G. István László

A LEGELSŐ FÁZÁS 

2006 november

A LEGELSŐ FÁZÁS 

A legelső fázással visszavonod, minden együtt nézett
kép újabb kráter, visszavonod a teret, ahogy egy fekhely
köré megágyazunk, beágyazunk, magamra hagysz, első
félelmét a rettenet, előkészített a terep, a legelső fázás
az utolsó, víz folyik rólad, mikor
fázol, motyogsz a megszokásról, hagyod,
vastagodjon a por, amíg törülheted.
Leírod, hogy milyen elaludni: hosszan beszéltél
valakinek, aki azt hitte, itt van veled. Az ágy
szinte felsírt feje nyomától, párnán a csontja
már nincs meg nélküled – koponyát vesz birtokba
föld ilyen elszánt-vidoran, minden nyílásban
lassanként este van, éjszakája lenni, az a te
dolgod. Orr-szem-fülnyílás mint a körablakok,
a sötéttel még ellen ne a halott, de hangod
irányából úgy hagyod magára, ahogy
madár szemére zárul a szárnya, elmulasztott
idejében addig röpteted, amíg érzi, elalvó
testet el nem kísérni, ilyen bűnt
magának ki kívánna?

kép | vecteezy.com