Lackfi János

FÚRÓFEJ A REKESZIZMAIMBAN

FÚRÓFEJ A REKESZIZMAIMBAN

A busz a környékünkre ért, ablakán kinézve egy ezüst Peugeot-t pillantottam meg az utcán. Majdnem felüvöltöttem örömömben, hevesen integettem, mikor megláttam apámat kiszállni belőle. Aztán persze visszafogtam magam, mert a körülöttem állók gyanakodva bámultak rám. Tényleg, mi a tetűnek örülök annyira a saját nyavalyás apámnak, akit nemrég még fejszével kezelgettem gondolatban.

Megnyílt a buszajtó, és bár nem én jeleztem, mindenkit megelőzve vetődtem ki az utcára, le se tojva az utánam röpdöső dühös megjegyzéseket. Ahogy a szabad ég alatt találtam magam, rám zuhant az este, eddig észre se vettem a szürkületet, most megborzongtam a hidegben, amelytől megvédett a busz konzervdoboza. Varjak tollászkodtak mindenfelé, mintha az éjszaka bérelte volna fel őket, baljóslatú díszletnek mindenesetre elég ütős. Mintha hulla lenne a közelben, úgy járkáltak fel-alá, és nem lehettem biztos benne, hogy nem engem méregetnek mint következő jelöltet, akinek igazán öröm lenne kivájni a szemét, letépni a fülcimpáját.

agresszív gyilkológépek

Sosem tudni, mi tartja féken ezeket. Nagy ügyet csinálnak, ha egy kutya széttép egy kisgyereket, vagy ha a disznó leharapja a benyúlkáló kölyök egypár ujját, de igazából érthetetlen, hogy a sok éhenkórász állat miért nem ront ránk egyszeriben. Ha ez a csapat varjú módszeresen megtámadna, és csipdesni kezdenének, nem sok időt adnék magamnak, cselgáncsedzésen senki nem képzett ki arra, hogy a levegőből támadó, agresszív gyilkológépek ellen hogyan kell védekezni. Bottal vagy kövekkel nyilván elkergethetek, lecsaphatok párat, de ha kellően kitartóak, csekély áldozat fejében pár perc múlva már feltépett belső szerveimből lakmározhatnak. Mitől félnek? Nincsenek erejük tudatában? Félnek, mert az ember megtermettebb jószág náluk? Vagy a vadászok miatt távolságtartóak? Esetleg vannak annyira bölcsek, hogy belássák, még ha rövid távon győzelmet aratnának is felettem, az eset akkora felháborodáshoz vezethet, hogy irtóhadjárat indul ellenük? Tudnak a társadalomról, az emberi élet szervezettségéről? Vagy csak érzik, hogy jobb a békesség? Végül is a táplálékláncban kiszúrtak egy helyet, beóvakodtak a városokba, ahol nyugodtan garázdálkodhatnak, különösebb balhé nélkül megélnek abból, amit az ember elpotyogtat.

Gógyisabb állat a varjú, mint gondolnák. Valamelyik évben Anglia legintelligensebb állatának választották. Akadt pedig táncoló egér, gombászó malac, hipertúlélő patkány, raktározó mókus. Egyik se tudta felülmúlni a szupermarket-parkolóban tevékenykedő varjakat, amelyek menő ételliftet fabrikáltak maguknak. A gyorsétterem közelében kidobott hamburgermaradványokhoz úgy fértek, hogy a szemetesláda peremére szálltak, és csőrükkel megcibálták a kukazsákot, majd szépen odacsípték a nejlont a lábukkal, aztán megint tovább cibálták, megint ráléptek, és így mondhatni felcsörlőzték maguknak az amúgy túl mélyen rejtőző ételeket. Ha az ösztönükre hagyatkozva beugranak a mélybe, menthetetlenül belegabalyodnak a szemetest bélelő zsákba, mert nincs elég hely kinyitni a szárnyukat. De hogy erre hogyan jöttek rá maguktól? Brutál. Megborzongtam, amikor lustán felcsaptak utamban ezek a fenyegetően okos tollgombócok.

Hiába kiáltottam, apámat már elnyelte a kapu, ahol becsengetett. Körbejártam az autónkat, és úgy éreztem, mintha ki lennék zárva a saját életemből. Itt a Peugeot, és nem ülhetek bele. Ott az apám, és nem csengethetek be. Miért, mit is mondanék? Jöjjön ki azonnal, úgyis tudom, hogy csajozni jött, nem melózni. Akkora pofont kapnék, belecsengne a fülem. Gombnyomás, a kaputelefont a nő venné fel, beleszólnék, hogy közönséges ribanc, és elfutnék. Nyilván sose jönnének rá, hogy ki lehetett. Hatalmas gyökérség. Minek fog nyomozásba, akinek ennyire átlátszó ötletei vannak?

Aha, és akkor most álljak itt, mint a sztoikus bölcsek, akiket filón vettünk? Ó, az élet úgyis elmúlik, a vége rút halál, és ezen semmi sem segít, se a kétségbeesés, se a dühöngés. Maradjunk tehát békességesek, őrizzük meg a szív nyugalmát, éljünk harmóniában a világgal és önmagunkkal. Mindjárt lekuporodok meditálni a hóra, úgy talál majd itt apám, mint egy TESCO gazdaságos mélyfagyasztott Buddha-szobrot.

Éktelen baromság. Szókratész a saját akaratából issza ki a méregpoharat, ezért ura önmagának, és méltósággal várja be a halált. Jézus maga mászik fel a keresztre, értünk a szenvedést is bevállalja, neki ez belefér a pakliba. Oké, ők így döntenek, bár, teszem hozzá, nincs nagyon választásuk, és inkább csak beletörődnek. De mi van, ha én nem akarom elfogadni, amit az apám talált ki, mert viszketett a farka?

Ja, ő semmivel se tartozik nekünk meg az anyánknak?

Csak éppen véletlenül ott volt, amikor készültünk, ennyi?

De azért az észt, azt osztja,

a világegyetemet megmagyarázza nekem,

játssza a nyulakat kinyíró Atyaisten szerepét,

és bőszen magyarázza, hogyan őrizzük meg az ősi magyar dallamokat,

meg hogyan ne dőljünk be a TESCO műkajáknak meg a McDonald’snak,

meg hogyan fog elfogyni az olaj húsz éven belül,

és akkor milyen előnyben leszek a sok hülyével szemben én, aki tudom, hogy nem vákuumfóliában terem a paradicsom és a csirke,

én, aki megtanulok kaszálni, ne úgy fogd, beleszalad a hegye a földbe, dédapád egy olyan igazi, régi szabású, becsületes parasztember volt, szégyellné, ha látná, hogyan fogod a kaszanyelet.

De nem látja! Mert meghalt! Lenn van, a fekete földben! És nem számíthatok rá! És talán rád se számíthatok, mert ki tudja, hány sulitársam anyukájával feküdtél le, nem kizárt, hogy van még jó pár potya tesóm, ezzel most mit kezdjek, he?

jó vagyok, és kész

Körülnéztem a leszálló estében, odasomfordáltam a kerítéshez, és egy lendülettel átvetődtem rajta. Szerettem így átlendülni a villamosmegálló korlátján, a játszótéri kerítésen, az asztalokon a suliban, és úgy tenni, mintha ez természetes lazaságomhoz tartozna, és nem is várnék ámulást meg tapsvihart. Ugyan, jó vagyok, és kész. A sípcsontom sajgott egy kicsit, a találkozás a hideg vassal nem tett jót. Benn a kertben lehajoltam, dörzsölgettem a lábszáramat. Megvártam, hogy a lihegés lecsillapodjon. A kutya se törődött velem. Igaz, nem volt kutya. A bokrok csupasz ágai nem tudtak elrejteni, a házfalhoz tapadva osontam, és máris ott álltam a széles, üvegezett teraszajtónál.

Apám épp a citeráját csomagolgatta ki. Szemügyre vettem a lakást, kicicomázott, az asztalon fehér terítő, kosár pogácsa, nyilván frissen sütve, hogy jó magyaros tésztaillatban ússzon a lakás, gyertyák égnek, és oldalt a tálalón még egy üveg vörösbor is várakozott két pohárral. Tisztára randihelyszín. Fedőnév: citera. Hol a bánatban vannak ilyenkor a férjek? Fékcsikorgást hallottam az utcáról, na, megjött a pasas. Lesz nemulass, kaptok a pofátokra citerázást! Persze, ha túl korán érkezik, az se jó, nincs más látnivaló, csak egy népzeneóra.

Közelebb húzódtam a falhoz, bár nem fenyegetett a veszély, hogy bentről meglátnak. Fárasztó szakma a detektívkedés, köze nincs ahhoz, amit a tévében mutatnak. Ma már másodszor futottam bele a dologba. Az ember vár. Meg vár. Meg vár. Eredmény zéró. Vártam arra, hogy még többet várhassak. Hogy belefulladhassak a várakozásba. Ráadásul a várakozás mindent felnagyít. Semmi sem történik, de minden történetnek tűnik. Tiszta majré az egész. Zörrent a bokor. Biztos egy igazi bűnöző, aki azért jött, hogy betörjön, s közben esetleg engem is eltisztít az útból. Sorry. Rosszkor rossz helyen.

Megint zörrent a bokor. Talán kutya. Vártam a bokámon csattanó könyörtelen fogsort. Vicának a combját harapta át egy kutya. Teljesen összeért a mocsadék két fogsora, mintha nyíl fúródott volna a lány húsába. Csomó ideig nem jött suliba, és azóta messziről kerül minden kutyát. Baromi aranyos, de kösz, nem simiznám. Jön a kutya, húsdarabokat szaggat ki belőlem. Ez a szórakozása. Etetni se kell. Beéri azzal, amit a kertben talál. Most például engem talál a kertben, beéri velem. Á, csak valami madár vagy a szél. Esetleg sündisznó, felébredt a téli álomból, és motoszkál.

Aztán ott vannak a zörejek, amiket én idézek elő. Majd megfagyott a lábam, kicsit helyben jártam, tiportam a földet magam alatt. Száraz roszogás. Meg ne hallja valaki. Abbahagytam. A hideg tovább kúszott a lábfejemben. Persze, mindig ilyenkor kell köhögnöm, torkot köszörülnöm, az üres kert és a körben álló házfalak doboza meg felerősít minden zörejt. Mintha egy egész nyomorult hadsereg harákolna, köhögne, fészkelődne a kertben. Csoda, hogy senki se hívta ki a rendőrséget, a rohamosztagot, a terrorelhárítást.

Tarkóra tett kézzel sétáljak szépen ki a fedezékből, minden gyanús mozdulatra lőnek!

nyelvkidugás

Odabenn a legtökéletesebb semmi. El tudjátok képzelni, milyen egy citeraóra hang nélkül? Na, még annál is unalmasabb… Mondjuk, apám meg az a nő végig úgy csináltak, mintha ez lenne a legizgalmasabb dolog a világon. Egy ütemre járt a válluk, a kezük, billegett a fejük. A nő kidugta egy kicsit a nyelvét, épp csak a hegyét, annyira, hogy féltem, mi van, ha ráharap, de mondjuk az apám helyében szexinek találtam volna ezt a nyelvtartást. Kicsit szégyelltem, hogy az apám helyébe képzelem magam. Közben nem tudtam nem az apám helyébe képzelni magamat, izgatott az apám helyzete, ahogy a tilosban járt. Na, és ha nem lesz semmi tilos? Ez járt a fejemben. Citera tokba, pénz zsebbe, egy nyomorult zeneóra kedvéért szerzek be egy jó kis takonykórt az ordas januári hidegben. A nyelvkidugás lehetett volna véletlen. Az is lehetett volna véletlen, hogy apám gigája ugrott egy nagyot, talán csak a szájában felgyülemlett nyálat nyelte le. Ki mondja, hogy a rózsaszín nyelvhegy látványától futott össze szájában a nyál? Na de ki mondja, hogy nem a rózsaszín nyelvhegy látványától futott össze szájában a nyál? Nekem összefutott a sötétben, nagyot nyeltem, a visszhangzó falak dobozában mintha még tíz hozzám hasonló kukkoló nyeldekelt volna.

Egy nyelés csak egy nyelés. Egy nyelvhegy csak egy nyelvhegy. Mindez a véletlen műve is lehet. Lehetne, ha nem hallottam volna azt a telefont. De nagyon is hallottam, amit hallottam. Ezért fagyoskodtam itt, mondhatott bármit a józan ész. Az apró jeleket kutattam. Az apró jelek művészete, ez a nyomozószakma titka, mondhatnám nagyképűen, ha biztos lettem volna a dolgomban. De hát nem lehettem biztos semmiben. Az egyetlen bizonyosság a bokámon, lábszáramon, térdemen felkúszó fagy volt. Teljesen a földhöz csavarozott. Jó leszek én itt hóembernek, szobornak, madárijesztőnek, kerti törpének.

Közben meg odabenn történt, ami történt, vagyis semmi különös. Csak ha kinagyítottam, mint valami filmen, akkor éreztem a feszültséget, ahogy növekszik percről percre. Apám szeme sarkában pici ránc. A nő kipirul. Apám homlokán az izzadság. Túlfűtött a szoba. Vagy nem. A nő megnyalja a száját, nyilván hogy pirosabbnak tűnjön. Vagy kiszáradt. Apám beleharap a szájába, türelmetlen? A nő szájába szeretne beleharapni? Attól egyelőre elválasztja kábé egy méter. A nő elrontja a dalt, abbahagyja, szerencsétlen képet vág. Mint egy kidobott kutya, azt akarja, hogy hazavigyék. Pedig ő van otthon. Apám bátorítóan bazsalyog, szívesen hazavinné így is. No problem, kutyus, nem maradsz magadra. Apám átnyúl azon a körülbelül egy méteren, amely a nőtől elválasztja, a nő ujjait igazgatja, segít lefogni a húrokat, a másik kezével segít pengetni, túl sok segítség ez már, inkább ölelkezésre hasonlít, mint citeraórára, nagyon összemelegedtek.

iszonyattal néztem sokáig

Az apró jelek szépen összeadódnak, és egyetlen hatalmas jellé izmosodnak. A Citeratanár és tanítványa szoborcsoport most már inkább a Tanítvánnyal viaskodó citeratanár címre hallgatott. Mint a Laokoón-csoport, amelyet iszonyattal néztem sokáig a művtöri könyvben. A három kigyúrt fickóra karvastag kígyók tekeredtek, kezük-lábuk fogva, képükön az iszonyat, és tényleg rettenetes lehet az egyre szorosabb jeges ölelés, mely csak egyféleképpen végződhet. Illetve legfeljebb kétféleképpen. Marással vagy összeroppantással, ez a két opció van, tessék választani. Apámék is közeledtek a marásos-roppantásos pillanathoz, egyelőre nagy lendülettel énekeltek együtt, citeráztak együtt, ketten két hangon, egyetlen citerán, testük egy ritmusra mozgott. Ki mondja, hogy innen van visszaút?

Nagy nevetésbe fulladt a dal, apám átölelte a kis tanítványt, megy ez, látod, csak egy kis segítség kell, játékosan belebújt a nő nyakába, beleprüszkölt vagy belecsókolt, a másik meg kellette magát, vonaglott, és máris jobban hasonlítottak a Laokoón-csoporthoz, alig lehetett látni, melyik testrész kihez tartozik, hopp, a kezembe ugrott a mobilom, máris filmeztem az ígéretesen alakuló jelenetet. Aztán egyszer csak lazult az ölelés a képmezőn, a nő kiszabadította magát apám karjából, neki volt több esze, kipirult arccal odalépett a függönyhöz és összehúzta.

Püff neki, annyi a jó kis videómnak! Vagy mégse? A nő nem végzett tökéletes munkát, kapkodott az események hevében, a két függönyszárny között éppen annyi hasadék maradt, amin ha nem is mindent, de sok mindent lehetett követni. Vetkőztető kezek, mohó szájak, meg-megvillanó mellek, fenekek, részletek a Laokoón-csoportból, vettem az egészet, még izgatóbb is volt, mint egy komplett pornófilm, amelyiknél az ember előbb-utóbb beleundorodik abba, hogy mindent mutatnak, minden szőrszálat az orromba tolnak, és úgy fetrengenek meg vinnyognak, mintha fizetnék érte őket. Ja, hogy fizetik őket? Apámékat nem fizeti senki, talán csak a test a kielégüléssel. Persze ha úgy vesszük, a nő fizeti a citeraórákat, de mivel azokból pásztoróra lesz, végül is mintha AZÉRT fizetné apámat. Vagy apám nem engedi, hogy kifizesse a pásztorórát, és akkor apám fizeti a nőt. Ingyen ad neki órát. Citera helyett pásztorfurulya. Mit mondjak, remegett az operatőr keze. Egyszerre volt csodálatosan izgalmas és csodálatosan undorító. Reality pornó.

Aztán vége lett, nem láttam többet semmit. A semmi, az persze nem igaz, nagyon is láttam valamit, a függöny két szárnyának téglalapjai közt a szoba fényes téglalapját. Három téglalapra osztott képmező. Absztrakt műalkotás, Szenthe papi biztosan odalenne érte. Szenthe papi a rajztanárunk, és többnyire magasról tojik a fejünkre, kirak három kockát, két almát vagy egy koponyát, ránk parancsol, hogy csináljuk, aztán eltűnik a szertár ajtaja mögött, és a gondnokkal sakkozik. Most itt van előttem a Szenthe papi három téglalapja a mobilom kijelzőjén, két kocka a függönyből, köztük egy kocka villanyfényes szoba, állok lebénulva, ráfagynak ujjaim a telefonra, ki kéne kapcsolni, de mi van, ha sikerül elcsípnem még valami fontosat, nem merem abbahagyni a filmezést, pedig nincs mit filmezzek, pontosabban nem látszik, amit filmeznék, pont most folyik a lényeg, de nem tudom elkapni, a valóság megszökik, függöny mögé bújik, elleplezi magát, van is, meg nincs is.

Ha én most ezt a felvételt szépen kitörlöm, és hazamegyek, és az emlékezetemet is tisztára törölgetem, mint mosogatás után az edényeket, akkor nem történt semmi. A nő megmosakszik, hazatérő férjének annyit mond, fáj a fejem, ma nem bírnék, cica. Mert meg akarja őrizni magában az apám spermáit. Vagy vérbeli ribanc a nő, és ha a férjnek van rá gusztusa, neki is odaadja magát. Lehet, hogy nimfó, direkt élvezi, hogy egyik farok ki, a másik be, és a sokféle sperma összekeveredik benne.

az apa mindig bizonytalan

Na jó, lehet, hogy a nő csak azért enged apámnak, mert a férje évek óta hozzá se nyúl, lehet, hogy a nő apámmal áll bosszút, amiért a férje csalja őt, valahol máshol hagyja a spermáját, amit azelőtt csak neki tartogatott, hogy gyerekeik legyenek, mint az osztálytársam meg a húga. Valahol elindul a megcsalás a világban, mint egy lánclevél, mint egy fertőzés, és terjed tovább, és a fertőzés gyümölcseként mindenféle lények születnek, mint én is, mint az osztálytársam is. A töritanárunk azt mondta, a latinok szerint solus mater certis, csakis az anya biztos, az apa mindig bizonytalan, nagypapi meg azt a háború előtti viccet mesélgette mindig, hogy „köszönj, fiacskám, minden bácsinak, mert nem tudhatod, melyik az apád”, anyám meg ilyenkor rászólt, nahát, mikre tanítja azt a szegény gyereket.

Kis híján elejtem a telefont, amikor megjelenik előttem életnagyságban a nő, visszavette a ruháját, kicsit kócos és kipirult, szétrántotta a függönyt, a képembe bámult, sikítása áthallatszott az ablakon, most villámgyorsan el kell tűnnöm, bénázok a mobillal, zsebre vágom, botorkálok kifelé a kertből, valahogy lüktetnek a tagjaim, a fagy meg az egy helyben álldogálás nem tett jót nekik, rohanok a kerítéshez, hallom, hogy mögöttem kivágódik az ajtó, felkapaszkodom a rácsra, de valaki hátulról megragad, cibálja a lábam, ösztönből hátrarúgok egyet.

Apám ordítását felismertem, ilyen hangot adott ki, amikor a faragókés megcsúszott, és teljesen átfúrta a tenyerét, ömlött a vér mindenfelé. Volt az üvöltésében valami vadállati, a fülben ragadt, és hiába szaladtam ész nélkül, hiába surrogtak kétoldalt a házak, hiába löktek rajtam egyet-egyet az ideges járókelők, akiknek majdnem nekimentem, ott loholt velem ez a hang. Futottam a végső kifulladásig, vagy még tovább, nem kaptam levegőt, a tüdőm szúrt, pedig Zsoltibá tanított nekünk légzéstechnikát. Mintha hosszú fúrófejet forgatna valaki a rekeszizmaimban, de még ez a fájdalom is jobban esett, mint mikor arra gondoltam, hogy az előbb durván fejbe rúgtam a saját apámat.

Túlfutottam saját magamon, kifutottam a világból, széjjelfutottam az agyamat, a tudatomat, hogy ne tudjam, amit tudok, és ne lássam, amit láttam, de mindez túlságosan belemaródott a koponyám belső falába, ott pergett a film leállíthatatlanul. Eszméletlenre szaladtam volna magam, ha el nem botlok egy pasas lábában, és rá nem lépek egy hóbuckára. A kupac beroskadt a léptem alatt, a lábam összecsuklott, én pedig átfordultam a fejemen, és kiterültem a járdán. Mindez olyan hirtelen történt, hogy már csak arra eszméltem, hogy a jeges, fekete, csillagokkal szurkáló ég borul rám, fülemet csípősen csiklandozza a hó, és lihegve nevetek, sehogy se tudom abbahagyni. Talán nem is akartam abbahagyni. Aggódó és tanácstalan fejek hajoltak fölém, nem tudták eldönteni, meggárgyultam-e, törött-e csontom, vagy csak simán dilis a csóka, aki vagyok.

Faggattak,

nem fáj valamim?

minden rendben van?

hívjanak orvost?

mentőt, tűzoltót, pszichiátert, temetkezési vállalkozót?

Valaki, akit így, a földön heverve nem láttam, háborogva magyarázta, hogy

ő aztán semmiről se tehet,

nekijöttem, mint egy állat,

nem is érti,

minek engednek ilyeneket az utcára,

ha egyszer nem tudnak biztonságosan közlekedni,

nem százas a srác, annyi szent.

Egy másik fickó

(hangja alapján fiatalabb pasas, őt sem láttam) beszólt,

hogy nem kéne kölyköket fellökdösni az utcán,

ha annyira tobzódik benne a vér,

próbáljon férfiakkal megmérkőzni,

ő látta az esetet, és tanúsítja, hívjanak csak rendőrt,

koponyaalapi törése is lehet ennek a fiúnak.

Aztán egy lányhang hallatszott,

hogy jaj, hagyd már,

ne keresd megint a balhét,

tiszta ciki vagy itt nekem,

inkább annak a szegény kölyöknek segítsünk,

lehet, már nem is él,

te meg arcoskodol,

és maga se nézzen így, húzzon innen,

ha már fellökte szegényt,

és van pofája nem segíteni.

Mi van veled, öcsi?

Kerek fej hajolt fölém, egy kéz tapogatta a koponyámat, felültem, és mondtam, semmi bajom, elcsúsztam, igazán köszönöm. Addigra egész kis csődület alakult ki körülöttem, mindenkinek megköszöntem a kedves aggódást, azzal könnyed, ruganyos mozdulattal talpra ugrottam – volna, ha vissza nem huppanok a valagamra rögtön, sziszegve. Basszus, hát az kiment a fejemből, hogy aznap már zuhantam lefelé lépcsőről, estem el a kertben, kukkolás után menekülve, kétszer ugrottam át a kerítésen úgy, hogy közben minden tagom sajgott, most meg egy laza szaltóval vágódtam hanyatt a földön.

A körben álló felnőttek hálistenkedtek, csitítottak, hívják a mentőt, ne mozduljak, ki tudja, mi bajom lehet. Ekkor óvatosan, de határozottan mégis talpra álltam, beharaptam a szájam, hogy ne nyögjek közben, éreztem, nincs bajom, csak szabaduljak meg a nézőközönségtől. Szépen kiegyenesedtem, mosolyt erőltettem magamra, és kicsit sántikálva, de nagyon délcegen elindultam. Néhányan még mellettem lassúztak, nehogy összeessek, mint a colstok, de intettem nekik, menjenek nyugodtan. Biztonságos tempót vettem fel, körbenézegettem, és rájöttem, hogy alig pár házra vagyok otthontól.

Részlet a Levágott fül című regényből
kép | Emil Filla festményei, artsandculture.google.com