Fritjof Capra

VÁLSÁG ÉS ÁTALAKULÁS

1994 május

VÁLSÁG ÉS ÁTALAKULÁS

Századunk utolsó két évtizedének kezdetén egy világméretű, mély válság köze­pén találjuk magunkat. E válság különféle vetületei életünk valamennyi vonatkozá­sát érintik; intellektuális, morális és spirituális téren egyaránt olyan nagyságrend­ben és sürgető erővel jelentkezik, ami példa nélkül áll az ismert történelemben.

Első ízben kell szembenéznünk az emberi faj és a földi élet kipusztításának na­gyon is valóságos fenyegetésével. Atomfegyverek tízezreit halmoztuk fel, melyek többszörösen elegendőek világunk elpusztításához. 1978-ban a világ fegyverkezési kiadásai mintegy 425 Mrd dollárra rúgtak, ez több mint egymilliárd dollár napon­ta. Több mint száz, főleg harmadik világbeli ország vásárol fegyvereket, és a nuk­leáris, illetve hagyományos fegyverzet együttes kereskedelmi forgalma meghaladja tíz kivétellel valamennyi ország nemzeti összjövedelmét. Eközben évente több mint tizenötmillió ember hal éhen, többnyire gyerekek, további 500 millió pedig veszé­lyesen alultáplált. A Föld lakosságának csaknem 40%-a nem jut szakszerű egész­ségügyi ellátáshoz, a fejlődő országok mégis az egészségügyi kiadások több mint háromszorosát költik fegyverkezésre. Az emberiség 35 %-a nélkülözi a biztonságos ivóvizet, míg a tudósok és mérnökök felét a haditechnológia foglalkoztatja.[1]
civilizációs betegségek
Miközben a katonai körök a nukleáris fegyverek halálos arzenálját növelik, az ipari világ nem kevésbé veszélyes nukleáris erőművek építésén fáradozik, melyek a földi élet megsemmisítésével fenyegetnek. Huszonöt éve, hogy a világ vezetői az atomenergia „békés” felhasználása mellett döntöttek, és a nukleáris energiát mint a jövő megbízható, tiszta és olcsó energiaforrását mutatták be. Mára fájdal­mas tudatára ébredtünk annak, hogy az atomenergia se nem biztonságos, se nem tiszta és nem is olcsó. A világszerte jelenleg működő 360 reaktor és az a több száz, amely még terv csupán, alapvető fenyegetés egészséges létezésünkre. De ha eltekintünk is a nukleáris katasztrófa kilátásaitól, a földi ökoszisztémát és az élet további fejlődését más olyan tényezők is veszélyeztetik, amelyek nagyará­nyú környezeti katasztrófát idézhetnek elő. A túlnépesedés és az ipari technológia igen sokféle módon járult hozzá azoknak a természeti körülményeknek a leromlá­sához, amelyektől életünk teljes mértékben függ. Míg a harmadik világban az alul­tápláltságból eredő, illetve fertőző betegségek szedik a legtöbb áldozatot, az ipari társadalmak pestisét a krónikus és degeneratív betegések jelentik, melyeket méltán neveznek „civilizációs betegségeknek” — elsősorban a szívbaj, a rák és az agy­vérzés. A lelki oldalon súlyos depresszió, skizofrénia és más pszichiátriai rendellenességek fakadnak a társadalmi környezetnek a természettel párhuzamos tönkretételéből. A társadalom széthullásának számos jele tapasztalható, ide számítva az erőszakos bűncselekmények számának emelkedését, a baleseteket és öngyil­kosságokat, a növekvő alkohol- és kábítószerfogyasztást, valamint a tanulási zava­rokkal és viselkedési rendellenességekkel küszködő gyermekek egyre növekvő számát.

 Fotoschlick, adobe.com

Fotoschlick, adobe.com

A társadalmi betegségekkel egyidejűleg olyan gazdasági torzulások tanúi va­gyunk, melyek vezető közgazdászainkat és politikusainkat szemmel láthatóan za­varba ejtik. A meredek infláció, az állandó munkanélküliség, valamint a gazdag­ság és a jövedelmek rossz elosztása a legtöbb nemzetgazdaság szerkezeti tulajdon­ságai lettek. A politikusok és a média a prioritásokon vitatkoznak — az energiaválsággal foglalkozzanak előbb vagy az inflációval? — anélkül, hogy felfognák: mindezek a problémák ugyanannak a válságnak a különféle vetületei. Akár a rák­ról beszélünk, akár a bűnözésről, környezetszennyezésről, nukleáris energiáról vagy energiahiányról, e problémák mélyén ugyanazok az erők működnek.
egyensúlyvesztés
Ahhoz, hogy ezeket megértsük, a szokásosnál szélesebb kitekintésre lesz szük­ségünk, helyzetünket az emberi kultúra fejlődésének összefüggésében kell látnunk. A civilizációk emelkedésének és összeomlásának törvényszerűségeivel foglalko­zó tanulmányok közül a legkiválóbbak egyike — jóllehet inkább „sejtéseken” ala­pul — Arnold Toynbee műve: A Study of History. Szerinte a civilizációk keletke­zése átmenet egy statikus állapotból a dinamikusba. Ez az átmenet fölmerülhet magától, egy már létező másik civilizáció hatására vagy régebbi civilizációk széthullásának folyamán. Toynbee a civilizációs folyamatban azt látja, amit ő a „kihívások és válaszok” rendjének nevez. A természeti vagy társadalmi környezet kihívása kreatív választ vált ki a társadalomból vagy társadal­mi csoportból, s ez készteti arra, hogy belépjen a civilizációs folyamatba. A fejlő­dés során azután az eredeti kihívásra adott sikeres válasz olyan kulturális mozza­natokat is előidéz, amelyek túllendítik a társadalmat az egyensúlyi állapoton, és újabb egyensúlyvesztéshez vezetnek, ami maga jelentkezik immár kihívásként. Így ismétlődik a „kihívás és válasz” sémája egymást követő növekedési szakaszokban, ezek során minden sikeres válasz újabb egyensúlyvesztéshez vezet, ami újabb kreatív szabályozást kíván.

Vitalitásuk csúcspontjának elérése után a civilizációk rendszerint elveszítik kul­turális lendületüket és hanyatlásnak indulnak. A visszaesés lényegi eleme Toynbee szerint a rugalmasság elvesztése: intézmények és viselkedési minták olyan mere­vekké válnak, hogy a társadalom többé nem képes alkalmazkodni a változó körül­ményekhez. Míg a növekvő civilizációk a végtelen változatosság és változékonyság képét mutatják, a szétesőben lévők egyformaságról és a találékonyság hiányáról tanúskodnak. A rugalmasság elvesztése egy széteső társadalomban együtt jár a ré­szek közötti összhang megbomlásával, ami pedig elkerülhetetlenül társadalmi vi­szályokhoz, szakadáshoz vezet.

psdesign1, adobe.com

psdesign1, adobe.com

A széthullás fájdalmas folyamatában mégsem vész el teljesen a társa­dalom kreativitása — az a képesség, hogy válaszoljon a kihívásokra. Ha a kultúra fő áramlatai bele is kövültek rögeszméikbe és merev viselkedési szabályaikba, a színen kreatív kisebbségek jelennek meg, amelyek továbbviszik a „kihívások és válaszok” folyamatát. Az uralkodói intézmények ugyan elutasítják, hogy vezető szerepüket átengedjék az új kultúra erőinek, hanyatlásuk azonban elkerülhetetle­nül folytatódik és szétesésükhöz vezet, miközben épp az említett kreatív kisebbsé­gek fogják átvinni a régi elemek némelyikét az új alakzatokba. Így a fejlődés folytatódik, csakhogy új körülmények között és új szereplőkkel.

A Toynbee által leírt séma, úgy tűnik, nagyon jól illik mostani helyzetünkre. Ami a kihívás természetét illeti — nem a különféle tüneteket, hanem természeti és társadalmi környezetünk alapvető változásait — jelenleg többféle átalakulás együtthatását és egybeesését tapasztaljuk. Ezekből három életünket alapjaiban ren­díti meg, és mélyen érinti a fennálló társadalmi, gazdasági és politikai rendet.
mindenre kiterjedt
Az első és talán a leginkább mélyreható a patriarchális világ lassú, kelletlen, de elkerülhetetlen hanyatlása. Ennek hatalmát épp azért olyan nehéz felfogni, mert mindenre kiterjedt. Befolyásolta legalapvetőbb elképzeléseinket az emberi termé­szetről — a férfi természetéről — és az univerzumhoz fűződő emberi — férfias vagy atyai — viszonyunkról. Ez az egyetlen rendszer, amit az írott történelem kor­szakában nyíltan eddig sosem támadtak, és amelynek doktrinái olyan általános elfogadottságnak örvendtek, hogy természettörvényeknek tűntek, vagy legalábbis így tüntették fel őket.

A második átmenetet, ami életünkre komoly hatással lesz, az ásványi tüzelő­anyag-korszak lezárulása kényszeríti ránk. A modern ipari kor fő energiaforrásai az ásványi eredetű tüzelőanyagok, a szén, a kőolaj és a földgáz voltak; miután kifogynak, a korszak is véget ér. Egy szélesebb történeti perspektívából nézve a fosszilis tüzelőanyagok és az indusztrializáció kora nem több rövidke epizódnál, mely csúcspontját a kétezredik év körüli rövid időszakban éri el. Végső kimerülé­sük ugyan csak 2300 körül várható, de a hanyatlás következményei máris jól ér­zékelhetők. A következő évtizedeket már az ásványi tüzelőanyagok korszakából a szoláris korba való átmenet jellemzi, amely a Napból meríti a megújítható energia forrását. Ez a fordulat pedig gyökeres változásokkal jár gazdasági és politikai rendszereinkre nézve.

thefull360, adobe.com

thefull360, adobe.com

A harmadik fajta átmenet ismét kulturális értékekkel kapcsolatos. Magában fog­lalja, amit mostanában gyakran neveznek „paradigmaváltásnak” — a gondol­kodás, az észlelés és azoknak az értékeknek változását, amelyek alapján a valóságról képet alkotunk magunknak. Az a paradigma, ami most van változóban, több száz éven keresztül uralta kultúránkat; ezalatt kiformálta a modern nyugati társadalmat és jelentős hatást gyakorolt a Föld többi részére is. E paradigma olyan elveket és értékeket tartalmaz, amelyek élesen különböznek a középkoriaktól, és kapcsolato­sak a nyugati kultúra különféle törekvéseivel, köztük a tudományos forradalommal, a felvilágosodással és az ipari forradalommal. Magukban foglalják a tudományos módszerbe mint az ismeretszerzés egyedül érvényes módjába vetett hitet; a világegyetemnek mint anyagi természetű elemi építőkockákból összerakható mechanikus rendszernek a felfogását — a társadalom életének létharcként való szem­léletét; továbbá hitet a határtalan anyagi haladásban, amit gazdasági és technológiai növekedés útján érhetünk el. Az elmúlt évtizedekben kiderült, hogy ezek az érté­kek és elvek mind súlyosan korlátozottak és gyökeres felülvizsgálatra szorulnak.

Az ilyen mélyreható kulturális átalakulás nem valami gyakori. Lewis Mumford szerint a nyugati civilizáció egész történetében talán négy-ötször ment végbe, ide értve a földművelés felfedezését a neolitikumban — civilizációnk hajnalát —, a kereszténység fölemelkedését a római birodalom bukása idején, valamint az átmenetet a közép­korból a „Tudomány Korába”.

A most tapasztalható átalakulás valószínűleg megrendítőbb lesz minden eddigi­nél, mivel a változások irama korunkban gyorsabb, mint azelőtt bármikor, a változások hatóköre is szélesebb — az egész Földet magában foglalja —, és mivel számos alapvető változás esik egybe. Mintha valamiképpen összeesküdtek volna az emelkedés és hanyatlás ritmikus ismétlődésének rendjét meghatározni látszó fejlődési görbék, hogy mind egy időben érjen fordulóponthoz.
a menekülés egyetlen útja
Ilyen nagyságrendű és mélységű kulturális átalakulást nem lehet megakadályoz­ni, Ellenszegülni sem érdemes; éppen ellenkezőleg: úgy üdvözölhetjük, mint a menekülés egyetlen útját az agónia, összeomlás vagy kultúránk mumifikálódása ellenében. Amire szükségünk van, hogy felkészülten lépjünk be a nagy át­menet előttünk álló korszakába, a kultúránk előfeltevéseinek és értékeinek elmé­lyült újravizsgálata, hogy elvethessük azokat a fogalmi kereteket, amelyek túlélték magukat és haszontalanná váltak, és hogy újra elismerjünk néhányat azok közül az értékelvek közül, melyeket a művelődéstörténet korábbi korszakaiban elutasítot­tunk. A nyugati gondolkodás ilyen mélyreható változásával természetszerűleg jár­nak majd együtt alapvető módosulások a legtöbb társadalmi viszonylatban és szer­vezetben. Ezek messze túlhaladják a politikai és gazdasági alkalmazkodásnak azt a felületes mértékét, melyet napjaink politikai vezetői számításba vesznek. Ezért kell felismerni és minél szélesebb körben megértetni, hogy a folyamatban levő társadalmi változások jóval szélesebb és elkerülhetetlen kulturális átalakulás megnyilvánulásai. Csak ekkor érhető el olyan harmonikus, békés átmenet, mint amilyet az emberi bölcsesség egyik legrégibb könyve, a kínai Ji Csing ír le: „A mozgás természetes, magától támad. Ezért a régi átalakulása könnyű lesz. A régit elvetik és bevezetik az újat. Mindkettő az idő mértéke szerint történik, így nem származik belőle kár”.

Fotoschlick, adobe.com

Fotoschlick, adobe.com

A kínai filozófusok a valóságot — melynek végső lényegét Tao-nak nevezték — folytonos áramlásnak és változásnak látták. Szerintük minden megfigyelt jelenség részt vesz ebben a kozmikus folyamatban, tehát lényegét tekintve dinamikus termé­szetű. A Tao fő jellegzetessége a szüntelen mozgás körkörös természete; a termé­szetben minden fejlődés ilyen ciklikus mintát követ, az anyagi világban ugyanúgy, mint szellemi vagy társadalmi téren. A ciklikus rend eszméjének a kínaiak megha­tározott szerkezetet tulajdonítottak, amikor bevezették a jin–jang ellentétpárt, mint két sarkpontot, melyhez képest a változások ciklusainak határa megállapítható: „Mikor a jang elérte csúcspontját, visszahúzódik a jin javára; mikor a jin elérte csúcspontját, visszahúzódik a jang javára.”
dinamikus egyensúly
A kínaiak szerint a Tao minden megnyilvánulását e két ősi pólus kölcsönhatása idézi elő, melyhez az ellentét sokféle képzete fűződik, s amelyeket a természet, illetve a társadalom életéből merítünk. Fontos, és nekünk, nyugatiaknak talán ne­hezen felfogható, hogy ezek az ellentétek nem alkotnak különböző kategóriákat, hanem ugyanazon az egészen belül a szélső pontokat jelölik, tehát semmi sincs, ami kizárólagosan jin vagy kizárólagosan jang lenne. Minden természeti jelenség a két pólus közti folytonos oszcilláció megnyilvánulása, minden átmenet fokozato­san megy végbe, és a fejlődésben nincs törés. A természetes rend a jin és a jang közötti dinamikus egyensúly.

Az utóbbi időben a jin és jang igen népszerű kifejezésekké lettek a nyugati világ­ban, de ritkán használják őket eredeti kínai értelmüknek megfelelően. Legtöbb nyugati használójuk olyan kulturális előfeltevésekkel él, amelyek eredeti értelmü­ket súlyosan eltorzítják. Leghívebb tolmácsolójuk egyike, Manfred Porkert, a kí­nai orvoslásról szóló könyve szerint a jin mindannak megfelelője, ami visszahúzó­dik, fogékony és megőrző, míg a jang magában foglalja mindazt, ami terjeszkedő, támadó, és amit erővel visznek véghez. Többek között az alábbi vonatkozásokat tartalmazzák:

JIN JANG
föld menny
hold nap
éj nappal
tél nyár
nedvesség szárazság
hideg meleg
bensőség felület

Erkölcsi minőségekkel a jint és a jangot a kínai kultúrában sohasem hozták összefüggésbe. Tehát nem a jin vagy a jang a jó, hanem a kettő közötti dinamikus egyensúly. Ami pedig rossz vagy káros, az az egyensúly hiánya.

A kínai kultúra kezdeteitől a jint a nőneművel, a jangot a hímneművel kap­csolta össze. Nehéz ma helyesen értelmezni ezt az ősi összefüggést, mivel értel­mét utóbb a patriarchális kor elferdítette. A biológiában a férfi és női jelleg nem válik el tisztán egymástól, hanem változó arányban mindkét nemnél együtt jelent­kezik. Ennek megfelelően a régi kínaiak is úgy gondolták, hogy minden ember, legyen férfi vagy nő, keresztülmegy jin és jang életkorszakokon. A férfiak és nők személyisége nem állandó, hanem a férfi és női elemek kölcsönhatásának eredő­jeként dinamikusan változik. Az emberi természetnek efféle felfogása éles ellen­tétben áll a mi patriarchális kultúránkkal, ami merev rendet érvényesít: a férfit teljes egészében hím-természetűnek, a nőt teljes egészében nőneműnek kell tarta­nunk, ráadásul maguknak a fogalmaknak az értelme is eltorzult, amióta a vezető szerep és a társadalmi kiváltságok többsége a férfiaknak jutott.

Wolfilser, adobe.com

Wolfilser, adobe.com

E patriarchális elfogultságokra tekintettel különösen veszélyesnek tűnik a jin gyakori összekapcsolása a passzivitással, a jangé pedig az aktivitással. Nálunk a nőket hagyományosan passzív és befogadó lényeknek ábrázolják, a férfiakat pe­dig tevékenynek és alkotónak. Ez az elképzelés Arisztotelész szexualitás-elméle­tére vezethető vissza, és évszázadokon át tudományos igazolást nyújtott ahhoz, hogy a nőket alárendelt, szolgai szerepben tartsák.

A régi kínaiak egyik legfontosabb felismerése szerint az aktivitás — „az átalaku­lás és változás szüntelen folyamata”, ahogy Csuang-ce nevezte — a világegyetem lényegi vonása, és a változás e szerint nem valamilyen kényszer hatására követke­zik be, hanem a dolgokban és helyzetekben benne rejlő természetes hajlam. A világegyetem állandó mozgásban és tevékenységben van, ezt a kozmikus folyama­tot nevezik a kínaiak Tao-nak — az Útnak. A teljes nyugalom vagy tétlenség gondo­lata távol áll a kínai filozófiától.
nemcse­lekvés
A taoista filozófiában gyakran használatos wu wei fogalom szó szerint „nemcse­lekvést” jelent. Ez azonban téves értelmezés. Amit a kínaiak a wu wei fogalmán értenek, az ugyanis nem tartózkodás a cselekvéstől, csak egy bizonyos fajta cselekvéstől tartózkodás: az olyan tevékenységtől, ami nincs összhangban a világegyetemben zajló folyamatokkal. Joseph Needham úgy határozza meg a wu wei-t mint tartózkodást attól, hogy a természet ellenére cselekedjünk, és értelme­zését egy Csuang-ce idézettel igazolja: „A nemcselekvés nem azt jelenti, hogy semmit sem teszünk, és csöndben vagyunk. Hadd tegye minden, amit természete szerint tesz, így önnön természetének megfelel.” Ha valaki tartózkodik attól, hogy a természet dacára cselekedjen — vagy ahogy Needham mondja, „hogy a dolgok menete ellenében próbáljon haladni”, akkor összhangba jut a Taóval és tettei sike­resek lesznek. Ez az értelme Lao-ce látszólag rejtélyes kijelentésének: „Nemcse­lekvés útján minden véghezvihető”.

A kínaiak szerint tehát kétféle tevékenység létezik: az egyik összhangban van a természettel, a másik a dolgok természetes menete ellenében hat. A passzivitás, azaz a tevékenység teljes hiányának gondolata itt fel sem merül. Így a jin és jang nyugati azonosítása egyfelől a passzív, másfelől az aktív magatartással nem felel meg a kínai gondolkodásnak. A két ősi pólushoz fűződő eredeti képzetek inkább azt mutatják, hogy a jin úgy értelmezhető, mint ami a válaszadó, együttműködő, megszilárdító tevékenységgel áll összefüggésben, míg a jangnak megfelelő tevé­kenység támadó, terjeszkedő, versengő. A jin cselekvés környezet-tu­datos, ezzel szemben a jang-aktivitást kizárólag az ön-tudat vezérli. Modern termi­nológiával az előbbit öko-tevékenységnek, az utóbbit ego-tevékenységnek nevez­hetnénk.

Wolfilser, adobe.com

Wolfilser, adobe.com

Ennek a kétféle aktivitásnak a tudás két válfaja felel meg, azaz a tudatosság két módja, melyet minden korban az emberi elme jellegzetes tulajdonságának te­kintettek. Az egyiket általában intuíciónak (belátás), a másikat rációnak (értelem) nevezik, és az előbbit hagyományosan a vallással és a misztikával, az utóbbit a tudománnyal kapcsolják össze. A jin és jang azonosítása a tudatosság eme két válfajával nem része ugyan az eredeti kínai terminológiának, de az ősi képzetek természetes kiterjesztésének tekinthető.

Ráció és intuíció az emberi szellem működésének egymást kiegészítő módozatai. A racionális gondolkodás lineáris, összpontosító és elemző. Az értelem területére tartozik, ennek rendeltetése, hogy megkülönböztessen, mérjen és osztályozzon, így a racionális tudás a részletekre irányul és hajlamos a töredékességre. Az intui­tív tudás ezzel szemben a valóság közvetlen, nem intellektuális tapasztalatán ala­pul, ami a tudatosság kiterjesztéséből származik. Szintézisre törekszik, holisz­tikus és nem-lineáris. A racionális megismerés inkább önközpontú, azaz jang tevékenységre indít, míg az intuitív bölcsesség az ökolo­gikus, a jin tevékenység alapja.
a megismerés eszköze
Descartes nevezetes kijelentése: „Cogito ergo sum” (Gondolkodom, tehát va­gyok) összegzi a racionális gondolkodás túlsúlyát kultúránkban, ami a nyugati indi­viduumot arra készteti, hogy önmagát saját értelmével azonosítsa és ne egész lényé­vel. Látni fogjuk, hogy szellem és test különválasztásának hatása kultúránk minden területén érezhető. Értelmünkbe visszahúzódva elfeledtük, hogyan „gondolkod­junk” a testünkkel, miként használjuk azt a megismerés eszközeként. Amikor így járunk el, természetes környezetünktől is elszakadtunk, és megfeledkeztünk arról, hogyan érintkezzünk és működjünk együtt az élőlények változatos sokaságával.

Anyag és szellem különválasztása vezetett a világegyetem mechanikus felfogásá­hoz, melynek bonyolult sokfélesége néhány anyagi természetű alapelemre vezethe­tő vissza. Ezek tulajdonságaival és kölcsönhatásaival, úgy vélték, minden termé­szeti jelenség megmagyarázható. A természetnek ezt a kartéziánus felfogását ter­jesztették ki utóbb az élőlényekre is, akiket különálló részekből szerkesztett gépe­zeteknek tekintettek. Tudományunk mindmáig jórészt e mecha­nisztikus világszemlélet talaján áll, ami továbbra is félelmetes hatást gyakorol éle­tünk legkülönfélébb területeire. Ez vezetett a tudományágak és a kormányzati ága­zatok közismert fragmentálódásához, és igazolásul szolgált arra, hogy a természeti környezetet úgy kezeljék, mintha elkülönült részekből állna, amelyek tetszés szerint kiaknázhatók különféle érdekek szolgálatában.

Wolfilser, adobe.com

Wolfilser, adobe.com

A természet kizsákmányolása pedig együtt járt a nők kizsákmányolásával, akiket régóta a természettel azonosítanak. A természetet, kiváltképpen magát a földet ősi­dőktől valamiféle tápláló anyának tekintették, egyszersmind vad és kiszámíthatat­lan nőnemű lénynek. A patriarchálist megelőző korokban ennek sokféle aspektusát egy istennő különböző megnyilvánulásaival azonosították. A patriarchális korban a természet jótékony erőinek képzetét felváltotta a passzivitásé, miközben a nőne­mű természet vad és veszedelmes voltáról alkotott nézetekből az az elv szárma­zott, hogy a férfi dolga uralkodni felette. A nőket ugyanakkor mint passzív és a férfiaknak alárendelt lényeket ábrázolták. A newtoni tudományosság felemelke­désével végül a természet mechanikus rendszerré lett, ami ugyanúgy manipulálható és kizsákmányolható, mint a nő. Így a nő és a természet ősi azonosítása összefüg­gést teremt a nő története és a környezet története között, s ez a forrása a nőmoz­galomnak és az ökológia egyre nyilvánvalóbb természetes rokonságának.

A nő és a természet feletti férfiuralom elvét, valamint a racionális tudás felsőbb­rendűségébe vetett hitet alátámasztja a férfi-isten képéhez kötődő zsidó-keresztény hagyomány: Isten a legfőbb tudás megtestesülése, minden hatalom végső forrása, aki uralkodik a törvényeinek alávetett világ felett. A természet törvényeit, melyeket kutattak, a tudósok az isteni törvény visszatükröződésének tekintették.
ökológiai tudatosság
Mára nyilvánvaló lett, hogy a tudományos módszer és a racionális-analitikus gondolkodás túlhangsúlyozása mélységesen környezetellenes beállítottsághoz ve­zetett. Valójában a racionális értelem természete maga volt az, ami megakadályozta az ökoszisztéma megértését. A racionális gondolkodás ugyanis lineáris, az ökoló­giai tudatosság pedig a nem-lineáris rendszerekre vonatkozó felismerésből szárma­zik. A mi kultúránk embere kevés dolgot ért meg olyan nehezen, mint hogy ha valamit jól tesz, ugyanabból a több nem szükségképpen lesz jobb is egyúttal. Szerintem ez az ökológiai gondolkodás lényege. A környezeti rendszerek dinami­kus egyensúlyát fenntartó körfolyamatok és ingadozások nem lineáris természe­tűek. Ezért az olyan lineáris (egyirányú) vállalkozások, mint a végtelen gazdasági és technológiai növekedés — vagy, hogy egy speciális példával éljünk: a radioaktív hulladéktömeg vég nélküli tárolása — szükségképpen megzavarják a természetes egyensúlyt, és előbb-utóbb súlyos károkat okoznak. Ökológiai tudatosság tehát csak úgy érhető el, ha racionális ismereteinket összekapcsoljuk a környezet nem­-lineáris természete iránti belátással. Ilyen intuitív bölcsesség jellemezte a hagyo­mányos, az írásbeliséget megelőző kultúrákat (különösen az amerikai indiánokét), életük rendkívül kifinomult környezeti tudatosság alapján szer­veződött.

Ezzel szemben nálunk a fejlődés nagyjában-egészében a ráció és az intellektus ügye maradt, és az ebből fakadó egyoldalúság ma riasztó méreteket ölt, paradoxitásában már-már beteges helyzetet teremtve. Gondoskodni tudunk űrhajóink biz­tonságos leszállásáról távoli égitesteken, de nem tudunk mit kezdeni a járműveink­ből és gyárainkból kiáramló mérgező füsttel. Utópikus közösségeket tervezünk ha­talmas űrbéli gyarmatainkon, városainkat azonban nem tudjuk rendben tartani. Az üzleti világ elhiteti velünk, hogy az állateledelek és kozmetikumok tömeges előállítása magas életszínvonalunk jele, miközben a közgazdászok azt magyaráz­zák, miért nem engedhetünk meg magunknak hasonló színvonalú egészségügyi ellátást, oktatást vagy tömegközlekedést. Az orvostudomány és a farmakológia fej­lődése veszélyezteti egészségünket, és a hadügyminisztérium jelenti a legsúlyosabb fenyegetést a nemzetbiztonságra. Mindez természetünk jang, azaz férfias oldalá­nak — értelmi megismerés, elemzés, hódítás — hangsúlyozásából következik, il­letve abból, hogy elhanyagoljuk jin, azaz nőies oldalunkat — az intuitív bölcses­séget, az együttlátás (szintézis) képességét és a környezeti tudatosságot.

Wolfilser, adobe.com

Wolfilser, adobe.com

Kultúránk egyensúlyvesztésének vizsgálatában különösen nagy hasznunkra lehet a jin–jang terminológia, ami mélyebb ökológiai szemléleten alapul. Ezt a szemlé­letet rendszerelvűnek is nevezhetjük az általános rendszerelmélet értelmében. A rendszerelmélet a világot valamennyi jelenség kölcsönhatásának és kölcsönös összefüggésének szellemében fogja fel. Rendszernek tekintünk egy olyan összefüg­gő egészt, melynek tulajdonságai nem vezethetők vissza alkotó elemeinek tulaj­donságaira. Az élőlények, társadalmak és ökoszisztémák ilyen rendszerek. Az élő rendszerek többszintű struktúrákba szerveződnek, minden szintjük alrendszerek­ből áll, melyek részeik vonatkozásában egészekként működnek, ugyanakkor egysé­ges, rendezett struktúrát alkotnak, részét képezik egy nagyobb, magasabb rendűen szervezett, bonyolultabb egésznek. Így alkotnak a molekulák sejtszervecskéket, azok sejteket, a sejtek szöveteket és szerveket, amelyek maguk is nagyobb rendszerek részei, mint amilyen az emésztőrendszer vagy az idegrend­szer, végül maga az élő ember, akivel azonban még nem ér véget ez a „rétegzett rend”, hiszen az emberek családot, törzset, társadalmat, nemzetet alkotnak. Részek és egészek abszolút értelemben tehát nem is léteznek.
rugalmas és nyitott
Azokra az alrendszerekre, amelyek egyszerre egészek és részek, Arthur Koestler kreálta a „holon” kifejezést. Mint hangsúlyozta, minden holon két ellentétes tö­rekvéssel rendelkezik: integratív hajlammal, melynek értelmében egy nagyobb egész részeként működik, valamint önérvényesítő hajlammal, hogy megőrizze egyéni autonómiáját. Egy biológiai vagy társadalmi rendszer minden holonjának érvényesítenie kell saját egyéniségét, hogy a rendszer sokrétű rendje fenn­maradjon, de alá is kell rendelnie magát az egésznek, hogy a rendszer életképes legyen. A két törekvés ellentétes, de ki is egészíti egymást. Az egészséges rendszerre — legyen az egyén, társadalom vagy ökoszisztéma — az integráció és a részek önérvényesítése közti egyensúly jellemző. Ez az egyensúly nem statikus: a két komplementer törekvés dinamikus kölcsönhatása hozza létre, ez teszi az egész rendszert rugalmassá és nyitottá a változásokkal szemben. A harmonikus társadal­mi és ökológiai viszonyok kialakításához az integratív, illetve önérvényesítő törek­vések — jin és jang — egyaránt nélkülözhetetlenek.

Wolfilser, adobe.com

Wolfilser, adobe.com

A huszadik században a fizika hatalmas szemléleti fordulatot ért meg, rávilágít­va a mechanisztikus világnézet korlátaira és egy szerves, ökologikus világfelfogás szükségességére, amely közeli rokonságot mutat minden idők misztikus hagyomá­nyával. A világegyetem többé nem tűnik gépezetnek, amit dolgok sokasága alkot, hanem harmonikus és oszthatatlan egészként jelenik meg mint dinamikus viszony­latok hálózata, melybe a megfigyelő, a vizsgálódó ember is beletartozik a maga öntudatával. Az a tény, hogy a modern fizika, a racionális elme szélsőséges spe­cializálódásának ez a megnyilvánulása most a misztikummal kerül kapcsolatba (a vallás lényegével és az intuitív szellem végletes megnyilvánulásával), igen szépen példázza az intuitív és a racionális gondolkodás — jin és jang — egységes és komp­lementer természetét. Ezért gondolom, hogy a fizikusok tudományos hátteret nyújthatnak a szemléletmód és az értékrend változásához, melyre társadalmunknak olyan égető szüksége volna. Tudomány uralta kultúránkban könnyebb lesz meg­győzni a társadalmi intézményeket az alapvető változások szükségességéről, ha ké­pesek vagyunk érvelésünket tudományosan megalapozni. A modem fizika megmu­tathatja más tudományágak művelőinek, hogy a tudományos gondolkodásnak nem kell szükségképpen mechanisztikusnak és redukcionistának lennie, hogy holisz­tikus és ökológiai nézetek is hangozhatnak tudományosan.

Egyike a legfontosabb leckéknek, amit századunk fizikusainak meg kellett tanul­niuk, hogy mindazok a fogalmak és elméletek, melyeket a természet leírására hasz­nálunk, korlátozott érvényűek. Tekintettel a racionális elme lényegi korlátaira, el kell fogadnunk, amit Werner Heisenberg így fogalmazott meg: „Minden szó vagy fogalom, bármily világosnak tűnjék is, csak bizonyos határok között alkalmaz­ható”.

[1]Az orosz atomenergia-miniszter szerint a szovjet atomarzenál 1986-ban érte el csúcspontját: 4500 bomba és robbanófej. Ez 12 000-rel több, mint amennyit a Nyugat sejtett, és kétszer annyi, mint az akkori USA teljes készlete. Most Oroszország kezében kb. 12 000 tonnányi erősen dúsított urán van (= 75 000 Hiroshima!). (GAIA Sajtószemle)
felső kép | Fisher Photostudio, adobe.com