FÜGGETLEN KÖVETKEZMÉNY
[HORGAS BÉLA VERSÉHEZ]
SZAVANNA
Füves táj fákkal,
madár rikoltoz,
zsiráf tűnik át meg át,
persze nem riadtan,
mintha erdőtűz elől,
nem, dehogy.
Van egy szavannám.
Ott aztán otthon vagyok.
Nincsenek róla fényképeim,
sem emlékeim,
vagy térképek,
holmi álom-illusztrációk.
Szeretném mellőzni
az efféle kerülőket.
A zsiráfot mondanám,
ez tényszerű.
Most is, most éppen.
Már késő. Átfutott.
Szavannám legszebb
lakója ő.
Oly komolytalan.
Ahogy fejét a magasba,
és négy lába, mikor
a színen átszalad,
ennél foghatóbbat
hiába keresnék.
A lombokon átsütő nap
árnyékfoltjai
vagy az esernyőforma,
sétálgató növények
valószínűtlenek,
bár létezők.
Van egy szavannám,
ez az igazság,
s ha van,
miért ne lennének
tőlem független
következményei.
Kiskoromban sokszor álmodtam ugyanazokról a helyekről. A történés mindig más volt, de a helyszín: álomról álomra ugyanaz, hosszú ideig. Kedvencem a fenyőfákkal szegélyezett út, ahol jó volt csak állni és bámulni a fákat, hallgatni a madarakat, az úton átrohanó állatok zörejét az avarban, egyedül sétálni. Ébren sokszor szerettem volna visszamenni ide, kerestem a valóságban, bár sejtettem, hogy lényege éppen megfoghatatlansága, elérhetetlensége.
Jó volt tudni: ismerek egy helyet, ami nem látható, érezhető, tapintható. Nem is csupán egyszer feltűnő álomkép. Otthon vagyok benne. Nem elvágyódás ez, nem honvágy. Ismerek egy helyet, ami megmagyarázhatatlanul, valószínűtlenül létezik, de mégis.
A versbéli szavanna így ismeretlen-ismerős tájnak tűnt. Pedig sosem láttam, sőt, még csak az embert sem ismertem, aki azt írta róla: „Ott aztán otthon vagyok.”
Otthon? A megfoghatatlanságban? Az ember nem járta, versbéli vad vidéken? Ott aztán otthon, ott aztán nagyon, igazán, tényleg. Olyan helyen, ami fényképek, emlékek, térképek nélkül tud létezni, otthon lenni, amiből hiányoznak a „holmi álom-illusztrációk”. Olyan helyen, aminek nincs szüksége formára a létezéshez. A formakerülőt. A lényeg csak mögötte, benne létezhet, és ha a forma feloldódik, akkor lesz látható.
„Van egy szavannám, ez az igazság…”
Tulajdonképpen az egész szavannából csak az átfutó zsiráfot látjuk, sőt: az átfutást. Tudjuk: átfutott. A zsiráf – a „legszebb lakó” – az egész szavanna legmegfoghatatlanabb lénye is egyben, örökké elérhetetlen. Mégis tényszerű, a feltérképezhetetlen szavannának valamiféle középpontot ad: néha átfut a színen, aminek nincsenek megfogható határai – végtelenül terjed ki.
„…s ha van,
mért ne lennének
tőlem független
következményei.”
Ismeretlen-ismerős táj ez a szavanna. Írok egy versről, egy ember verséről, akit sosem ismertem – egy versről, amit nem tudok teljesen megfejteni, mégis: otthonos. Független következményként írok róla. És ha egyszer még álmodom a kiskoromban mindig újra felbukkanó fenyőfás útról, talán éppen a fejét magasba emelő zsiráf fut majd át előttem.