AZ ÉLET SZÖVEDÉKE
1997 május

Az utolsó huszonöt évben a tudomány élvonalában új nyelv fejlődött ki, amely elősegíti az élő rendszerek (szervezetek, társadalmak, ökoszisztémák) összetettségének megértését. Kibontakozik a tudat, az anyag és az élet egységes elméletét kínáló tudományos fölfogás. Az ipari társadalomban háromszáz éve uralkodik a tudat és az anyag kartéziánus szétválasztása. Ezt a mechanikus gondolkodást legyőzheti az új látásmód, melynek tudományos, bölcseleti tanulságai mellett mélyreható gyakorlati következményei is lehetnek. Az új fölfogás képes megváltoztatni viszonyunkat a többi emberrel és az élő természettel, az egészséggel, az üzleti szervezetekkel, az oktatási rendszerrel és sok egyéb társadalmi és politikai intézménnyel.
a természet nyelve
Az új elmélet, miután elősegítette a növények, állatok, mikroorganizmusok természetes társulásainak (az ökoszisztémának) megértését, azaz belátását, hogy ezek miképpen szerveződnek az ökológiai fönntarthatóság jegyében — segíthet bennünket is a közösségek felépítésében. Sokat kell tanulnunk a természet bölcsességéből, és ehhez ökológiai műveltségre van szükség. Meg kell értenünk az ökológia alapelveit: a természet nyelvét.
A nyugati tudomány és bölcselet történetét végigkíséri a természet megismerésének két, lényegében különböző felfogása közti feszültség. A görög bölcselők ezt a kétféle megközelítést a szubsztancia, illetve a forma megismerésének nevezték. Szubsztancián azt értették, amit mi anyagnak, szerkezetnek vagy mennyiségnek nevezünk, formán pedig, amit mintázatnak, rendnek vagy minőségnek hívunk.
A szubsztanciára irányuló kérdés így szól: „Miből készült? Mik az alapvető összetevői?” Ha a forma felől közelítünk, azt kérdezzük: „Milyen a mintázata?” Ez a kutatás két igencsak eltérő és egymással mindvégig vetélkedő útját jelenti.
A szubsztancia tanulmányozása a régi Görögországban kezdődött, a Kr. e. VI. században, amikor a bölcselők azt kérdezték: „Mi az anyag végső alkotórésze?” A válasz meghatározza a görög bölcseleti iskolákat. Ezek egyike volt a négy alapvető elem, a föld, a levegő, a tűz és a víz eszméjének állítása. Későbbi időkben ezek mint vegyi elemek jelentek meg. Úgy vélték, hogy minden anyag elemi építőkövekből áll. Később felfedezték az atomokat, végül az atomnál is kisebb részecskéket. Hasonlóképpen a biológiában is az alapelemek előbb szervezetek és fajok, később más egységek voltak. A szervezetek közös elemeinek fölfedezésével a figyelem a sejtekre terelődött. Végül a sejtek enzimekre, fehérjékre, aminosavakra stb. bomlottak, és a molekuláris biológia került a kutatások élvonalába. Közben az alapvető kérdés a klasszikus görög kor óta nem változott: „Valójában miből áll?”
a mintázat kutatása
De a történelemben mindvégig jelen volt a mintázat kutatása is. Püthagorasznál kezdődött, folytatódott az alkimistáknál, a romantikusoknál s más hagyományokban. Ezt azonban elhalványította a szubsztancia kutatása, mígnem századunkban ismét teljes erővel támadt fel, amikor a rendszerelmélet alapján gondolkodók fölismerték, hogy nélkülözhetetlen az élet megértéséhez.
A rendszerelmélet a húszas években három területen bontakozott ki: az organizmikus biológiában, a Gestalt-pszichológiában és az ökológiában. Ezeken a területeken olyan élő rendszereket, integrált egészeket találtak, amelyek tulajdonságait nem lehetett visszavezetni a kisebb alkotórészekre. Az élő rendszerek közé soroljuk az egyedi szervezeteket, a szervezetek részeit, a szervezetek közösségeit, pl. társadalmi rendszereket, illetve az ökoszisztémákat. Az élettannal foglalkozó bölcselők és tudósok kezdettől tisztában voltak azzal, hogy az élő szervezetek alakja több a váznál, több az összetevők állandó elrendezésénél. Az első rendszerelvű gondolkodók ezt úgy fejezték ki, hogy ,,az egész több, mint a részek összessége”. De hogy milyen értelemben több az egész a részei összességénél, ezzel a kérdéssel a biológusok és pszichológusok évtizedekig küszködtek. Vita volt két csoport, a mechanikus és vitalista iskola között. A mechanisztikusok azt mondták, az egész nem több a részek összességénél, tehát minden biológiai jelenség megmagyarázható a fizika és a vegytan törvényei alapján. A vitalisták viszont fenntartották, hogy egy nem fizikai lényeget (entitást) — életerőt vagy dimenziót kell hozzátenni ezekhez a törvényszerűségekhez. Ebből a vitából harmadik útként jött létre az organizmikus biológia iskolája. Az élet megértéséhez szerintük sem elegendő a fizika és a vegytan törvényeinek ismerete, de a többlet nem valami új lényeg, hanem az élő rendszereket szervező viszonyok, maga a kapcsolat.
Az organizmikus biológusok fogalmazták meg először, hogy a rendszerek lényeges vonásai az egész tulajdonságai, s azokkal egyetlen rész sem rendelkezik önmagában, hanem azok a részek közötti kapcsolatokból és összefüggésekből jönnek létre. Ez utóbbiakat romboljuk le, ha egy rendszert akár ténylegesen, akár elméletben elkülönített elemeire bontunk. Bár minden rendszer egyedi részekből áll, ezek nem különíthetők el, és az egész természete mindig különbözik a részek puszta összegétől. Ez a felismerés azonban évekbe telt, nemkülönben a rendszerelmélet néhány kulcsfogalmának kifejlesztése.
Az ökológia tudománya a húszas években alakult ki. A rendszerelvű gondolkodás ekkor gazdagodott egy új fogalom, a hálózat (network) bevezetésével: az ökológiai társulások a táplálkozási kapcsolatok hálózata révén összekapcsolt szervezetek. Először az ökológusok fogalmazták meg a tápláléklánc és a táplálékkörök elvét, majd ezeket rövidesen kiterjesztették a táplálkozási hálózat fogalmává.
a hálózat fogalma
Az élet hálózata, szövedéke vagy fonadéka természetesen régi gondolat, amelyet a költők, bölcselők és a misztikusok a jelenségek közötti egyetemes és kölcsönös összefüggés és összefonódás kifejezésére használtak. Ahogyan a hálózat fogalma egyre inkább előtérbe került az ökológiában, a rendszerelmélettel foglalkozók sorra alkalmazták a hálózat modelljét. A szervezetek a szervek és a sejtek rendszerei, ahogyan az ökoszisztéma az egyes szervezeteké. Bárhová nézünk az életben, hálózatokat találunk. A rendszerelmélet a figyelmet a részről az egészre, a tárgyakról a kapcsolatokra irányította. A rendszerelvű gondolkodás a viszonyokat tekinti elsődlegesnek a tárgyakkal szemben. Ez teszi elsajátítását nehézzé, mert mindez szemben áll a hagyományos nyugati kultúránk tudományos fölfogásával. Nekünk azt mondták, hogy a dolgokat meg kell mérnünk. A kölcsönhatásokat azonban csak föltérképezni lehet. Itt az újabb eltolódás: a méréstől a térképezésig.
Ha föltérképezzük a kapcsolatokat, ismétlődő alakzatokat találunk. Ezt nevezzük mintázatnak. A rendszerelmélet eljutott oda, hogy ne a tartalmat, hanem a mintázatot vizsgálja. Továbbá: a viszonyok feltérképezése nem mennyiségi, hanem minőségi megközelítést kíván. Így a rendszerelvű gondolkodás elmozdulás a mennyiségtől a minőség felé. Végül pedig nemcsak az összetevők közötti viszonyokat kell figyelembe venni, hanem a rendszerek közötti, valamint a rendszerek és az azokat övező nagyob rendszerek közötti kapcsolatokat is. A rendszerek és a környezetük kapcsolatát szövedéknek (context) nevezzük. A context szó a latin contexere szóból származik (összeszövődik). A rendszerelvű gondolkodás a szövedék összefüggései szerinti gondolkodást jelent.
A rendszerelmélet következő lényeges mozzanata a folyamatszerűség. A rendszerelmélet hálózatszerű összefüggésekben és folyamatokban gondolkodik. A negyvenes években a rendszerelmélet nyújtott elméleti keretet az élő szervezetek működési alapelveinek leírásához. A klasszikus rendszerelmélet az általános rendszerelméletet és a kibernetikát foglalja magában.
Ludwig von Bertalanffy osztrák biológus fogalmazta meg az általános rendszerelméletet. Arra törekedett, hogy a tudomány mechanikus nézetét holisztikussal váltsa föl. Hasonlóan a többi organizmikus biológushoz Bertalanffy is úgy gondolta, hogy a biológiai jelenségek sajátos magyarázó elveket igényelnek. Az volt a célja, hogy formális matematikai tanként megalkossa a „teljesség általános tudományát”. Bertalanffy ehhez a legnagyobb mértékben a „nyitott rendszer” fogalmával járult hozzá, ami kulcsot ad a fizikai és biológiai jelenségek megkülönböztetéséhez. Az élő rendszerek szerinte nyitott rendszerek, azaz létezésükhöz elengedhetetlen, hogy környezetükből állandóan anyag és energia áramoljon beléjük.
nyitott rendszerek
A nyitott rendszerek az egyensúlyi helyzettől távoli, szüntelenül ingadozó állapotban tartják fönn magukat; jellemzőjük az állandó áramlás és változás. Ezt a dinamikus helyzetet, illetve állapotot csak ingadozásként, mozgásként foghatjuk föl. Bertalanffy fölismerte, hogy a nyitott rendszerek nem írhatók már le az összetett rendszerekre érvényesnek tartott klasszikus termodinamika modellje szerint, és azt állította, hogy meg kell alkotni az élő rendszerekre is érvényes termodinamikát: a nyitott rendszerekét.
Bertalanffy munkássága nyomán a rendszerelméleten alapuló kiterjedt tudományos mozgalom jött létre. Bertalanffy nem tudta leírni a nyitott rendszerek termodinamikáját, mert hiányzott ehhez a megfelelő matematikai módszere. Ezt harminc évvel később Ilya Prigogine végezte el, fölhasználva az összetettség matematikáját. Eközben egy interdiszciplináris csoport kialakította a kibernetika elméleti kereteit. Köztük volt Norbert Wiener, Neumann János matematikus, Warren McCulloch, aki idegtudománnyal, Gregory Bateson és Margaret Mead, akik társadalomtudományokkal foglalkoztak. A kibernetika nemsokára erőteljes szellemi mozgalommá vált, amely a biológia és az általános rendszerelmélet fejlődéséhez is hozzájárult. Érdeklődésének középpontjában a szerveződések mintázata állt — a kommunikációs hálózatok. A kutatások a visszacsatolási folyamatokra, az önszabályozásra, később az önszerveződésre irányultak.
A visszacsatolás fogalma a kibernetika legnagyobb teljesítménye: szorosan kapcsolódik a hálózatszerű elrendeződéshez. Egy hálózatban körkörös és hurokszerű, zárt kapcsolódásokat találunk. Ezekből kialakulhatnak visszacsatolási hurkok: körkörösen elrendezett, okszerűen kapcsolódó elemek, melyekben egy kezdeti ok továbbterjed, minden elem hat a következőre, végül az utolsó visszacsatol a körkapcsolat első elemére. A kibernetika kétféle visszacsatolást különböztet meg: önellensúlyozó vagy negatív és önerősítő vagy pozitív visszacsatolást. A másodikra példa valaminek az elszabadulása, vagy a hibás kör (circulus vitiosus), amelyben a kezdeti hatás egyre inkább fokozódik. Ahol létezik visszacsatolás, ott lehetséges az önszabályozás, végső fokon az önszerveződés. Pl. egy közösség képes szabályozni önmagát. Tanulhat a hibáiból, miután a hibák áthaladnak a hurkon és visszatérnek. A visszacsatolások révén a közösségnek van intelligenciája, saját tanulási képessége. Így a hálózatban a visszacsatolás és önszerveződés egymáshoz szorosan kapcsolódó fogalmak. Az élő szervezetek önszerveződésre képes hálózatok.
Az ötvenes és hatvanas évek során a rendszerelmélet erősen hatott a mérnöki és vezetési tudományokra: a szervezők olyan stratégiákat és módszereket dolgoztak ki, amelyek során a rendszerek működési elveit használták föl. Néhány új tan is kifejlődött: rendszerelemzés, rendszer-dinamika, rendszerszervezés stb.
A rendszerszemlélet közben visszás módon alig hatott az élettudományokra. Ez a molekuláris biológia diadalainak ideje volt — e szak mechanikus szemlélete teljesen elnyomta az életről alkotott rendszerelméleti képet. A biológusok fölfedezték a genetikus kódot, a DNS kettős csiga-szerkezetét, és ez ahhoz a hithez vezetett, hogy minden biológiai működés megmagyarázható a molekulák szerkezetével és működésével.
A hetvenes évek közepén akadémiai körökben a rendszerelméletet intellektuális tévútnak, csapdának nevezték. Ennek fő oka az volt, hogy nem jött létre az élő rendszerek matematikai elmélete.
matematikai modellek
Miközben a bírálatok zsákutcának minősítették a rendszerelméletet, az élő szervezetek összetettségének leírására új matematikai modelleket fedeztek fel, s ezek sikeres, a rendszerelméletben vízválasztót jelentő formulákhoz vezettek. Ezek az új módszerek lehetővé tették az élő szervezetek hihetetlen bonyolultságának matematikai kezelését. Rá kellett ébrednünk, hogy még a legegyszerűbb élő rendszer, egy baktériumsejt is sok ezer összefüggő vegyi folyamat igen összetett hálózata. Az összetettség matematikai vizsgálatára sok elméletet és módszert fejlesztettek ki, ilyen például a káoszelmélet és a fraktálgeometria.
Az új matematika jellemzője, hogy nem lineáris. Korábban a tudomány kerülte az igen nehezen megoldható nem-lineáris egyenleteket. Például a víz akadálytalan áramlása a folyóban leírható lineáris egyenlettel, de ha egy szikla áll az útjában, akkor örvények keletkeznek, a víz turbulens lesz, és ez az összetett, kaotikusnak látszó mozgás már csak nem-lineáris egyenletekkel írható le. A hetvenes évektől a számítógépek lehetővé tették ezeknek a megoldását. Az újfajta matematikai nyelv aztán meglepő mintázatokat tárt fel a nem-lineáris folyamatok látszatra kaotikus viselkedése mögött: egy újfajta rend elméletét.
Az összetett élő szervezetek hálózatának matematikai leírásához nem-lineáris egyenletekre van szükség. Ha ezeket az új módszerekkel megoldjuk, az eredmény nem egy képlet lesz, hanem egy vizuális alak, a számítógéppel rajzolt mintázat. Így az új matematika a mintázatok, a kölcsönhatások matematikája — ennek példái az úgynevezett attraktorok.
visszacsatolási hurkok
Új elméletek születtek, amelyeknek négy fő jellemvonása: az egyensúlyi állapottól távoli nyitott rendszerekkel foglalkoznak; leírják a viselkedés új szerkezeteinek spontán keletkezését, az önszerveződésnek ismert jelenséget; belső visszacsatolási hurkokkal rendelkeznek; csak nem-lineáris egyenletekkel fejezhetők ki.
A fentiek alapján lehetővé vált az élet új, szintetikus elgondolásának megalapozása.
Az élő rendszerek átfogó elméletének kulcsa — erre az elgondolásra jutottam — az előbbiekben vázolt két megközelítés szintézisében rejlik: a mintázat (alak, rend, minőség) és a szerkezet (szubsztancia, anyag, mennyiség) szintézisében.
A rendszerelmélet központi kérdése a szerveződés mintázata. A korai gondolkodók a mintázatot kölcsönhatások alakzataként határozták meg. A kibernetikusok a visszacsatolást az oki kapcsolatok körkörös mintázataként azonosították; a komplexitás új matematikája a vizuális mintázatok matematikája.
a mintázatok megértése
Az élet tudományos megértéséhez tehát a mintázatok megértése kulcsfontosságú, de nem elegendő. Meg kell értenünk a rendszer szerkezetét. A mintázat és a szerkezet felőli megközelítés integrációjához e fogalmak jelntését pontosan meg kell határoznunk.
Bármilyen élő vagy nem élő rendszer szerveződésének mintázatán a rendszer lényeges jellemvonásait meghatározó összetevők kölcsönhatásainak elrendeződését értjük. Másképpen szólva: csak bizonyos viszonyok fennállása esetén tudjuk felismerni a szék, kerékpár vagy fa mivoltát. A kölcsönhatások konfigurációja adja a lényeges jellemvonások rendszerét. Ezt a „szerveződés mintázatának” nevezem.
Egy rendszer szerkezete pedig a mintázatok fizikai megtestesülése. Míg a szervezet mintázatainak leírása kölcsönhatások elvont leírását foglalja magában, a szerkezet leírása a rendszer adott fizikai összetevőit — alakját, vegyi összetételét stb. adja meg.
Egy élő szervezetben szüntelen az anyagáramlás: növekedés, fejlődés, evolúció. Az élő szervezetek megértése elválaszthatatlan az anyagcsere és fejlődési folyamatok megértésétől.
a folyamat
Az élő természet harmadik jellemvonása a folyamat. Az élet folyamata a rendszer szerveződési mintázatának állandó testesülésében megnyilvánuló aktivitás. Tehát a folyamat ismérve a mintázat és a szerkezet közötti kapcsolat.
A folyamat mint ismérv teszi teljessé az élő szervezetekre vonatkozó szintézist. Mindezek az ismérvek kölcsönösen függnek egymástól. A szervezet mintázatát csak akkor lehet fölismerni, ha az fizikai szerkezetben testesül meg, és az élő rendszerekben ez a testesülés folyamatként megy végbe. Azt lehet mondani, hogy ez a három ismérv, a mintázat, a szerkezet és a folyamat az élet jelenségének három különböző, de el nem választható aspektusa.
Ha meg akarjuk határozni az élő rendszert, három kérdésre kell válaszolnunk: Milyen a szerkezete? Milyen a szervezettségi mintázata? Milyen az életfolyamata?
Az élő rendszerek szerkezetét részleteiben írta le Ilya Prigogine. Fölismerte, hogy az élő rendszerek nyitottak, képesek fönntartani az életfolyamatot nem-egyensúlyi körülmények között is. Az élő szervezetet jellemzi az állandó áramlás és anyagcsere-változás, amelyekben több ezernyi vegyi reakció vesz részt. Vegyi- és hő-egyensúly csak akkor van, ha mindezek a folyamatok leálltak. Más szavakkal, egy egyensúlyban lévő szervezet halott. Az élő szervezetek egy egyensúlytól távoli állapotban tartják fenn magukat, ez az élet állapota. Nagyon különbözik az egyensúlytól, mégis stabil: a szerkezetek az állandó áramlás és az összetevők változása ellenére is fönnmaradnak.
Prigogine ezeket „disszipatív szerkezeteknek” nevezte, hogy hangsúlyozza a kölcsönhatást az egyik oldalon a szerkezet, a másikon az áramlás és változás között (dissipare: szétnyitni, szétszórni; to dissipate: szétosztani).
állandóan áramlik
Minden disszipatív rendszer élő rendszer, és ha láthatóvá akarjuk tenni a folyamatos áramlás és szerkezeti állandóság egymás melletti létezését, könnyebb, ha egyszerű, nem élő disszipatív rendszert keresünk. Ilyen a folyó víz örvénye, például a kádban lefolyó víz. Ha megfigyeljük a lyuknál létrejövő örvényt, észleljük viszonylagos stabilitását, holott a víz állandóan áramlik. A sejt állandó szerkezet, bár az anyagok szakadatlanul áramlanak benne, akár a vízörvényben. De a sejtben már a folyamatok összetettebbek. Az örvénynél a fő erő a nehézkedés, a sejtben vegyi kölcsönhatások mennek végbe. Prigogine elmélete szerint a disszipatív szerkezetek nemcsak egyensúlytól távoli állandó állapotban tartják fönn magukat, hanem evolválódhatnak. Ha az energia és az anyag áramlása növekszik, túlléphet instabilitási pontokon, és nagyobb összetettségű új szerkezetek alakulhatnak ki. Prigogine kimutatta, hogy mivel a disszipatív rendszerek az energiát kívülről kapják, az új alakzatok instabilitása és ugrásai a pozitív visszacsatolási hurkok által fölerősített ingadozások következményei. Tehát a kibernetikában mindig pusztítónak tekintett erősítő „menekülési” visszacsatolás a disszipatív szerkezetek elmélete szerint új rend és összetettség forrása lehet.
Az élő rendszerekben az összetevők képesek átalakulni és a hálózat más összetevőjét helyettesíteni. Ezt nevezi Humberto Maturana és Francisco Varela autopoiesisnek, ami öncsinálást, önalkotást jelent. A hálózat folyamatosan készíti önmagát.
A kialakuló elmélet legígéretesebb vonása az evolúció megértése. Az evolúcióban ma kevésbé látjuk a véletlen mutációk és a természetes kiválasztódás eredményét, inkább kezdjük fölismerni, hogy az élet egyre növekvő összetettségű teremtő kibontakozása minden élő rendszer bennerejlő tulajdonsága. Bár a mutáció és a természetes kiválasztódás ma is elfogadott módon a biológiai evolúció fontos oldala, a központi kérdés a teremtőképesség (kreativitás), a törekvés az újdonságokra.
önszervező hálózat
A rendszerbiológusok fölfedezték, hogy egy szervezet teljes génkészlete, a genom magasan összefonódott önszervező hálózat, amely képes arra, hogy magától új alakokat hozzon létre. Az evolúció ezen fölismeréseket magában foglaló elméletét még nem fogalmazták meg, de az önszerveződő rendszerek már létező elméletei annak elemeiként tekinthetők.
Hadd térjek rá a folyamat szempontjára. Ez talán az élő szervezetek kialakuló elméletének legforradalmibb része, mivel tartalmazza a tudat, a megismerés új fölfogását. Eredetileg Gregory Bateson javasolta, majd Maturana és Varela tették közérthetővé — s a megismerés Santiago-elméletként vált ismertté.
A Santiago-elmélet lényege, hogy az élet alapvonása a megismerés, a tudás megszerzésének folyamata. Maturana szerint a megismerés az autopoietikus (önalkotó) hálózat önfejlesztő és önmagát állandósító tevékenységében megnyilvánuló aktivitás. Más szavakkal a megismerés, észlelés az élet igazi folyamata. „Az élő rendszerek megismerő rendszerek, és az élet mint folyamat a megismerés folyamata” — írja Maturana.
Nyilvánvaló, hogy ezzel a megismerés és a tudat fogalmát radikálisan kiterjesztjük. Az új fölfogás szerint a megismerés magában foglalja az élet egész folyamatát — beleértve az érzékelést, az érzelmet és a viselkedést —, és ehhez nem kell szükségszerűen agy és idegendszer.
A tudatnak vagy megismerésnek az életfolyamattal való azonosítása gyökeresen új eszme a tudományban, de ugyanakkor az emberiség egyik legmélyebb és ősibb megérzése. Valaha a racionális emberi tudatot úgy tekintették, mint a halhatatlan lélek vagy szellem egyik megjelenését/oldalát. Alapvetően nem a testet és a tudatot különböztették meg egymástól, hanem a testet és a lelket, testet és szellemet.
Az ősi nyelvekben a lélek és a szellem az élet belélegzésének metaforája volt. A lélek a szanszkritban atman, a görögben pneuma, a latinban anima: mindez lélegzet. A szellem latinul spiritus, görögül psziché, héberül ruah: ezek is lélegzetet jelentenek.
A szavakban ott van a közös, ősi megérzés, hogy a lélek vagy szellem az élet belégzése. A Santiago-elméletben a megismerés fogalma ehhez hasonlóan lép túl a racionális tudaton és foglalja magába az egész életfolyamatot. Az élet belégzése — tökéletes metafora.
az élet minden szintjén
Úgy vélem, a Santiago-elmélet az első tudományos elmélet, amely képes túllépni anyag és tudat kettősségén, s ennek vannak a legtávolabbra mutató alkalmazási lehetőségei. Tudat és anyag immár nem két elkülönített fogalomkör, hanem az élet jelenségének két egymást kiegészítő megjelenése: a „folyamat” és a „struktúra”. Az élet minden szintjén, a legegyszerűbb sejttől, a tudat és az anyag, a folyamat és a szerkezet elkülöníthetetlenül össze vannak kötve. A tudat bennerejlő módon ott van az élő anyagban, az önszerveződés folyamatában. Először rendelkezünk olyan tudományos elmélettel, amelyik egységbe foglalja a tudatot, az anyagot és az életet.
A megismerés azonban még nem tudatosság! Ez csak az embernél jelenik meg. A „tudatosság” kifejezéssel írjuk le a megismerésnek azt a szintjét, amelyet az öntudatosság jellemez. Nekünk, embereknek nemcsak a környezetünkről, hanem saját magunkról és belső világunkról is van fogalmunk. Vagyis tudatosítjuk, hogy tudatosítunk. Nemcsak tudunk, hanem tudjuk, hogy tudunk.
A Santiago-elméletben az öntudat szorosan kapcsolódik a nyelvhez, a nyelvet pedig a kapcsolatteremtés gondos elemzésével lehet megközelíteni. A kapcsolat- teremtés (communication) lényege Humberto Maturana szerint nem az információ átvitele, hanem az élő szervezetek közötti viselkedési összhang megteremtése.[1] Ez minden élő szervezet közti kapcsolatra jellemző.
nyelvi kapcsolatteremtés
A nyelv új szintet teremt a viselkedés összehangolásában: lehetővé teszi az elvonatkoztatást. Kialakítja az elvont gondolkodás világát, a jelképeket, a fogalmakat. Az elvonatkoztatás képessége az öntudatosodás (önreflexió) előfeltétele. Maturana elmélete a nyelvi kapcsolatteremtés jelentőségét hangsúlyozza. Az öntudat és az ember belső világának magyarázata a fizikai és kémiai folyamatok felől nem lehetséges, sem a biológia, sem a pszichológia nem alkalmas erre. Az emberi tudatosság Maturana szerint (is — a szerk.) csak a nyelvből érthető meg, valamint a társadalmi összefüggésekből. A latin con-scire (együtt-tudás) arra utal, hogy a tudatosság társadalmi jelenség.
Az elvont gondolkodás hatalma eljuttatott bennünket az emberiség nagy teljesítményeihez, de ahhoz is, hogy úgy kezeljük a természeti környezetet, mintha az különálló részekből volna, amelyet érdekeink szerint kizsákmányolhatunk. Ráadásul ezt a fölaprózó szemléletet terjesztettük ki az emberi társadalomra is. Az a hit, hogy a magunk, környezetünk és társadalmunk fragmentálódása valóban elkülönít — elidegenített minket a természettől és a többi embertől, ezáltal kisebbé is tett bennünket. Ahhoz, hogy visszanyerjük teljes emberségünket, vissza kell szereznünk az élet teljes szövedékével való kapcsolat érzetét. Ez az újra-kötődés, a latinban religio (újra-összeköt) az ökológia spirituális alapjának a lényege.