sornak vagy versszaknak. S ha a mi négy, tizennégy, negyvennégy sorhoz szokott szemünk megijed a több oldaltól? A hosszúversnek augmentálnia kell a feszültségét – ugyanazt hússzor akkorában: hogy a feszültség hullámrajza (kinagyítva ugyan, de) ugyanazt mintázza, mint egy rövid versnél. A költő ilyenkor legszívesebben hússzor akkora betűvel írna, és azt nem lehet.

Ugyanaz a betű, ugyanaz a szó, ugyanolyan sorok: és a sok mégse legyen sok – ez a zsonglőrmutatvány. A hosszúvers atmoszférikus. Szavak-mondatok erőterei helyett megszólalás-kötegek erőtereit kell izgalmasan egymásba játszani. A megszólalás-kötegek egyik elrendezett erőtere a cselekmény. Ezért segít sokszor a hosszúversen, ha van sztorija. Ez már határsáv líra és epika között, ezt hovatovább már könnyebb kívülről vezérelni, mint belülről – mondaná Nemes Nagy Ágnes –, mert líra és epika nem formájában, hanem az ihlet és feszültséghullámok irányultságában különbözik. A jó hosszúvers mégis az ihlet irányultságának teljes relativitása: nem tudni, mi a kifelé és mi a befelé. Bolond műfaj. Nehezen kontrollálható. És Weöres ebben az irányvesztésben igencsak otthon van. Talán, mert nála mindig is kérdéses volt, hogy mi a kint és mi a bent. Hosszúversei ritkán fárasztóak. Ha mégis, nem ő tehet róla és nem is az olvasó. Weöres felelőtlen költő. Mert nem élményközlő, mint a költők általában, még csak nem is a névtelen élmények közlője, mint Nemes Nagy Ágnes, hanem hangszer, amin nem kell játszani, szól magától vagy a széltől. S ha néha – félve merem kimondani – hosszú versein elfáradunk, perbe fogjuk a szelet?

1.2.2. A satírozás nem az igazi. A Weöres-életmű tematikai sorravétele is visszás: de nem tudunk nála jobbat. Keverednek a műfajok: a sorravétel pontjai az elemző agyában vannak, jobb híján, és nem a költészetben. A három Rongyszőnyeg és a Magyar etűdök mégis kiemelkedik ebből az önkényes Weöres-műfaj-enumerációból. Ikonikus darabjai ezek a Weöres-életműnek, egész helyett álló részek, fraktálelvszerűen modellálják, amit a három kötet (Egybegyűjtött írások, 1986) végigolvasása után érzünk. Itt válik – elidőzve – még érvénytelenebbé a mondatunk: „nem Weöres az, aki a három Rongyszőnyeget és a Magyar etűdöket írta.” Itt nem ússzuk meg azzal sem, hogy „de még mennyire, hogy”.

az alcím is rongyból

Az első Rongyszőnyegnek már az alcímei is figyelmeztetnek: „dalok, ütempróbák, epigrammák, vázlatok, töredékek”: öt többes számú főnév, nem több, nem kevesebb. Mintha itt az alcím is rongyból lenne, összecsomózódnak bennem a fogalmak, nem válik külön egymástól ez az öt dolog – elviselnék egy hatodikat vagy egy satöbbit. De nem. Weöres ötféle dolgot írt, és annál sokkal jobban megismertem, hogy elhiggyem, véletlenül csinálja. Ez az öt alcím izgatott: elkezdtem nézni a százhatvan verset – osztható öttel, ilyen butaságok jutottak eszembe –, vagyis megpróbáltam a Rongyszőnyeg mintáját megkeresni. Mikor még jobban megismertem Weörest, elhittem, sőt törvényszerűnek hittem, hogy mégis véletlen az öt alcím, de nem úgy, mint egy rossz költő átgondolatlan blöffje, hanem mint a legnagyobb költők szándékolatlansága. A Rongyszőnyeg anyaga hol sűrű szövésű, hol ritkásabb – de hát senki se mondta, hogy luxuskivitelű perzsaszőnyeget kapunk. Rongyolt líra – de nem abban az értelemben, hogy elhasznált vagy kopott, nem is abban, hogy szakadt vagy tépett. Inkább abban, hogy nincs gondosan szabva: élményhez, szándékhoz. A verstöredékeket (vegyünk ki egyet az alcímek közül) azért is furcsállják sokan, mert hozzászoktak a szándéklírához, hogy a költő el akar mondani valamit vagy legalábbis megjelenít, közöl tünetet, hangulatot. Nem ismerjük jól azt a költészetet, ahol csak üzenet van, de szinte nincs üzenő, ahol a költő tényleg katalizátor, születő versanyagának jól képzett bábája. Nem értjük, ami intenció nélküli, ami nem névkereső tudattartalmak rögzítése, ahol a versírói indulat és akarat csak a vers létére irányul, s nincs semmiféle célképzete vagy (akár névtelen) belső mintája. Weörest olvasva nyugodtam meg, hogy lehet olyan élményünk, ami nem a tudatunkban rögzül, hanem a létünkben, s ami – nehéz kimondani – nem a miénk.

A Rongyszőnyegben az a különleges, hogy darabjai ráadásul virtuózabbak és profibbak a legkönnyebb kézzel írt nyugatos verseknél is. Mert más az ihlet és más a versformálás. Más a szándéktalan indulat és más a mindig tudatos versírói kidolgozás. A népdalszerű strófák, a szürreális dalok, a keleti bölcseletet intonáló kétsorosok, a haikura emlékeztető objektív korrelátumok, a néha már műfordításnak ható esetlenebb szövegrészek külön-külön (még esetlenségükben is) kézművesmunkák. A művész nem gondol ki semmit, elég, ha a mű gondol, mégis marad gondja: a műgond. Ne higgyük, hogy Weöres a verseit ajándékba kapja, a Rongyszőnyeg szálai fölfésültek, csak az ihletet borzolja a szél.

az otthonteremtés gesztusai

1.2.3. Mégis, akárhány monográfiát forgatunk, Tamás Attiláét, Kenyeres Zoltán Tündérsípját, Bata Imre-tanulmányokat – mindenütt korszakhatárokat, új korszakot, váltást, új hangvételt, új problémafelvetést találunk. Mintha a műfaji „próbálkozások”, Weöres pontfényének színei egy költői személyiségfejlődést követnének. Mintha lenne kifestőkönyv, amit Weöres szivárványszínei festenek át. Mintha lennének korszakok, amelyeket a nagy korszakzáró szimfóniák is jelölnek. Vannak is. Csak éppen abszurdak, mert kiterjedéstelenek. A szimfóniák látszólag a leghagyományosabban megírt kötött (szabad) versek, valójában az életmű felől nézve abszurdabbak, mint a legavantgárdosabb szelleműek (pl. Téma és variációk). Épp lezáró, összegező gesztusukban. Van valami hátborzongató abban, mikor egy pont sorra veszi fényeit. Weöres egy pillanatban megemlékezett arról, amit tudatosan át sem élt, mintha még életében elmondott volna egy-egy sírbeszédet. Sorra veszi a „nagy témákat”: négy évszak (I); teremtés (II–VI); a keresztény kultúrkör íve (II–VII); öröm, álmok, csillagok, egyesülés (V); történelmi korszakok (VI), állandók, változók (VI); kalapot emel Arany János (IV) és Krúdy Gyula (VII) előtt, és ír „témában” zenét többet is (III), csillagzenét a teljesség felé (XI), zenei utasításokkal ellátott űrdalokat (IX–X), megírja a mai akusztikus versek ősét (XII). Sírbeszédeivel jelzi, hogy vendégségben van a Földön. Halála után felesége is ezzel búcsúztatja: „W. S. hazatért”. Furcsamód a sírbeszédekkel Weöres mégis mintegy „berendezkedik”; a szimfóniákban érzem leginkább az otthonteremtés gesztusait ebben a vendégségben. A szimfóniákban színeit számolja a szivárvány.

1.2.4. A szimfóniák korszakokat zárnak, időrendjük mégis abszurd, sorozatukban mintegy egyszerre szólnak. Ha az előbb megelőlegzett sírbeszédekről szóltam, mondhattam volna fogantatás-váró űrzenét is, az örök próbálkozás zenéjét arra, hogy valaki megszülessen. Weöresnek nem sikerült „megszületni”. Nem csoda, ha életrajzi ihletésű vers kevés akad az életműben. Az áldott állapot, hogy valakinek sikerül nem megszületni, kibeszélhetetlenül gazdag. Innen Weöres Sándor másokhoz nem fogható szárnyalása, ez a köztes lebegés. Az egzisztenciális életelőttiség (köztesség) felszabadítja a nyelvet. A fogalom, a nyelv, a ritmus elasztikussá tesz, mert nem köti tér, sík – Weöres szavai is vendégségbe járnak a nyelvbe, egyetlen gravitációjuk a hitelesség. A Weöres-lírában nincsenek korlátok, az ember elfelejti, hogy szép vagy csúnya, kicsi vagy nagy, fiú vagy lány. Aki meg sem született, annak minden fikció élmény és minden élmény fikció, minden életrajz fikció és minden fikció életrajz. Weöres tehát megírja a nagy fikciót, a szigorú életrajzot. És ez cseppet sem változtat azon, hogy nem tudja, fiú-e vagy lány.

Legyen lány, legyen költő, legyen 18. századvég. És Weöresnél a legyen a van. A Pszichében nem a fikció a hátborzongató, hanem az életrajzi pandant, a megálmodott valóság. A Pszichében nyílik meg az élet, amit Weöres „nem bóbiskol át”, ez a „mi történt volna”, ami valóbb, mint a „van”. A Psziché gólyakalifább a babitsi gólyakalifánál, mert a metamorfózis végén nincs lőtt seb, nincs melodráma. A rémálom itt vágyálom, illetve álom, amiben ugyanaz a rém és a vágy, vagyis álom, ami nem álom. A próteusziság a Pszichében válik ikonikussá, itt ijeszt meg legjobban a weöresi illúzió hitele, a képzelet diadala a valóságos élet fölött. Vagy erre is csak egy prenatális képzelet képes, a megszületés előtti korlátlan lehetőség ereje?

A Psziché csak a nagy ötlettől válik külön műfajjá, ha darabjait szétszórnánk az életműben, az egészet észre sem vennénk. Mert a versdarabok (a népdal, az antik strófák, a szürreális képek, a meghökkentő részletrealizmus, a nem öncélú pornográfia) beillennének külön-külön máshová is. (Mint ahogy a Psziché előtt is születtek már Psziché-versek). Weöres tehát saját anyagából, versmolekuláiból teremti meg az új műfajt, és csak az összerendezéstől lesz új színe a vegyületnek. Ha a Rongyszőnyeggel elérte, hogy a gyerekek versképzetét döntően befolyásolja, most a felnőtteket célozza meg. Sikerül neki, ami Shakespeare-nek a színházban: a Psziché minden felnőttet érdekel. A könyv bestseller lesz, aluljáró-irodalom. Tízezrek veszik a könyvét, hogy malackodjanak, élvezik a sztorit, a szenzációt, a pornót, és mellette, mellesleg a legmagasabb szintű lírát olvassák. Nem baj, ha nem veszik észre.

még elviselhető intenzitás

1.2.5. Weöres is nehezen veszi észre, hogy az életrajzi kaland mániákus életlendületét – a teljesség felé tartó dialektikus logika törvényei szerint – tizenöt év során a Kútbanéző depressziós halálnyomatéka irányítja már. Az átmenetet nehéz észrevenni. A terjeszkedő szellem saját bőrén tapasztalja, hogy nincs számára „külön ítélet”. A nagyretorikájú hosszúversbeszédet és a kisformák szándéktalan énekhangzását forgácsolt hangzás váltja fel, ami nem csupán töredékességet jelent, hanem elhasználódást a töredékességben, mintha a pontfény kialvása előtt gyengülő erősségének ritmusára forogna. A motívumkincs puritánabb, kozmikusságában egyszerűbb és topikusabb: a versindulatok erővonalai áttekinthetőbbek, a versdallamhangzás – a jó versekben – mégis pont ugyanaz. Csak áttetszőbb intenzitású: közelít a végső, még elviselhető intenzitáshoz.

1.3. Még mindig nem érzem pontnak a pontot. Pedig minden verselemzőt ez izgat: az elvéthetetlen hang feltérképezése. Lehet, hogy a lírában is működik a Heisenberg-féle határozatlansági reláció: vagy halljuk a hangot, vagy bizonyítjuk. Az irodalomban a „bizonyítás” mindig artikulált bizonytalanság – a quod erat demonstrandum hűvösen elegáns mozdulata irodalmi környezetben szürreális. A konklúzió mintegy a premisszák körbejárása. „A Weöres-líra vibráló, éteri, talapzattalan, metafizikai értelemben köztes”. Nem bizonyítottam. Körbejártam.

kép | Karel Appel, wikiart.org