A VERS ÉLETTANA

VAS ISTVÁN: ÖTVEN FELÉ

Egy nap története

Későn fekszem le mindig mostanában:
Ezt-azt megnézek, kicsit fordítok:
Most épp Ben Jonson hangját intonáltam,
A furcsa kapcsolást, az okos szavakat
– Még mindig izgat az új feladat,
Még mindig a szakmai titok –,
Aztán felvillant bennem, hogy mi vár rám,
S a cigarettámat elnyomva gyáván,
Izgatott képzeletemet
Altatóval csendesítettem.

Most hamar alszom el, de rendszerint fölébredek
Háromkor. Többnyire ijedten.
Lecsillapodtam: még itthon vagyok.
De agyam őrölte a holnapot,
És eszembe jutott,
Hogy éhgyomorral kell röntgenre mennem.

És tudtam, hogy milyen távoli minden,
A szeretet, a gyűlölet,
A kételyek, a misztikák,
Az utazás utáni vágy,
Szerelmeim, hitem, hazám,
Minden, ami lehetett volna tán,
És minden, ami elveszett –
Mert nem élek most, csak a sejtjeimben,
A nedveimben, szerveimben,
Mintha legbelül nem volna semmi más,
Csak szűkülés, szűkölés, zsugorodás,
Ahogy érteni kezdik a helyzetet.

Most nincs zuhany, hogy lemossa az éji
Homályt, mert nincs víz a negyediken.
Gyors borotválkozással kell beérni.
Kint még köd. Régen nem járok ilyen
Korán az utcán. Nem vagyok már magánhivatalnok.
De bizonytalanabb bennem mégis a dalnok.

Szűköl, zsugorodik a dalnok és a dal:
Már véget ért a szerelem idénye,
Unja a siratást, lejárt a fiatal
Elégiák sora, új hitetésre
Sóvárog még a régi szív, tengerre újra –
S helyette megnyílik: a minden testnek útja.

A klinikán, ahogy azt a fekete, szép
Fiatal nőt hordágyon odatolták,
Fölvetette ijedt, kíntól megtört szemét,
Azt példázza az is, a minden testnek útját;
S a két öreg barát, ki egymást támogatta
Röntgenre, egyikük még vidor kedvű vén –
„Megvárjuk, míg lemegy” – a másik csak mogorva
Közönnyel nyálazott, bólogatott hülyén;
S a férj és feleség, ki reszketve, totyogva,
Egymást karolva jött – miért van, hogy kibírják?
Ki életnek, halálnak egyszerre lesz a foglya,
Miért vánszorogja végig a minden testnek útját?

(Az Üdvösség nekem mi más lehetne?
Megérteni, amit szívem s eszem nem ért.
Az Isten is velem mi mást tehetne?
Ezt megérteti vagy elkárhoztat ezért.)

Már én tekergek groteszkül a gépen,
A húson átvilágít a sugár
A mélybe, ahol az emésztő szégyen
Kínlucskos gépe akadozva jár,
S elzárják az utat a régi-régi
Rosszul forrt hegek… ulcus duodeni.

Mikor történt, hogy ilyen észrevétlen?
Amikor fuldokoltam a számok erdejében?
Vagy később, mikor a magántisztviselői
Életbe kezdtem már beletörődni,
S a kétségbeesést csak a gyomoridegesség
Alattomos rohamai jelezték?
Vagy épp amikor a hivatalnoki lét
Kis örömeiben kerestem enyhülést?
Egy zónára, egy fröccsre leugrani titokban,
A félórás ebéd az újpesti stadionban!
A külvárosi koszt férfias íze ártott?
A disznótorosak, a jó borsos tokányok,
Ebéd előtt a töpörtyűs pogácsa,
A hegyes paprikák tűzharapása,
A bográcsgulyáshoz a sűrű lé,
A káposztaleves hajnal felé?
Söntésnél inni milyen jólesett,
Az olcsó borok, a kisüstiek,
S a Levente füstjét örökre érzem
Agyamban, a sóvárgó televényben!
Ha pusztító nyomát ez véste be a mélybe,
Most, nyomorékul is, azt mondom, hogy megérte.

„Ez bizony csúnya röntgen, mit is mondjak…
Végső soron úgysem rám tartozik.
A műtét még nem feltétlen javallat:
Manipulálni még lehet kicsit.”
Kint még mindig hideg homályú köd van:
Mélyen beszívom, mint ifjúkoromban.

S az szívja be a ködöt, aki régen,
De öreg köd, nem ködös ifjúság.
Úgy, mint egy régi divatú regényben –
Egy hőse van három köteten át:
Botorkál, s mire élni megtanulna,
Végéhez ér a minden testnek útja.

Most már telik orvosra, patikára,
Nem úgy, mint hajdan, amikor neki
Tanácstalan akartam legalább a
Végső vergődést megkönnyíteni.
Ó, a szégyenletes, ügyetlen nyomorúság,
Mikor ő kezdte járni a minden testnek útját!

Emlék és félelem kettős képzeletében
Oly kísérteties tud lenni a testiség:
Mire a kávéház szokott termébe léptem,
Émelygett létem, és kivert a veríték.
Végignéztem a szőke, vörös, fekete főkön,
A kedves röhögőkön, az utánam jövőkön.

Ha holnap nem leszek köztük, ki kérdi: „Hol van?”
Ki kérdi, hol vagyok, ha el kell maradni végleg?
Ki vette észre gyors, szemérmes szervuszomban
A lemondást, a félénk, didergő búcsúvételt?
És akik elmaradtak, évekre, búcsúvétlen?
Egyedül támolyogtam hideg ködű sötétben.

Vacogott létem apálya.
Kedvetlen készültem az Operába,
De hullámaival az elmaradó tengert
Pótolja majd, gondoltam, s érzelmes búcsúzásnak
A kések, csövek, a kórházi ágyak
Előtt jó lesz a koncert.

De a szép nők és ruhák, a látszat-kellemesség
Túlontúl is betöltötte az estét,
S Mozart zenéje valahogy.
Nem érte utol izgatott
Figyelmemet.

Hanem szünet után Schubert következett,
A hetedik, a C-dur,
S az allegróból és az andantéból
Hirtelen összeállt
Az, ami volt, az ifjúság.
Ölelkezik, motívumot cserélve,
Az ereje, az édessége,
Az idill trillázása a viharban,
Minden, amit akartam,
És minden, ami nem lehet.

S a második tétel kürtje búg,
Hogy jól van így, hogy jól van úgy,
Es minden tétel szövevénye
A fődallamhoz visszatérve
Kizengeti a mámort, a finálét,
Együtt az életét meg a halálét.

Míg bent ültünk, a tél ereje megtört:
Könnyű szél fütyült át a városon.
A néptelen utcán hogy fénylenek fönt
A hencegő lámpák, az új neon,
Hetyke, felvágó fénye Budapestnek –
Örök-új Város, most is hogy szeretlek!

Ti öreg, nagy szobák a Város közepében,
Hogy szeretlek, könyvekkel tarka barlang!
Benned nyolc éven át szerettem, írtam, éltem,
Ha így, ha úgy – élet, most is akarlak.
Nézni a villanyt a Károlyi-kertben!
Érezni téged, utolsó szerelmem!

Érezni téged és benned az évek
Áldását, rettegését, a minden ölelések
Ölelését egyetlen éjszakán át.
Szerelmeink integrálszámítását,
Azt, ami nyomorék napok után kigyúl
És beragyogja olthatatlanul
Vissza s előre is a minden testnek útját.

Még utoljára ezt a cigarettát!
Egy Kossuthot, hogy jó mélyen beszívjam…
Ne sajnáljatok engem se kórházban, se sírban.
Ki most kinéz az éjbe, örökké az vagyok:
Ne higgyetek nekem, ha jajgatok.
Még egy pohár badacsonyi vöröset,
Ezt az utolsót, aztán soha többet!
Lassan iszom, mivel a búcsú ez,
Arra, ami volt, van, és újra lesz.

Készülhet a pokol, bennem, ha nem alattam:
Én tudom, hogy jobb részem halhatatlan,
S minden bomláson és átváltozáson át
Viszi magával ezt az éjszakát
Kések, csövek közé, kínokba, csillagokba –
És elfogyott az éj, a bor, a cigaretta.

„Elmondanám neked, ha nem unnád…” – a versintonációnak ez a pajtásias, tolakodás nélküli élménymegosztó hangja Kosztolányi óta elevenedett meg a magyar lírában annyira, hogy új költők új szövegeiből is gyakran ezt az ismerős hangzást halljuk ki először. Így kell megszólalni, a közvetlen megszólítás nélkül is megszólító elevenséggel, így kántálja fel a költő az írás közegéből az olvasót – kell neki ez a társaságteremtő skizofrénia, hogy odahallgathasson arra, amit mondani fog. Hány szövegben halljuk meg ezt az elnyomhatatlan felhangot, amit, valljuk be, élvezünk is. A versszövegbe épített együttérző és figyelmes reflexió ugyanis a megszólalásnak biztonságos drámai alaphelyzetet ígér – a versszövegbe szinte előbb csempészi be az őszinte hallgatót, mint az őszinte megszólalást. Az őszinte hallgatót pedig: a polgárt, a társat, a józan embert nem lehet otthagyni enigmatikus borzongásban és nem lehet meggyújtani a költészet oltárán – az őszinte hallgatót csak mértékkel lehet zavarba hozni, mert csak addig figyel. Egyszerűen kell hozzá szólni, érthetően és lefokozott pátosszal, hogy úgy érje őt a megrendülés, mint a kávé élénkítő hatása.

Ennek a kávéházi gyónásnak nagy előnye, hogy minden eleven áramot, minden fellobbanó élményt a hétköznap és az élni tudás áramkörébe kapcsol, hogy az olvasó ezt a nagy költészetet élvezettel és biztonságban vihesse magával utcára, hivatalba, polgári lakások falai közé, A versélmény ilyenkor a baráti beszélgetés gyógyítóan ünnepélyes élménye is – ráemlékezni később nem annyira az időtlen pillanat emléke, hanem a tartalmas időé –, hogy életünk idejét értelmesen is tölthetjük, nem elragadtatásban, de megérdemelt, földközeli elégedettségben. A kávéházi gyónás esetleges hátránya ezzel szemben, hogy a megszólalás hiteltelenedési veszélye kisebb, hiszen egy kávéházban hamisan gyónni épp olyan hitelesen lehet. Vagyis, ha az olvasó „földi elégedettsége” valamiért mégsem akkora intenzitású, azért a vers nem válik azonnal nevetségessé. Ilyenkor nincs nagy költészet, csak kávékavargatás, és kérdés, mit fizetünk, mikor megyünk és azt mondjuk: jól éreztük magunkat.

artikulált alázat

Hogyan kell tehát gyónni, költőien beszámolni a Hajnali részegség megszólalásának típusközegében? Vas Istvánt Kassák lobbantotta versírásra, szövegein azonban az indítóláng izzása-pusztítása már nyomokban sem érezhető. Mondatretorikájának mélyén ott van Illyés, frazeológiájában, szófűzésében Szabó Lőrinc, hangnemében, a „bizonytalanabb bennem a dalnak” önleleplezésében talán még Arany János is. Az életrajzi ihletésű versbeszédből, a megszólalás alapgesztusából aztán ugyancsak Szabó Lőrincet érezhetjük ki, expresszivitása és agresszivitása nélkül, és persze Kosztolányit. Vast Kosztolányi viszi be a Nyugatba, Kosztolányi segíti lehiggadni a forradalmárt, és talán végig ő marad a minta minden későbbi helyzettisztázáskor, életösszegzéskor, ahogy „ott áll a dolgozószoba ajtajában magas – nem: hatalmas – testével, mint egy fejedelem” (Nehéz szerelem, 2, 186). Ez a fejedelmi tartás nemcsak testtartás, sokkal inkább testtartással szimbolizálható hanghordozás, amit Vas Kosztolányitól tanul. Az apáé és a tanáré, aki saját életéről is úgy szól, mintha tanítványáról szólna, valami megérett józansággal és artikulált alázattal. És ebbe az alázatba belefér persze a szorongás, a Negyven felé éjszakára felriadó rémülete is, amit a férfierő, az élete delén (délutánján) körbenéző férfi tekintete megzaboláz, hogy haláltudatából követhető életmintát teremtsen. Gondolt-e vajon Vas Kosztolányi Negyven felé című versére, mikor saját Ötven felé-jét írta? Mit tesz az életkor halálbiztos hozzávetőlegességéveI még tíz év? Túllicitálja-e fejedelmét vagy fejedelmi alázatának a tanítóvá előlépett tanítvány biztonságával ad hangot Vas, mikor végignéz az életén, mikor a Hajnali részegség emelkedett kávéházi hangján ő is megszólal?

Egy nap története – írt már Vas ilyen címmel verset hivatalnok-idejében, mikor – Halász Gábor szavaival – a „megelégedés himnuszát zengte”, és tizenkilenc szabályos szesztinája végigkísérve egy nap ciklusívét erre a megnyugvásában is nyugtalan fényű konklúzióra jutott: „… megtanultam élni. Ámde könnyebb / Aludni…” Az újabb vers) amelyben a régi cím alcímmé csendesedett) ezt a nyugtalan fényt villództatja tovább) ahogy az egyetlen nap) a legkisebb elbeszélhető ciklikus történet most már erre az „ámde könnyebb”-re készül, s a betegségek emlékképeiben és fenyegetően reális képzeletében saját körkörösségét tragikusan felfüggeszti. Ez az egy nap már nem az az egy nap: nem a minden alapmítosz ősmintája, az örök ismétlődés szimbóluma, hanem az egyszeri és megismételhetetlen, a minden testnek útjával párhuzamos ívet járó újrakezdhetetlen időé. Minden körkörös szerkesztés ellenére ez domborodik ki, hogy ami egyetemes érvényű lehetne, azt is csak ideig-óráig lehet megismerni, hogy ami örök, arra is csak az időben lehet ráébredni, hogy a reflexió véges, ha van idő. De legalább van idő a reflexiós számvetésre. A nagy szintézisvers a romlandó és felejthetetlensége mellett is biztos feledésre váró élmények rekonstruálásából nőhet ki, mikor az örök érvényű egy nap már csak emlékeztető egy korábbi versre, allúzió az élményrekonstrukció szabálytalan végérvényessége alatt.

elfelejtésre váró életbölcsesség

A korábbi vers szabályos szesztinákba befogott archetipikus hangoltsága csak úgy bújik meg verszeneileg az új szövegben, mint szétrombolni való alapélmény, elfelejtésre váró életbölcsesség. A hivatalnok derű és a hűvös ész nem engedi az általános érvényű passiót elnehezedni a szövegben. Legyen a súlyos, az elmondhatatlan életminta szárazon fecsegős, reflexiókkal szabdalt történet, tartson ki 176 sorig, úgy érzékeltesse a kerek történeti egységet, hogy szabálytalanságában, tömbös nehézkességében a rendkívülit hangsúlyozza, azt, hogy visszatérhetetlen, ami elmúlt, és fenyegető, ami jöhet még. Az általános, a tipikus, az Isten-évszak-kozmosztörténetre jellemző ciklikusság alcímben, abszurd műfajmeghatározásként kerül a vers élére, és alsószólamként sugalmazódik végig a szövegen. Ami felül van, ami látszik, ami követhető, az az abnormális, a romlásnak indult: a viszolyogtató betegség, az émelyítő másképp-lét.

Ez a másképp-lét, a szabálytalanul visszatérő és refrénszerűen nehézkes „minden testnek útja”, ami itt, ebben a szövegkörnyezetben vallásos rezonanciája mellett is zöngétlenül profán; a bomlásnak indult erő, a földi nyomorúság akusztikai és érzelmi jele. A Bibliában ez a frázis a hagyatékosztás emelkedett fordulata. Józsué és Dávid vigasztalja és inti népét, mikor a halálra készül: „Én pedig ímé megyek a minden földinek útján: Tudjátok meg ezért teljes szívetek és teljes lelketek szerint, hogy egy szó sem esett el mindama jó szóból, a melyeket az Úr, a ti istenetek szólott vala felőletek” (Józsué, 23, 14). „Én elmegyek az egész földnek útján; erősítsd meg magad és légy férfiú” (Királyok 1. 2, 1). A halálra készülés bibliai szófordulatait az angol köznyelv átalakítja – már Webster és Congreve is „egész föld” vagy „minden föld” helyett minden testről beszél. Vas valószínűleg ezt az angol idiómát fordítja magyarra, s megteremt egy biblikus hangzásában ismerős, mégis lokalizálhatatlan szentszöveg-idézetet. Vas verse nem a halál előtt, hanem az élet derekán, „öregedés fenyegetettségében mondja ki a bibliai szavakat – az „apokrif” bibliai idézettel talán nem tanítványát, követőit, népét, hanem önmagát inti és vigasztalja. Ha magunknak adunk hagyatékot, megvigasztalhat-e ez a skizofrén örökség? Aligha: a klinikai seregszemlében bemutatott három tablókép, a fiatal nő (41–42. sor), a két öreg barát (43–49.) és férj-feleség (50–52.), valamint a közvetlen életrajzi utalás, a neki-ben elrejtett magánszenvedés, első feleségének, Nagy Etelnek emléke (98. sor) nem nyugtatja meg a prédikációs érzékenységet; a felhozott példák nem tisztítják meg a szorongást, nem enyhítik az émelyt, csupán egy eltáncolhatatlan haláltánc emlékhelyeivé válnak. Nem archetipikusak, nem megjegyezhetők, csupán a további szorongást táplálják. Éppúgy, mint a nyombélfekély émelyítő – bár a latin orvosi műszótól tudományosított – megnevezése után a hosszú ételleírás, a pesti kiskocsmák atmoszferikus megjelenítése sem megnyugtató, inkább hányingerré fokozza bennünk az émelyt, és úgy képes toIakodóan testivé változtatni egy szorongásképet, hogy közben hűvös és visszafogott marad. Minden testiségében testetlen. Vas István egész költői képzeletére áttételesen talán jellemző az, amit önéletrajzában megfogalmaz: „Minálunk nem illett a testi dolgokról – különösen a kínos dolgokról beszélni. Apám és nagyapám egyszer Bátaszéken elmentek nagyanyám sírjához, és engem is magukkal vittek. De nem volt szabad egészen odamennünk a sírhoz, hanem csak valamivel távolabb, egy korlát mögül nézhettük, mert a kohanitát – és a mi családunk az volt – beszennyezi a holttest, a sír közelsége. Egy kissé így voltunk általában is a minden testnek útjával.” (Mért vijjog a saskeselyű, I. 43.)

Milyen tehát a műtét előtti, felbomlását váró költői képzelet? Szánalmasan e világi? Mondatfűzése hivatalnokian pedáns és hétköznapi, ötös-hatodfeles jambusai lejtésváltó trochaikus sorokkal (29 db) és rövid jambusokkal döccennek, mondatdallama iránytalanul kanyargó. Vagy megszánhatatlanul túlvilági? – általánosító bölcseleti félsorai, szentenciaszerű közbevetései és rafinált hangzású rímelései hűvösen letisztultak és kívülállóan bizalmaskodók. S hogy melyik regiszter kíséri melyiket, eldönthetetlen. Vas költői képzelete a rekonstruáláshoz nehézkedik, minden verssorban a tapasztalat cenzúrája alá kerül, csak annyit képzel, ami átélhető, csak úgy mondja, hogy újramondható legyen. Újramondás közben azonban a sűrű hangnem- és hangregiszter váltásokkal (hétköznapi és emelkedett, émelyítően közvetlen és kifinomultan intellektuális, szorongásosan pedáns és derűsen elnagyolt) a monológszöveg polifóniáját teremti meg, valami szürke, iránytalan dramatizáltságot. Ha van ereje, szövegremegése, idegessége, ebben van.

polifón igazság

Hogy megválaszolatlanul hagyja az „és most mit tegyünk” provokatívan sugalmazott kérdését, hogy élni, amit kritikusai annyian hangsúlyoznak, valami fegyelmező eltávolodásban, leleplezett katarzishiányban segít, elegánsan és hősietlenül. Valami elementáris kompromisszumkészséget sugall, amivel nem lehet azonosulni, amit nem lehet megszánni, de amit követni lehet, s amivel élhetünk. Szánalmasan e világi és megszánhatatlanul túlvilági képzelete nem azért őszinte, hogy katartikusan feloldódjunk benne, hanem hogy szinte vele együtt távolodjunk tőle egyfajta polifón igaz-hazugságban. Mert mit kezdjünk avval, aki operába készül és ott Schubert-szimfóniát hallgat, aki a vers elején elnyomja cigarettáját, és a vers végén mégis szívja: mutassunk rá diadallal, hogy hazug és következetlen, vagy értsük meg, hogy a polifón igazságban épp a következetlenség, az egy nap mögött elmerülő több nap („mindig mostanában”), és a hazugság nyílt, de sosem hősies leleplezése teremti meg a versfeszültséget. Vast el is émelyítené a hősiesség – őt így kell olvasni: hitetlenül és figyelmesen követve.

Az Ötven felét mégsem vizsgálom szövegközelnézetben. A hangnemváltások, a polifón dramatizáltság strukturális kimutatása a versegész szempontjából eredménytelen részletbíbelődés. Vas Eliottól és Szabó Lőrinctől megtanulta, hogyan kell egy általánosító, intellektuális sort egy prózai közvetlenségűvel szubvertálni, hogyan kövesse az „agyam őrölte a holnapot” emelkedettségét az „éhgyomorral kell röntgenre mennem” lapos és hétköznapi hitelessége. Az Ötven felé emellett szinte soronként kontrázik az Egy nap története című korábbi versre: a „későn fekszem le mindig mostanában”, a „rendszerint felébredek” a „most nincs zuhany”, a „kint még a köd” csupa olyan utalás, ami kifelé beszél az új szövegből, párbeszédet sejtet – talán valamit az életkorok közötti bizalmas sorsközösségről. Kacsingatósak ezek az allúziók, az illetéktelen olvasó csupán az allúzió tényét állapíthatja meg, funkciójáról csak találgathat. Korán helyett későn – ilyen egyszerű volna? Ha egy-egy szót kicserélek, tényleg megöregszem?

A két szöveg kettős fényszögében felértékelődnek szövegdarabok – jelentőséget sugalmaznak az egyszerű analógiák, egy szövegen belül is. „Minden, ami lehetett volna tán, / És minden, ami elveszett” (22–23. sor) „Minden, amit akartam, / És minden, ami nem lehet” (134–135. sor) – mintha a hiány és a lehetőség (a szövegek közötti kölcsönös reflexivitástól is?) meglévővé és lehetetlenné válna az abszurd, rajtunk, olvasókon kívüli összetartozásban. Mert érezzük, hogy a két dikció is összetartozik, azaz hangsúlyozottan „különbözik, ahogy széttöri a korábbi vers szabályos szesztináit a szabálytalan ritmikájú és rímelésű, hosszabb-rövidebb tömbökre szabdalt, rímes szabad vers; ahogy átvált a betegség megnevezése után (ulcus duodeni) az alapvetően szesztinás, keresztrímes verselés párrímes, anekdotizáló jeremiádba; ahogy szétlazítja a monológot az Eliottól tanult, idézőjelekbe zárt idegen hangfoszlány mint a „megvárjuk, míg lemegy” – és az „ez bizony csúnya röntgen…” – kezdetű. Ezt az összetartozást az olvasóba szuggerálja a szövegdallam, mikor Kosztolányi alaphangszerelését széttöri és dramatizálja, mikor a polifon, elégico-ódai emelkedettséget prózaian és disszonánsan zenekarszerűvé transzponálja, hivatalnoki akkurátussággal és dalnélküli szárazsággal ellenpontozza.

életben maradva

Az összetartozás mégis a versegész hangnemében a legizgalmasabb, mert nem tudjuk, hogy ez az estétől estéig, cigarettától cigarettáig tartó elhangszerelt nap patetikusan vagy keserűen, kívülállóan vagy nosztalgikusan, lázadóan vagy beletörődve végzi be újból előrerajzolt ívét. Vas költői alapmagatartása – homogén kívülállásban fölülemelkedni ezen a hangnemi heterogén bizonytalanságon. Ez a legelvéthetetlenebb benne, a költői alaptartássá görnyedő (vagy egyenesedő) megszenvedett kompromisszumkészség. Ahogy például játszik az Istennel és az üdvösségével József Attila-i ihletettségben, de a József Attila-i tragikum nélkül, zárójelben, magas kort megérve, életben maradva: „Az üdvösség nekem mi más lehetne? / Megérteni, amit szívem s eszem nem ért. / Az Isten is velem mi mást tehetne? / Ezt megérteti, vagy elkárhoztat ezért”. Micsoda, logikai nyelven szólva, hamis dilemma ez, amit az Isten arcába vág, mindenhatóságának kereskedői dörzsöltséggel két alternatívát felajánlva ebben a bámulatosan visszataszító, de leplezetlenül önkritikus szakaszban. Csodáljuk érte, és őszinteségen túli polifon őszinteségében még szeretjük is.

kép | vecteezy.com