Kutas József

FRISSÍTÉS

2010 augusztus

FRISSÍTÉS

Van számítógéped? Ha igen, tudod, hogyan kell bekapcsolni és beütni, ha van, a jelszavadat? S utána képes vagy segítség nélkül feltalálni az Internetre? Ó, igen, és utána? Utána azt hiszed, nyeregben vagy, és az történik, amit akarsz?

Hát tévedsz. Az első leütött betű, ami komoran visszhangzik a klaviatúra mélyén, felébreszti a szörnyű labirintusban alvó lényeket; az első szó, származzék akár a legártalmatlanabb fajtából, harsonaszó a sötétségben, amelynek a neve: múlt.

A férfi megmerevedett ültében.

Valahol olvasta, hogy könnyű, tét nélküli mozdulat kitárni a pokol kapuját, de becsukni már a szívébe vagy értelmébe kerül az embernek.

józan erő

Úgy tervezte, megnézi az esti hírszemlét, esetleg bekukkant valamelyik sorozatba, afféle kósza, szívesen látott vendégként, akit senki se ismer a díszes társaságból – vagy meglátogatja a sportcsatornákat, de nem viszi túlzásba. Holnap is van nap, gondolta álmosan, és kinyújtózott az iroda raktárából elemelt bőrfotelben; kell a józan erő. Ezt is olvasta valahol, de nem kutatott a szavak eredete után.

A szavak, a gondolatok elszálltak, erősen és füstfeketén törtek fel az elme repedéséből, akár Delphoiban a gáz, és ő hagyta, hadd terjedjen akadálytalanul; szívódjon fel, nyelje el a hétköznapi történések örökké éhes torka.

A férfi elpuhult, határozatlan ember volt. Egy külföldi utakat szervező cég alkalmazottjaként nap nap után szembesült a ténnyel, hogy az emberek betegesen vonzódnak mindenhez, ami tőlük független és halhatatlannak tűnik, és őszinte rémülettel tolják el, amivel törődniük kellene.

Hirtelen ült fel a fotelben, olyan hirtelen, hogy kicsit meg is szédült.

A bambuszroló lécein fennakadt csillagok fénylő tetemeire pillantott, és hallgatta tovább az éjszaka neszeit. A ház aludt: aludt a szobákban minden és mindenki, az asszony, a gyerekek, a kutya, a macska, az örökzöldek, a helyi démonok – csak a gépek voltak éberek.

Ezen eltűnődött, majd feltornászta magát.

Előrehajolt, megbökte a számítógép gombját. Egy pillanatra az Enterprise parancsnoki hídjára képzelte magát (a város felett most felmorajlott az ég, mint egy ragadozó, ha veszélyben érzi zsákmányát), korán elhízott, aluszékony kapitánynak – de sok ideje nem maradt a békés tépelődésre és marcangoló álmodozásra, mert a gép életre kelt.

kutas2 0901

Ujjai tették dolgukat, akár a régimódi lakájok, és beütötték az első kiugró ikon kérte betűket. A férfi megrázta a fejét, inkább tehetetlenül, mint dühösen, és lassan kiengedte bal öklét. Tenyerével az asztal lapjára támaszkodott, villámgyorsan pásztázta a felnyíló ablakokat – ablakok voltak ezek valóban: idegen, sötét titkokkal terhes világokba tárultak.

Mitévő legyen? Folytassa-e a veszélyes játékot, vagy engedjen fáradt teste hívásának, és menjen aludni? Tizenegy óra biztosan elmúlt már, gondolta, csakhogy egy hete tudja, nincs értelme számolgatni: az idő megváltozott. Tökéletesen mindegy, mennyi az idő, és hogy holnap is lesz nap, meg holnapután és talán utána is: most a jelen számít.

És a beszélgetős oldalak! Az iwiw. A Facebook. Megannyi csapda! A férfi felidézte annak a bizonyos estének a történetét. Megdöbbentette, milyen egyszerűen, milyen banálisan indult minden. Hétfő este volt. Noha utálta a tömegközlekedést, mégis örült, hogy ezen a bolond tavaszi napon nem ült autóba, és nem vágott neki az áprilisi hirtelen hőségtől megbolydult dzsumbujnak. A metróban kellemes hűvösség uralkodott, amit az embertömeg hője sem csillapított, és ő beletörődve sodródott az ismerős, zümmögő, duruzsoló árral, egy újsággal választva el magát a világtól.

Végállomástól végállomásig utazott – magányosan, elzsibbadva és álmosan.

Alig várta, hogy hazaérjen, és a sporttévén megnézze a hétfőre halasztott angol bajnoki mérkőzést. Semmit nem tervezett, semmit nem várt. Eleinte minden úgy történt, ahogyan történnie kellett.

A bukóablakokat résnyire nyitották, és élvezték a lehűlő levegő nyújtotta kényelmet. A lakópark türelmesen várta, hogy felfrissüljenek.

minden rendben volt

Felesége beszámolt a nap eseményeiről, és ő rutinos figyelemmel hallgatta, akár a szántóvető a szarvasmarha patáinak dobogását a száraz talajon. Az asszony egy drogériában dolgozott, a három gyerek jó nevű iskolákban tanult – minden rendben volt. Akkor.

Este kilenckor búcsút vett a családtól, és visszavonult apró dolgozószobájába. Öt éve még itt aludt a legkisebb gyerek, de aztán ő is nagyobb teret követelt magának. A férfi nem bánta az átrendezést. Ide ugyan nem fért be egyik könyvespolc sem, de nem is volt rá szüksége.

Itt senki nem háborgatta.

Eleinte az asszony rá-rányitott, nem értve az elzárkózást, de megnyitott utazási- és turistaoldalak előtt találta őt, s a monitoron feltűnő egzotikus tájak (pálmafás strandok, hófehér lesiklópályák) sem keltették fel a gyanúját. Nem is kelthették. A férfi eleinte valóban szigorúan üzleti célból használta a számítógépet – hamarosan lecserélte, majd újra és újra… az ablakok egyre nagyobb szögben tárták szét tábláikat, és ő mind többet és többet látott az elképzelhetetlen, érdekes és gyermekkora óta látni vágyott tájakból.

Egy éve csatlakozott a közösségi oldalakhoz.

Kilenc óra felé, némi mozgolódás után, minden elnyugodott.

Soha nem értette, hogyan képes valaki szinte menetrendszerűen felülni az Álomvonatra (gyerekként csak akkor tudott elaludni, ha az Álomvonatra gondolt; nagy, fényes kupékat látott, fehér csipketerítővel a támlákon, s a szerelvény lassan, méltóságteljesen suhan, át a zűrös éjszakán, mint egy angyal). Neki szüksége volt egy kis biztatásra. A régi Álomvonat messze járt, az újat pedig még nem engedték ki a remízből. Ott találta magát a gép előtt: ujja a billentyűzeten nyugszik, míg egyik weblapról a másikra siklik – ilyenkor értette igazán, mit jelent a szörfözés.

Hétköznapi üzenettel kezdődött az egész.

Valaki bejelölte őt az egyik oldalon, és várta a visszaigazolást. Azon az estén – talán a tavaszi nap szeszélyessége, talán a megszokás tette – érzékszervei nem fújtak riadót. Hogyan is tételezhette fel az egyelőre ismeretlen, arc és mozdulatok és hang nélküli Jelentkezőről, hogy rosszra tör és belegázol élete állóvizébe?

A férfi szinte egész életét elvágyódó, jobbra s szebbre áhítozó idegenek között, papírtájak és színes számlák színpadi díszletei között töltötte.

kutas3 0901

A Jelentkező Kiss Erikának mondta magát, és azt állította, a férfit az iskolából ismeri. A férfi összehúzott szemmel, közelről nézte az Adatlap oldalára feltett fakó, szemcsés profilképeket. A nő arca és alakja is elmosódott. A halvány képek mégis szépnek mutatták (vörös, göndör haj, keskeny szempár, hosszú, görög orr, duzzadt ajkak) – egy szépség áttetsző árnyékának.

Még szerencse, hogy nem telefonon hívta, vagy nem személyesen állított be. De miért is tette volna? Mi venné rá, hogy – kinyúlva az eltelt évek kútjából – megkeresse őt? Egyáltalán, miért lép be valaki annyi év után más életébe?

Ó, a válasz egyszerű, felelt magának habozás nélkül, mert nem arra kíváncsi, akit felkeres, hanem arra, mit szól hozzá, akit felkeresett.

Kicsoda ez a Kiss Erika?

Vacakolt még egy ideig, majd kilépett a gépből anélkül, hogy elfogadta volna a felkínálkozást. Az éj – bár a réseken át hideg levegő suhant a szobákon, mint nedves cérna a tűfokokon – fülledt volt, forró és fenyegető.

Émelyegve ébredt. A reggeli zuhanyozás csak rontott a helyzeten. Hosszú idő óta először tanulmányozta alaposan az embert a tükörben. Elnyűttnek, randának és ellenszenvesen idegennek találta, mint egy másik időzónából érkezőt, egy átutazót. Látta magát, ahogy az emberek között mozog, leül a metrón vagy szalámis szendvicsébe harap.

Két napig tartott, míg kiheverte az első találkozást.

Két nap – két éjszaka. Úgy várakozott a monitorra meredve, mint éhes macska az egérlyuk előtt.

A Nő nem küldött új képeket, és nem árult el magáról többet. Kiss Erika volt, semmi más.

Csütörtök reggel csak tántorgott a házban, nekiverődött a bútoroknak, leforrázta a kézfejét a kávéval, de a családja – szokatlan módon – elnézte botladozását. Asszonya még akkor sem kapta fel a fejét, amikor Erikának szólította, noha Éva a neve. És neki sem tűnt fel, hogy felesége kerüli a pillantását, és kínosan ügyel, hogy ne maradjanak hosszabb ideig kettesben.

túl élesen reagál

Tudta, hogy a kialvatlanság miatt túl élesen reagál: amit hall és lát, senki más nem hallja, nem látja. Újonnan szerzett magabiztossággal vágott megváltozott életének – visszajelzett a nőnek, aki mélységes hallgatásba burkolózott.

Teltek a napok, a nő talán szándékosan hagyta, hadd főjön saját levében. Ült a fotelben, és hallgatta az éjszakát. Évek óta nem gondolkodott ennyit. Ez a nő, ez a még mindig ismeretlen Kiss Erika (hány Kiss Erika fordulhatott meg a nyolcosztályos vidéki gimnáziumban, melynek vörös téglás falára olyan remekül lehetett fehér krétával firkálni?) egy mozdulattal lesöpörte az asztalról az étkészletet, s ő csak az utolsó pillanatban kapta el az értékesebb porcelánokat és poharakat. Álmodott is erről a borzasztó képről. Álmában a nő földrengés volt, és romba döntötte házukat – szilánkosra zúzott mindent. Még a törmelékek felett zúgó szél hangjára is emlékezett.

Egy hét múlva se történt semmi. Ha ez a Kiss Erika nem válaszol, hát csapjon bele a villám! Százszor is megpróbálta az Adatlap három, rossz minőségű képéből elővarázsolni Kiss Erikát – és aznap este érezte: végre jó nyomon van. A részletek emlékeztették egy arcra – az arc régi volt, de már nem olyan idegen.

Az eltelt héten több bejelölést kapott, ám egyiket sem méltatta válaszra. Elég volt ezzel a Kiss Erikával foglalkoznia. Az is megfordult a fejében, hogy mégis megmutatja a feleségének – az észrevétlenül fokozódó bűntudat ellenében egészen elfogadható ötletnek tűnt. Hacsak nincs ezzel a Kiss Erikával valami közös titkuk.

Mi lenne? A vasárnap délutánt a három gyerekkel töltötte, meg a legújabb társasjátékkal. Tagjai fájtak az ücsörgéstől, de feje tiszta volt, elméje friss – és szíve várakozóbb, mint évek óta bármikor. Próbált az asszonyra gondolni, meg a gyerekekre. Horvátországra, ahol tavaly nyaraltak, a fehér sziklákra, amelyekről azt hitték, pihenő sirályok – és a sirályokra, amelyekről azt hitték, kövek, míg a kislány majdnem ráült az egyikre. A feleségét akkor győzte meg, hogy kipróbálja a számítógépet. Aztán vennie kellett még egyet, hogy ne keresztezzék egymás virtuális útjait.

kutas4 0901

De ki ez a Kiss Erika? Mit akar tőle? És ő mit akar ettől a vörös hajútól? Felpattant, az ablakhoz lépett, homlokát a langyos üveghez szorította, és félig hunyt szemmel leste a villámmal fésülködő várost. Aztán visszatért a bóbiskoló géphez. A monitor képernyőkímélő üzemmódra váltott: vörös, higanykék és fehér karikák úsztak a sötétszürke anyagban. Rákoppintott az Enterre, a kép megelevenedett, és újra a hupikék keretes ablak előtt találta magát.

Kiss Erika néhány perce frissítette gyatra képeit. A kiírás szerint tizenöt új, kitűnő képet töltött fel, de a férfi beérte az elsővel. A nő csíkos bikiniben állt a fehér sziklákkal teleszórt tengerparton, nevetve emelte fel a karját, mutatóujjával a kép közepébe bökve, mintha megjelölné, aki a képet készítette – őt. A bikini feszült a testén – hányszor dicsérte, és milyen büszke volt, hogy nyúlánk, barna bőrű asszonyát idegen férfiak mustrálgatják.

Valamennyi felvétel tavaly készült: Horvátországban, a sziklás tengerparton – és a sziklák közül az egyik biztosan sirály volt, amire a kislánya majdnem ráült.

kép | Rik Wouters művei, wikiart.org