FÜSTÖLGÉS A VERS TERMÉSZETÉRŐL

Kapóra jön nekem a kérdés, hogy mi a vers és van-e természete, mert legutóbbi verseimben (nem először) éppen ilyesféle bonyodalmakba gabalyodtam, s így füstölgésemben most saját – még meleg – tapasztalataimra támaszkodhatom, immár kívülről pillantva szublimált és tárgyiasult szövegeimre. A versek elemeit persze nem vélhetem készpénznek még egy számítóan füstölgésnek minősített értelmezésben sem, hiszen a Köszörülésben például folytonosan módosuló és természetesen átvitt értelmű meghatározások kapaszkodnak össze, állításaik együtt, az egész vers eleven rendszerében alkotnak jelentést. Sorrendben haladva a központozatlan szövegben: előbb „éjszakai vadászat” a versírás (Lorca szavát idézve), aztán „nyomolvasás”, „összekopírozás”, majd „keringélés” „átfordulás”, „evezés vakon”, aztán „emlékezés”, és végül „ülés”, „köszörülés körül belül kövön”, és a záró sor szerint: „füvön a levegő zizegése hangok látható neszezése”.

valamilyen viszonyban van

Versben tehát a tudós egzaktsághoz képest könnyű beszélni, a vers nem praktikus válasz, a köznapok realitásában közvetlenül is érvényes eligazítás, hanem egyéni érzékelés, s ha tudás, gyakran a nem-tudás tudása, vagy csupán a feléje törekvő személyt, a törekvés néhány vetületét, akár a csődjét, netán hiábavalóságát, bármijét rögzítő, valamilyen formában megjelenítő alkotás, és így tovább. Ugyancsak végtelenbe futó kérdés – a lehetséges válaszokkal, hogy miként jön létre a vers, erre aztán végképp nincs szabály, az esztétikum megszületésének lehetőségei határtalanok, s csak bizonyos korlátok között, az adott korszaktól és a szemlélettől függően elemezhető (állítható), hogy mi vers, és mi nem, hogy mi a magasabb és az alacsonyabb (más) minőség. A tetszik, nem tetszik szubjektív sablonja sehova se visz, hiszen az emberi jelenség történetben létezik, azon belül egy folytonosan alakuló kultúr-, netán szellem- vagy akár költészettörténetben is (a versre vonatkoztatva: őskori dünnyögésektől, kiáltozásoktól a modern, intellektuális és érzelmi hálózatokba merülő, millió árnyalatban és ágazatban, nyelvi, szemléleti összeszövöttségben vagy lecsupaszítottságban létező mai versig ívelő, áramló folyamat), amelyet a jelen, az éppen keletkező (létrejövő) mindenképpen folytat, mert hozzáadódik a meglévőhöz (valójában tehát mindig az egészről van szó). Ha ellene fordul, akkor is kapcsolódik hozzá, valamilyen viszonyban van vele, választ, különben hogyan is lehetne szabad.

Tényleg: hogyan lehet, ha lehet? Miként és mennyire – engem végső soron ez izgat, benne az egymást szülő, szétágazó újabb kérdésekkel, tárgyi konkrétsággal vagy metaforikusan; itt és ma elsősorban azzal, hogy mindez mire való, mit ér, egyszóval: minek.

*

elvakultan hadakozik az elvakulás ellen

Ha már a meghatározás körébe keveredtem, és olyan emelkedett általánosságokat pötyögtettem képernyőmre, mint költészet és szabadság, hogy el ne sodorjon az elvontság, megpróbálok konkrétumokba kapaszkodni, és saját versértelmezési kezdeteimmel hozakodom elő, jól tudva, mennyire érzékeny minden folyamat a kezdeti adottságokra. A konkrétról pedig máris Caudwell magyarul ’60-ban megjelent könyve, az Illúzió és valóság jutott eszembe, hiszen máig kedvelt formulákat tanultam belőle; igen, az ő képletét idézem támpontul: „a költészet ritmikus, lefordíthatatlan, irracionális, nem szimbolikus, konkrét; azonkívül sűrített esztétikai affektusok jellemzik”. Ahogy a viseltes könyvet előkotortam, hamar megtaláltam a keresett szöveget: a sűrűn aláhuzigált, keretezett, felkiáltó- és kérdőjelekkel dekorált oldalak közül is kirítt heves egyetértésem firkáival. Lágy, nem esztétikai természetű affektusok keletkeztek bennem, és a bal oldali felkiáltójeles sorok után elolvastam a jobb oldali, vaskos kérdőjel mellett kijelölt két sort is A világ és az „én” című fejezet bevezetéséből: „…a civilizáció fejlődésével bekövetkező differenciálódás előmozdítja az emberek partikuláris sajátosságainak érvényesülését”. Vesztemre kíváncsiskodtam, mert a négy évtizede megkérdőjelezett állítás most olyan illúziónak tűnt, ami visszamenőleg is megrebbentett: hogyan tudtam én ehhez vonzódni? Emlékeztem persze, hogy a kommunista Caudwell (írói név) romantikus-kalandos, elméletet és cselekvést egyesítő élete is megérintett (abban az évben halt meg, amikor én születtem, s még nem volt harmincéves, hogy a spanyol polgárháborúban, a Nemzetközi Dandár géppuskásaként, társait fedezve elesett), s végül órákig olvasgattam hajdani kedves könyvemet, megerősítve szinte minden régi egyetértésemet vagy inkább érzésemet, de ettől az akkori kérdőjelek sokszorosra nőttek. A könyv ma elemi erővel dokumentálja, hogy az angol előszóban, azt hiszem, méltán kiemelkedő tehetségnek titulált Caudwell milyen elvakultan hadakozik az elvakulás ellen, és a történelmi materializmust mennyire mechanikusan-naivan alkalmazza; az iménti idézetben megfogalmazott tételt is újra meg újra ismétli és kiegészíti a megoldás biztos receptjével, hogy az osztálytársadalmat megszüntető osztály uralmával majd az emberi érvényesülés elrendeződik, a kizökkent élet és költészet együtt boldogul. Leteszem a könyvet és erre-arra füstölgök. Nem azért (remélem), mert az osztálynélküli társadalom illúziója közben szörnyű véget ért, vagy mert ifjúkoromban nem érzékeltem ilyen mértékben az okos érzékenység és a korlátoltság feszítő kettősét, hiszen eszmélésem idején, a hatvanas években, ha illúziókat nem is tápláltam már a szocialista társadalom megvalósíthatósága iránt, valamiféle oldódást, fokozatos szabadulást ’68-ig ebben láttam, s ezért Caudwell sok gondolata, következtetése, meghatározása közeli volt. Megerősítő. Egy-egy aforisztikus összefoglalása villogóan véglegesnek tetszett, például ez a háromszor aláhúzott: „A költészet, az emberi élethez hasonlóan, amelynek emanációja, a matematika és a zene termékeny vitájából fakad.” Makacsul a mozgásban lévő valósághoz mérte a verset, és ezt ma is elfogadom, de gyorsan hozzátoldom Weöres szavait: „E vers is valóság, akár az álmod. / Az élet: szív és kés egy szín alatt. / Szemeddel az egész tengert halászod / s horoggal mit fogsz? Egynéhány halat.”

A vers is valóság, de másként az leírva és olvasva: ilyen a természete. Leírva rögzül, s amíg el nem olvassa valaki, halott tárgy része lesz, merev mintázat, maga talán tetszhalottnak mondható, és annyiszor és úgy támad fel, ahányszor és amilyen olvasója akad.

*

De maradnék még a konkrétságnál, bár most Rilke segítségével; ő is régóta bámultjaim közé tartozik az anyag átszellemítésének illúziójában fogant műve gyönyörű darabjaival, s azért is kapcsolom ide, mert legalább olyan hévvel hitt az alfától ómegáig haladó (mozgó) lét valóságában, metafizikája konkrétságában, mint Caudwell a maga társadalmi megváltástanában. Ős-zörej című, érett korában készült, pár oldalas írását mostanában fedeztem fel; éppen ide való.

Rilke elmeséli, hogy amikor iskolába járt, még új találmány volt a fonográf, és fizikatanáruk, a fabrikálás szerelmese, megtanította nekik, miképpen lehet a leghétköznapibb kellékekből ilyesféle szerkezetet összeeszkábálni. „Már a lázas ragasztgatás és pepecselés közben nőttön-nőtt bennünk az izgalom”, írja, s „amikor a papírtölcsérből bizonytalanul remegő zörejként, bár leírhatatlanul halkan, tétován döcögve és helyenként elakadva, de még éppen felismerhetően a saját hangunk szállt vissza hozzánk … minden alkalommal ugyanazt a megrendülést váltotta ki belőlünk”. Másfél évtized múlva döbbent rá, hogy mégsem a hang volt és maradt az erősebb és különösebb emlék, hanem a hengerbe karcolt vonal. Ez pedig úgy történt, hogy tanulmányai során megragadta és fogva tartotta figyelmét az emberi csontváz, különösen a koponya, amelyben „a meszes építőelem kiteljesítette végső formaalkotó lehetőségét”, méghozzá „egy végső soron döntő ügyben: szigorú védelmébe kell vennie a szoros összezártságban megint határtalanul működőt”. Varázserővel hatott rá a külvilág elől bezáruló különös héj, s annyira megbűvölte, hogy szerzett magának egy koponyát. Egyszer aztán éji órán, a gyertyaláng „szinte parancsoló fényében” a koronavarrat éles rajzolata tűnt szemébe, és felidézte az iskolai szerkezet viaszhengerére sörtével karcolt nyomvonalat. Ebből pattant ki az ötlet, hogy a koponyavarrat vonalát is meg lehetne szólaltatni (vélhetőleg nincs két egyforma hangzat, mindenkinek más a varrata-zenéje), és a megszülető ős-zörejt elnevezni. De nemcsak azt, hanem más, „önmagában létező, természetes” vonalakat is: „átalakítva, az érzékek egy másik tartományába” hatolva. A kísérlet megvalósítását, de még a javaslatát is szerényen elhárítja Rilke, és a versírás rejtelmeihez fordulva említi, hogy az arab versek tanulmányozásakor fedezte fel: a mű létrejöttében az öt érzék egyidejűleg és egyformán vesz részt, míg a kortárs európai költőket szinte csak „a világgal agyonzsúfolt látás keríti állandóan hatalmába”, holott „tökéletes vers csak egy feltétellel jöhet létre; ha az öt érzék fogókarjával egyszerre megragadott világ egy bizonyos szemszögből nézve ama természetfölötti síkon jelenik meg, amely éppen a vers sajátja”.

szeretet és életöröm

Megint egy meghatározás, de számomra roppant bizonytalan. Az öt érzék fogókarja gyönyörű, ám együttes használatát a tökéletesség létrejöttének kizárólagos feltételéül szabni önkényes eljárás, és szükségessége, hatása nem is bizonyítható, igaz, azért sem, mert a vers tökéletessége sem. Továbbá a „bizonyos szemszög” és a „természetfölötti sík” is reszketeg kifejezés (ha nem is tekintem fogalomnak), ráadásul éppen a vers sajátjának mondani: kétes. De akkor hol jelenik meg a vers, miután megjelenik írás által a papíron, és olvasom, vagy elhangzik szavak által és hallgatom? Az emberben, ugyebár, érzések és gondolatok kevercseként, belül, az agy neuronjai által, s ha megtapad, újra és újra beindulhat, lejátszódhat: az aktuális pillanattól, szellemi tartalomtól vagy állapottól függően variálódhat is, halványulhat vagy erősödhet. Versre vonatkoztatva így működne a szellem? Agyműködés volna? A tudat is? Ez kényes kérdés, és nemcsak ismereteim csekélysége miatt; eszembe jut Ricoeur megjegyzése egy tudós agykutatóval folytatott beszélgetésből, hogy nem az agyam gondolkodik, hanem én, de mi az, ki az az én, miféle elvont konkrétság? Rilkének nem kérdéses a működése, hiszen számára létezett egy időtlen „benső világtér” szellem-tér, amelyben élet és halál közt sincs határvonal, és a dolgok elvont konkrétságban léteznek. Szeretet és életöröm járja át ezt a teret, ahol angyalai is megnyilvánulnak és alkalmanként megszólítják őt, áttörik az öt érzék birodalmát, átalakulnak, vers lesz belőlük Duinóban; az ő hite nélkül olvasva is megrezdülök. De nemcsak a verseitől, hanem didaktikus prózájától is, amelyben köznapi jelenségekre hivatkozva tanúskodik a létezés működő egysége mellett: „Legyen bár egy lámpa zümmögése avagy a vihar hangja – írja jegyzetében –, legyen az este lélegzete vagy a tenger sóhaja, ami körülvesz – mögötted mindig ott virraszt egy ezer hangból szőtt nagy ívű melódia, amelyben a Te szólódnak csak itt-ott jut hely. Tudni azt, hogy te mikor szóltál bele, a magányod titka – miként az igazi kapcsolat művészetéé is: a magasztos szavakból leesni-hullani az egyetlen közös dallamba.” Másutt meg: „Mert szinte vallásos jelentőségű ez a felismerés, hogy mihelyt egyszer az ember rátalált a háttér melódiájára, többé nem tanácstalan a szavaiban, s nem bizonytalan az elhatározásaiban. Az egyszerű meggyőződésben, hogy egy dallam része vagyunk, valami gondtalan biztonság rejlik, tehát jogosan birtokolunk egy meghatározott teret, és meghatározott kötelességünk részt venni egy átfogó munkában, amelyben a legkisebb rész is éppennyit ér, mint a legnagyobb. A tudatos és nyugodt kibontakozás első feltétele az, hogy ne legyünk fölöslegesek.” Bizonyos szemszögből nézve, mintha Caudwellt olvasnám.

S aki nem érti vagy nem is hallja az angyalokat? A verset mégis?

*

a teremtés aktusa

Visszakanyarodva Rilke fonográfjához, az „átalakítás” konkrétumába kapaszkodom – talán ez is meghatározás lehet, s nem is metaforikus: a vers átalakítás, és mindenkor, mindenképpen az átalakító egyén műve, ha az emanációban mégoly szétválaszthatatlanul örvénylenek is a különféle valóságok, amelyek beszippantják a költőt a vers megszülésébe. Nem ő az úr, s a vers nem cifra szolga, de azért ő írja, és nem tud mást, mint eldalolni saját fájdalmát és örömét, versének hőseként alfa és omega lenni egyszerre – rakosgatom a jól ismert magyar ars poeticák parafrázisait. Dehát ahány költő, annyi ars poetica, s ha versben szól, végképp nem meghatározás. Vagy a bizonytalansági reláció mintájára mondjam, hogy a meghatározni próbálótól, a mérőtől függ az eredmény, mert az agy mint hermeneutikai készülék fogja föl és teremti meg közben a valót, hogy az intuíció létezése kétségtelen, de meghatározása reménytelen. Szerencsére, mert így nincs mód a végére érni. A matematikában viszont létezik egy paradox eljárás – amikor valamilyen feladatot úgy oldanak meg, hogy bebizonyítják: nincs megoldása. Ám a lehetetlen fogalmával, a tudomány bevonásával újabb terep nyílik, amely ezen is túl van, mint például a nem-euklideszi világ, amelyről zseniális szóvivője és világhírű elemzője, a meta-matematikus Tóth Imre azt írja, hogy mielőtt világra jött, önmaga boldogtalan tudatának negatív fenomenológiai állapotában volt jelen a szellem szférájában, annak is a belsejében persze (ne kötekedjek ostobán, hogy ugyan hol van az, ha van szellem) és ott talált rá a mathezis és poezis (termékeny vitában, nyilván), majd így folytatja: „És ha minden poezis a nem-létből a létbe való átmenet – ahogyan azt Platón Lakomájában Diotima állítja, úgy a nem-euklideszi univerzum megjelenésével maga a lehetetlen csapott át az aktuális valóságba. A teremtés aktusa volt ez, de egy olyan teremtésé, melynél az Ige, ami kezdetben vala, így hangzik: Nem! Ne legyen! És lőn. A nem-euklideszi geometria ugyanúgy és ugyanakkor igaz, mint a vele ellentétes euklideszi, magyarázza a geométer filozófus, és „a létezésbe való átmenete egyszerre bizonyult visszafordíthatatlan és szükségszerű eseménynek”, nélküle a modern matematika sem létezhetne, tehát végső soron meg kell értenünk, hogy „geometria more ethico constructa”, vagyis a szólás szabadsága, a szabadság etikai igazsága fölötte áll a tudományos racionalitásnak, „a Logos fölött az Ethos uralkodik”.

*

Vasárnap este, ahogy A szólás szabadsága című politikai magazint néztem a televízió képernyőjén, a randalírozásba csapó tüntetésekről még nem tudtam, de anélkül is elemi erővel tört rám, hogy a kifejezés (a szólás szabadsága) a filozófiában és az éppen történő magyar valóságban mennyire mást jelent, hogy a vers meghatározásáról és természetéről töprengve az időtlen Logosz–Ethosz és az aktuális társadalmi viszonyok ijesztő különbségének értelmezése nélkül semmire se megyek. Meglehet, ezzel viszont füstölgésem olyan lesz, mint a fölszálló cigarettafüst, ami egy ideig szépen-rendben tekereg, aztán gyorsul, és egy bizonyos sebességen túllépve vad örvényekre bomlik; ez a káoszelmélet kedvelt szemléltető jelensége, s a húsz-harminc éve formálódó, a redukcionista szétaprózódással szembeforduló új tudomány megannyi mozzanatával kínál analógiát és csábít a feltételezésre, hogy „természete” szerint a vers és a költészet a nem-lineáris rendszerek közé tartozik. De soroljam bárhová vagy sehová, gondoljak bármit, akárhogyan róla, ha gondolok és érzek fogyasztása és termelése, bármilyen használata által, gyakorlatias bizonyságnak tetszik (Gregory Corso szavával, Eörsi István fordításában), „hogy van valami lélekféleség”. S ez akár füstölgésvég is lehet, számomra konkrét alap, s persze visszavezet az átszellemített, versben megragadott valóság értelmezésétől a teljes valóságba, amelynek társadalmi rétege (itt és most különösen a szólás szabadsága körül turbulensen kavargó jelenségek), s a már rögzülni látszó, világrendszeri működések elsöprik a kezdő kérdést, meg azt is, hogy minek foglalkozni vele, minek még verset írni. A költészet mint kultúraformáló réteg, fölöslegesnek mutatkozik, olyan tetszhalottnak, amely hiába vár föltámasztó olvasókra. Akkor meg?

KÖSZÖRÜLÉS

leírok egy sort áthúzom nem ezt hagyom
központozatlan mondataimban próbál
kozom hozom viszem húzom kezemmel

a versírás éjszakai vadászat Lorcától tanultam
inkább nyomolvasás véltem összekopírozás
inkább keringélés átfordulás evezés vakon

a versírás emlékezés hogy a múlt általa
mégis megmaradjon fényzárványok kivált

leírok még egy sort már egész szoba
kihúzok még egy sort és megnövekedik
jól lehet lakni tőle hanglétrákon le-föl
csúszkál mászik szédeleg az ember vár

kivár bevárja előrefut megrémül a homály
hasában vacogva összekucorodik magzat
pózban de hol a madzag nem találja hát
mit utánoz akkor hímez-hámoz csak ül
a kora őszi hőözönnel vagy mivel szemben ül
fehér széken pont középen van megvan ott

a Földdel együtt forog s kering a Nap körül
a Nappal együtt a Galaxis körül és a feje
körül valami duplaszárnyú bogárka köszörül

a versírás ülés köszörülés körül belül kövön
füvön a levegő zizegése hangok látható neszezése ↑

kép | shutterstock.com