FÜLNOVELLA

Csácsogva-szürcsögve szólalt meg a hang. Kordult mélyen, vastagon, elhalt émelyítőn, mintha nem fejének belsejében, hanem üres gyomorban hangzott volna el; csak el innen, el, gondolta, és próbált följebb húzódni a kocsi ülésén, elég, ne még, ne már; de jött, áradt lenn, a zajok közé ragadva sziszergett a mondat, amit a hajdani Rektor súgott a hajdani Pártközpontban szomszédja, a nagyhatalmú titkár fülébe egy hosszúra nyúlt értekezleten, és Cs. adott tovább anekdotázva a baráti társaságban; az ő hangján dokumentálódott, röhögés kísérte lámpafényben – mikor is? Most. Még most. Még minden most van, a hetvenes évek közepén, sodródik a mondat, nem múlik, nem csitul, megriad tőle, taszítja; még minden dokumentum, amit lát, hall, érez, elgondol; a hirtelen lerobbant, magyar-szürke nyárban fuldokló város is, melynek sugárútján most a Szent István Kórház előtt várakozik éppen, és az autóülésen félfektében, szemlehunyva próbálja kívülről nézni magát: sörtehajú, sovány, ötvenhét éves pasas fehér, rövid ujjú ingben, drapp vászonnadrágban dekkol ott, fejének belsejében dokumentumnovellába kívánkozó, nyomdakész mondatokkal, különösen eggyel, melyet végképp szeretne elfeledni.

mintha a fülén ülne

Cs.-nek tetszett a mondat. Talán szentségtörőnek tartotta, a pártszentség komikus, ordenáré megtörésének, egy kínban araszoló, hosszú, rovátkolt, esetleg csőforma, de mindenképpen nett pártértekezlet elrondításának, ahogy a Rektor előrekönyökölt, mintha kocsmában ültek volna (játszik a banda, gajdolnak a részegek), de tenyerével eltakarta a száját, mert mégsem, és a titkár füléhez hajolt: „Mondja, Vas elvtárs, maga nem fél, hogy egy pattanásos pofájú fickó megbassza a lányát?” Ha dokumentum, gondolta, akkor nem Vas, ha novella, akkor mindegy. A kórházzal szemközti telepi házak epesárga négyzeteit követte, a párhuzamosan futó éleket. Vasnak is tetszett a mondat. Vagy nem tetszett, de nem mutatta, nem tett úgy, mintha a fülén ülne. Emberinek, merészen őszintének, férfiasnak vélte. Annyira eltért helytől, időtől, a levegőben csúszkáló krákogások, szavak, sóhajok értelmétől, a papírforgatás és széktologatás zajaitól, hogy nem lehetett nem figyelni rá, és nem fölismerni jelentését. Ültek ott a Jászai Mari téri Fehér Házban, a Duna túlsó partján süllyedt a nap, innenső partján fújt a szél, az araszoló, hosszú, rovátkolt, esetleg csőforma és egy idő után már nettnek sem mondható értekezlet csak nyúlt, nyúlt (az előrehajló Rektor orrát megcsapta a titkár izzadságszaga), már-már dugult, s ők a mondat nyers, durva vázában megkapaszkodva egyedüli példánynak érezték magukat (feltehetőleg), ahogy meg van írva; egy művész és egy politikus, két lányos apa. Cs. röhögésébe meg, most is úgy hallja, káröröm vegyült, jóízű, már-már édes, gyermeki káröröm, s nemcsak azért, mert neki fia volt, hanem a két nagyhatalmú esendősége láttán, amit a magas társadalmi pozíció sem tudott eltüntetni. Röhögtek. Ő is. Holott ettől csak kocsonyásabb lett a mondat. Valami buta bátorság feszítette, gyerekes és utálatos. Jocó jutott eszébe a kollégiumból, ötvenhatból, a szakérettségis, harminc fölötti fickó: rossz fogak, gyászkeretes körmök, széles uborkaorr fekete közepű mitesszerekkel; erősen kopaszodik, minden ereje megfeszítésével tanul, és a többi elsős léha, ábrándos életére megbocsátó vigyorgással tekint, de a végtelen locsogásoktól elzárkózik, míg egyszer, hogy mutassa, ő is milyen vagány és sziporkázó, viccet mesél: este a hatéves Nórika azt kérdezi a vacsoránál, ,,ki csámcsog?”, és anyukája ártatlanul, a családfőre bökve így válaszol: „Apicsámcsog!” Jocó és a Rektor, gondolta, mint egy parallela két szára, de ez is csak feltételezés. Akkor még kicsi gyerekei voltak, fiú és lány, kényszeresen röhögött, a két funkcionárius ellen, az ő számlájukra (Cs. neki mesélte a jelenetet), és hárított magától minden más képzetet, a pattanásos fickó iránt föltámadó rokonszenvét is. Most nem röhög, de megint hárít; el, elég. Próbál elzárkózni. A kórház téglakerítésén óriásplakát; nem nézi meg, nem olvassa el, de fejének belsejében is zaj kavarog, zaj mindenütt, mindenhonnan, külső és belső zajgás hullámzik át egymáson, kocsmazaj, zsebrádió-zaj, ól-zaj, vályú-kongás és csatorna-hőbörgés. Fülledt a délután. A történetdarabkák kiálló mondatai összeütődnek, súrlódnak, egymásba ragadnak, ostromolják. Belekavarodnak. Elég, ha egy mozdul. Szecskavágó zúg, membrán recseg, gajdolnak a kocsmában, hogy ide figyelj, Lajos, a gé húr kicsit magos, rossz a fülhallásod már. Rossz, nem rossz, hallja: ahogy mondják, mondják egyszerre; űri zsivaj a szavak áradása.

Munkára fül. Fül, fül. Csengettek. Ketten álltak az ajtóban. Özvegy Bognár Zoltánnét előbb félretolták. Aztán az erkélyajtót, a konyhaablakot gondosan bezárták, hosszú távon szavatolták. Aztán agyonverték. A padló alá ásták, lebetonozták. A kockázat el van vetve. Hirdessen klasszikusokkal.

Ketten ültek a hajdani hosszúra nyúló értekezleten. Ketten álltak a zuglói elektromos állomás 220 kilóvoltos transzformátora előtt, M. és ő. Ketten, négyen, hatan. Az alakzatok egybevágnak, a kettőzések húzzák-vonják egymást, mint kutya a csontot. Aztán fölrobbannak: ez a történet. Ismeri már a működést. Rögzítheti és leleplezheti, akár egy dokumentumnovellában, mert kiderült azóta, megvilágosodott, tényként megjelent, szinte testesült, nevet kapott: havas téli eső zuhog az Akastyán-hegyről alágördülő fellegekből, s nem kétséges, hogy mindennek ez az oka; dől, söpör végig a tájon; arra is, ahol ezekben a napokban ide-oda futkároz az autón: Istenhegyi út, Hegyalja út, Erzsébet híd, Soroksári út, Haller utca, a kórház. Bár esetleges az útvonal, az esés, az eső, azért az ő esete ez, az ő ábrája, mai térképe, helyrajzi vázlata. A kültér. A kültéri telek. A csípős, darás, sárgás suttyogás meg, amely most éppen hályogos hőbe bugyolálva bombázza a várost, ez végképp az övé. Ez szakadt a hortobágyi pusztára is 1952 decemberében, mikor megérkeztek a kunok. Ez csapódott arcukba 1963 kora telén, még novemberben, ahogy a zuglói szabadtéri, 220 kilóvoltos elektromos alállomás vonyító transzformátora előtt álltak. M. ránézett, és aggódva azt mondta, mi ez, szerinted milyen hangokat ad ez a szegény szerencsétlen trafó, mi bántja; de tudták, hogy ott égett el pár hete az elektrikus, a Művek makacs mestere, aki jobban hitt saját emlékezetének, mint az automatikának, a fény- és hangjelzéseknek, amelyek mind figyelmeztették, hogy ne lépjen be oda. Szénné égett, mint a Kőkúton 1944-ben lezuhant amerikai repülőgép pilótája; hétéves volt, lovas kocsival mentek a szomszéd faluból bámészkodni. Parallelák, mondta M-nek. A végtelenségig. Akkor kezdtek futni köztük a mondatok, ahogy a hóval töltött fekete közepű felhők is rohantak, és rikoltozott a szél a távvezetékek rácsos oszlopai között. Még nem ismerte a férfias Rektort és a nagyhatalmú titkárt.

kuláknak minősült

A huszonegy éves M. már két hónapja a hortobágyi internálótábor lakója volt többszázadmagával egy birkahodályban, mikor megérkeztek a kunok. Apja, az egykori mintagazda kuláknak minősült, holott már 1948-ban átruházta minden birtokát a helybeli állami gazdaságra, és feleségével, két gyerekével a fővárosba költözött. 1949-ben fekete disznóvágás vádjával letartóztatták, majd családjával együtt Miskolcra toloncolták, aztán két hónapra bebörtönözték, szabadulása után pedig, már 1952-ben, mindnyájukat a Hortobágyra vitték, ahol tizenöt hónapot töltöttek el egy gazdaságban. Ott látta M. a kunokat a havas esőben. Akkor már két napja zuhogott. A szikes, sötétszürke talaj nyúlós péppé dagadt, oda lökték a leponyvázott katonai teherautókról a kunokat. A zöld katonaládákba, kosarakba, ágyneműtakarókba batyuzott csomagok lezuhantak a ragacsos sárba. Csattanások. A nagybajszú kun férfiak és a vékonyka asszonyok némán leültek a csomagokra és egymásnak döntötték a hátukat. A zöld katonaládák lassan süllyedni kezdtek alattuk, a sár lomha hullámai egyre magasabbra csaptak körülöttük, még néhány óra, és véget ér időtlen idők óta tartó süllyedésük, végleg eltűnnek. Amikor elhangzik majd a kocsonyás kérdőmondat, a hetvenes évek közepén, már senki sem emlékezik rájuk. M. és ő a Műveknél dolgoztak 1963-ban, az alállomások osztályán, két felemás hivatalnok, egyikük kezdő tervező, másikuk botcsinálta utókalkulátor. M. abba a technikumba járt esti tagozaton, fiatal felnőttként, ahol ő ötvenhatban végzett, aztán a Műegyetem következett, a villamosmérnöki kar, az is a nappali munka mellett, és M. elvégezte, megcsinálta, villamosmérnök lett belőle. Még mindennek az elején tartottak, még semmi nem volt elrontva közöttük, tanultak egymás történeteiből, még megvolt a baráti kettős, a nemzedéki négyes, hatos, még egybevágtak a háromszögek, négyzetek. Mi történt? Bolyai Farkas azt tanácsolta fiának, hogy hagyjon békét a paralleláknak. Dórácska, a matematikatanárnő akkor beszélt neki erről a technikum második osztályában, mikor a Hortobágyra megérkeztek a kunok.

Kopogtak az ajtón. Fül, fül. Ketten álltak a küszöbön. Kik ezek és mit akarnak? Reflexológia. Fülbelövés. Léleksebészet és csontkovácsolás. Műkörömoktatás. Lebetonozás. Ön hív, mi házhoz megyünk.

Muller József S.O.S. duguláselhárító állt az ajtóban, mögötte ifjabb Muller a csőgörénnyel. Vasárnap volt, déli tizenkét óra, 1995. A Muller és fia cég mint két tojás, két kopasz, sárga kesztyűs tojás. Leküldték a csőgörényt, fölszabadult az út. Harangoztak. Az új vécécsésze hétfőre maradt. Én nem, uram, ingatta idősebb Muller a fejét, holnap én anyámat temetem, uram. Még mindig harangoztak. A számla végösszege 5760 Ft-ot mutatott. A hat darab ezresből a mester elfelejtett visszaadni. Hétfőn Muller ismerőse föltette az új csészét, föltette és lebetonozta kerek nyolcezerért. Kedden újra eldugult a cső. Szörcsögött a hang, s ahogy félfektében hallgatta ott a Szent István Kórház előtt, a kültér pár percre rögzülő pontján, vitte vissza a férfias Rektorhoz, a nagyhatalmú titkárhoz és Cs.-hez, aki válaszként mesélte neki a történetet; válaszként, igen, ezt ne feledjük. Húzd meg jól, hogy ne lógjon a lószőr a vonódon. Nem feledi, meghúzza, tudja, számon tartja, de belegondolni nem akar, utókalkulálni megint, mintha befejezhetetlen lenne a történet. Tudja, de nem akarja hallani. Nem kell. Minek? P, a fia, akarta. 1985 karácsonya előtt, mikor a főiskolán elkészültek a félévi munkák kiállításával, P. fülében megjelent valahogy valami romantikus kívánság, és olyan erővel hatott rá, hogy nem tudott ellenállni neki. Igen, gondolta a sörtehajú tíz év múlva ott az István Kórház előtt, ez történhetett akkor P.-vel, valahogy a fülén át érte a felszólítás, a fülében honoló csend vágyott, félve és kíváncsian vágyott a betöltésre. A második év végén, júniusban, botrányos jelenetek forogtak körülötte, amelyeknek jobbára passzív elszenvedője volt, s bár tudta, hogy mi mit jelent, szerette volna saját szerepét, súlyát is érzékelni. Anyját, aki a főiskolán tanított, Vas elvtárs és rendszere ezúttal a férfias Rektor közreműködésével próbálta csatornába fojtani: megfosztották állásától, őt pedig, a két évig elismert, kitűnő hallgatót a vizsgamunkákra hivatkozva egyik napról a másikra megbuktatták, ami kizárással járt együtt, és a választott pálya derékba törését jelentette. Az asszisztáló szakmai tanárok egyike M. felesége volt, a baráti, nemzedéki, szülői stb. négyes tagja. Az ő hangját, az ő mondatait akarta hallani P. (kizárását a politikai botránytól tartva a férfias Rektor visszavonta), ezért bújt el este a teremben egy üres díszletes dobozba, s töltötte ott az éjszakát, hogy másnap délelőtt a saját fülével hallja – dokumentálja! – a férfias Rektor és M. felesége, meg a többiek ítélkezését, és összevesse – párhuzamba állítsa! – a neki szóló mondatokkal. Hallotta. Összevetette.

Parapszichológia. Keresse Kuncz Karola gyógymasszőzt. Dekoratív amerikai ajtókilincsek és testformáló ágyak jutányos áron. Hortobágyak! Fültőkésítés. Non stop lebetonozás. Hirdessen klasszikusokkal.

tündérálom volt

Tavaszodott a Hortobágyon. Egy élelmes építészgyerek fölfedezte a testformáló disznóólakat. Mióta leölték az állatokat, üresek. Betömni a réseket, fölsúrolni és bemeszelni, kitapétázni finom újságpapírral, fölhinteni szalmával és beköltözni fiatal feleségével, ez a valóra vált tündérálom volt maga. Így látta M., így mesélte 63-ban; hallgatták és megpróbálták átélni. Formálódott bennük a közös világérzés. Munkaversenyt hirdetett aztán a táborvezetőség házaspároknak, és az üres disznóól lett a díj. Ti olyat még nem láttatok, csóválta M. a fejét. Tülekedtek az internáltak. Túlteljesítettek. A dekoratív történet pedig megtörtént, tudják ezt jól a dokumentumok, mutatják, hogy hol végződött a négyzetek, a négyesek és hatosok szétcsúszása. De hol kezdődött? S ezek már a nyolcvanas évek. Ahogy megy lefelé minden. Jött föl minden a ház mindhárom emeletén a vécékből. Muller üvöltött a telefonban, hogy misére megy, hagyják őt a lelkével megbékélni. ,,Mi a maguk baja az enyémhez képest, mi? Egy nagy szar!” Egy csőgörény dolgozott a fülében. Egy örökmozgó páternoszter fülkéi nyikorogtak. A pártközponti páternoszteré. A parlamenti liftfülke bársonnyal bevont ülőkéje. Eldurvulnak a hallomásai, gondolta, kopik a fültőke, kicsit nagyot hall, süketül, ez az igazság, a készülék is kimutatta tavaly a János Kórházban, mikor az éjjel-nappal szóló zizegés miatt orvoshoz fordult. A hangokra mindig érzékeny volt, a füllel nem hallható neszekre is; negyvennégyben az amerikai bombázók búgását előbb fölfogta, mint a kutya; félelmében talán, mert rettegett, hogy megérkeznek a gépek; a levegőégen áthatoló leghosszabb és leggyorsabb hanghullámok találkoztak a fülében várakozó csend legmélyebb hullámaival, és megrezegtették a dobhártyáját. Lehet. Annyi minden hallható. Szüntelenül dobolnak. Propellerek kavarják a levegőt. Talán a gondolatok áramlásának is van zaja, ahogy kimondatlanul, vakon is belebújnak a szavakba, mint P. a papírdobozba a főiskolán. A falnak is füle van. A világnak. Mindent meghalló fül a világ. Fekszik a hátán és hallgatózik. Hall, de nem ért.

Erotikus munkára fül. Napi 10 ezer forint kereseti lehetőséggel, kezdő és gyakorlott hölgyek jelentkezését várja fül. Nyelvtudás előny! Agytréning, jóslás, szerelmi mágia és rontáslevétel. Turbószolárium. Intim áfium. Lebetonozás.

Jött föl a fülben. Mozdult, bugyborékolt, rengett fejének belsejében most már az egész dokumentáció: a férfias Rektor hajdani szavai léket ütöttek. Tudta már, hogy ezért nem akarta meghallani, fölfogni, undor és félelem ezért dolgozott benne fojtottan, mikor hárítani próbálta. Egy korszak kattogott Vas elvtárs (ha novella) körül, egy korszakon át latolgatták, hogy Vas elvtárs így, Vas elvtárs úgy… Elég. És a mondathoz ragadva most mégis előtolongott a dokumentumok amorf tömege, sorra a testesen konkrét események 85-ig, amikor fölrobbant az M.-mel épített barátság is, mert szétvetette… Mi? Ennyi idő után értelmeznie kell! A disznóólakért dúló munkaverseny túlteljesítése? Mintha üres vályúkat, vödröket vert volna bottal. Riadtan érzékelte, hogy együtt, egyben létezik ez az egész, egy vödör moslék, holott feketén-fehéren különbözik, kettéválik az utolsó cseppig minden, és a hazugság – annyi idő után – bűzös ürülékként úszik a felszínen. Mi történt? Mesélj! Nem, nem akarja újra hallani, mondani, végigkövetni, kiteregetni a dokumentumok részleteit, utókalkulátori bizonylatokként bemutatni pontról pontra: tessék, tudható volt már akkor is. Nem akar szürcsögve-csácsogva regélni, anekdotázni, vádolni és átkozódni, számon kérni – és megbocsátani sem. Érthető volt, már akkor is érthető. Anyja verte az üres vödröt bottal, így csalta enni a disznót. Egy jószáguk volt, egy hatalmas, kövér, fekete állat, Döncinek hívták. Tartogatták, hizlalták; majd megjön az apja a háborúból, és akkor lesz disznóvágás. Bolgár katonák jöttek 45 tavaszán, lelőtték és földobták a kocsira Döncit. Érti a szétcsúszás történetét, de ha felöklendeni nem akarja, ha üresen hagyja a folytatás helyét, mint kimeszelt disznóólát, akkor kell találnia egy hangot, egy szögletet, egy képet, egy akármilyen mozzanatot, egy szót, egy mondatot, amivel megkülönböztet, és mégis megformálhatja, világosan és tárgyilagosan mégis rögzítheti, pontosan jelölheti, hogy mi történt. Hogy mi történik. Dől ki a léken a sötét lé ázalékos történetdarabkákkal, belevegyül a mai, tegnapi és holnapi áradásba, és ismétlődik, ismétlődik. Kell egy tenyérbe fogható, novellába való, félreérthetetlen jel, hogy lássa végre a sodrást. Kell egy pont, valami egyértelmű azonosság. Mert nem a havas eső az oka mindennek. A férfias Rektor azóta meghalt, Vas elvtárs (ha novella!) meghalt, Muller anyja meghalt, s az M.-mel közös parallelák végleg szétcsúsztak. Az idő nem múlik, de eltelik, el. ,,Dokument jeszty?” – kérdezte a géppisztolyos orosz járőr két napja hazatért apjától 1945 tavaszán. Jeszty, de néhány perc múlva hajt vissza a Haller utcán, a Soroksári úton, az Erzsébet hídon, a Hegyalja úton, az Istenhegyi úton, körülveszi a hályogos, fülledt szombat délután – mint moslékosvödör? mint a Rektort és Vas elvtársat az a novellába kívánkozó mondat? Mégse úgy talán. Ha hunyt szemmel, félfektében, félálomban engedte is a mondatokat hümmögve és gajdolva, ide figyelj, Lajos, megszólalni. Ha benne is van a történetben. Nem úgy. Hát hogyan? ,,Én a kunok közé tartozom, oda löktek, oda mentem, ott vagyok.” Ez lesz az a mondat, amibe kapaszkodik. Húzd meg jól, hogy ne lógjon. Repülőgép húzott át a kórház fölött, eltűnt a lógó hasú felhőkben. Följebb, a füstös szürkeség közepén fehér ködcsíkból óriási, lapos ,,X” alakot látott, mintha roppant zsírkrétával áthúzta volna valaki az égboltot. Megtörölte izzadt homlokát, legyezgette a tarkóját; az ablakon és a járda felől sarkig tárt ajtón gomolygott be hozzá a benzinbűz. Piszkosfehér miniszoknyában, ezüstszínű harisnyában, mélyen kivágott fekete trikóban egy kövér, negyven fölötti nő imbolygott a járdán magas sarkakon, csuklóján kicsi rádiót lóbált. Az egyik harisnyán a térdhajlat fölött tenyérnyi lyuk. A rádióban híreket mondtak. Szarajevóban kilenc embert ölt meg a szerbek gránátja. Vízért álltak sorba egy elhagyott iskolaudvaron. Fülbelövés. A forgalom dübörgését a fogaiban, a hátán érezte. A sugárút közepén égre lökött lábú macskatetem hevert már második napja, gondosan kerülgették a járművek. A sárga, epezöld panel-parallelákon óriásreklámok áriáztak. A kunok, gondolta, s hogy jó lesz-e, elég lesz-e, és mire, meddig, mit jelent. Egy kun. Kettő. Parallel. Hajtott visszafelé a Haller utcán, el a macskatetem, a rádiót lóbáló miniszoknyás nő mellett, el innen, el. (S ha dokumentum, hát oda – ide! – kell írnia, hogy M. is meghalt, mielőtt még a Fülnovella megjelent volna; s a kunok erre nem jók, erre semmi sem; süket zúgás a fülben, odaírta, de ez se –)

kép | A szerző festményei