FRIEDEMANN ÚR

Mi a második emeleten laktunk, ő a földszinten. Friedemann úrnak neveztük, mert „hegyes, magas mellkasával, ívbe görbedt hátával”, nagy barna szemével, apró termetével szívszorítóan hasonlított irodalmi másához. Csak annyit tudtam róla, amennyit a házmesterné pletykált, hogy nemsokára negyvenéves lesz, matematikus-kutató, általában hajnalban megy dolgozni, amikor még néhány órát egyedül lehet, mert embergyűlölő, a kollégáitól is menekül. Néha összefutottunk a lépcsőházban vagy a villamoson, előfordult, hogy hangversenyen találkoztunk, olyankor valami köszönésfélét mormolt, és gyorsan eltűnt vagy elfordította a fejét, demonstratívan adta tudtomra, és az emberiség tudtára, hogy eszébe sincs kommunikálni! Egy éjszaka mégis megszólalt. Akkor a bezárt kapu előtt futottunk össze, késő volt és hideg, vártuk a házmestert. Nem jött. Dühödten nyomogattam a csengőt. Akkoriban a lakóknál nem lehetett kapukulcs, éberségről beszéltek, meg diverzánsokról, akik rátörnek a békés családokra. Ácsorogtunk, fáztam, dohogtam, monológ volt, szidtam a házmesteréket, azután elszégyelltem magam, soha egy átaludt éjszakájuk, néha ötször, tízszer is felverik őket, mondtam, nem is értem, hogy bírják… – Ez a dolguk! – szólalt meg váratlanul Friedemann úr. Kellemetlen, fémes hangja volt, valami fenyegető szigorral, beleborzongtam. – Ez a dolguk! – mondta még egyszer, ugyanúgy, mintha világtörvényt hirdetne ki. Gonosz gnómok őrködnek a világ törvényei fölött?

Sztálin még élt.

hol maradt a társadalomkritika

– Gyerekek, érzitek Beethoven osztálykorlátait? – kiáltott fel zenetanárnőnk, és megállította a lemezjátszót a hegedűverseny harmadik tételének közepén. – Érzitek? – Nem éreztük. Csak a hirtelen támadt csendet, brutális volt, mintha a fejünkbe boxolt volna a korszellem. Tanárnőnk szemében infravörös fények villóztak, átlátott a zenei mondanivalón, a kürtök dalolnak, az élet szép, a nemesség vadászik, hol maradt a társadalomkritika? Az osztálykorlát olyan, mint a bumeráng, elhajítod, visszapattan. „Kedves Miss Harkless, a legnagyobb élvezettel és mohósággal olvastam a regényét – írta Engels 1888-ban egy hölgynek, aki City Girl címen regényt írt. – Valóban úgy van, ahogy a kegyed fordítója, az én Eichhoff barátom állítja, ez a mű egy kleines Kunstwerk.” Nem sikerült megszereznem a kis remekművet, csak egy tartalmi ismertetést. Abból kiderült, hogy a hősnő munkáslány, vőlegénye portás, szeretik egymást, a lány mégis egy gazdag ember szeretője lesz. Állapotosan a gazdag ember elhagyja, a megesett lány kétségbeesetten tengődik, az Üdvhadsereg karolja fel, jólelkű vőlegénye pedig visszafogadja. Engels édességbe csomagolta a keserű pirulát, a továbbiakban megrótta az írónőt, amiért a kis Kunstwerk nem eléggé realista, lám Balzac, királypárti nézetei ellenére milyen igaz képet fest a társadalomról.

A többit már tudjuk: ez a levél zúdította az utókorra a nagyhatású mondatot a realizmus diadaláról, ó jaj, ki volt ez a Miss Harkless? Ültünk a zeneórán, fejünk fölött lebegett az idiotisztikus kérdés Beethoven osztálykorlátairól. Tanárnőnk nem is olyan régen még zongorára oktatta jómódú családok gyerekeit. Az a sok túlfűtött lakás, rosszul hangolt zongora, unott gyerek, Czerny-Chován, néha kakaó uzsonnára, de soha, soha egy zsenge kis Paderewski-jelölt, most pedig itt ültünk mi, némán, saját osztálykorlátainkkal bíbelődve, és közben alig tudtuk elfojtani a röhögést. Kicsit bolondok voltunk mindnyájan.

Sztálin még mindig élt.

a zene üzenete

Nyáron a Károlyi-kertben hangversenyek voltak. Néha koncert után ott maradtunk, ültünk a fák közt, padon, zavaros ideák gomolyogtak körülöttünk, néhány bolond vitatkozott, mi meg, akik nem értettünk semmit semmiből, hecceltük őket. Aznap este egy örökösen izzó kérdés különféle változata hevítette a kedélyeket: mit mond a társadalomról a zene? Van-e a zenének mondanivalója? Szavakba foglalható-e a zene üzenete? Felettünk a csillagos ég, keblünkben az erkölcsi érzék, körölöttünk virágillat és hangzavar – amiből tisztán kihallatszott egy kellemetlen, fémes hang: „Miért, miről szól Mozart g-moll szimfóniája?” Mintha az égből pottyant volna közénk, az embergyűlölő, szófukar Friedemann úr nézett ránk azzal a jól ismert, fenyegető szigorral, de nem várt választ, ő maga válaszolt, kezével ütötte a ritmust és énekelt: „Arról szól, hogy fa-mi-mi-fa-mi-mi-fa-mi-mi-dó…” És az elképedt csendben a tíz hangot újra elénekelte. Mire észbekaptunk, apró alakja eltűnt a bokrok között, és engem szokatlan bizakodás öntött el, valahogy minden a helyére került.

A mérges kis Friedemann úr azt tette velem, amit Marx Hegellel: a fejemről a talpamra állított. Nehéz ezt elmagyarázni annak, aki nem élt át hasonlót: ami számomra azon a nyári estén, a Károlyi-kertben elkezdődött, az – kis túlzással – már a forradalom ígérete volt. Hangokból, ritmusból, fényekből és illatokból állt. A következő év kora tavaszán Sztálin meghalt, három és fél év múlva pedig a forrradalom valóban kitört.

Huszonnegyedikén hajnalban, Friedemann úr szokása szerint elindult a munkahelyére. A kereszteződésnél nyugodtan átsétált, hiszen elsőbbsége volt, a kocsik megállnak, ez a dolguk. Nem számolt az emberek aznapi idegállapotával. Valami nagyméretű jármű gázolta halálra. Közvetlen tanú nem akadt, és az események sodrában elmaradt a rendőrségi kivizsgálás. Találgatások persze voltak: beszéltek egy leponyvázott katonai teherautóról, egy vidékről jött autóbuszról, és rebesgettek valamit egy második világháborús orosz harckocsiról. Bárhogy is történt, én úgy emlékezem Friedemann úrra, mint a forradalom egyik első áldozatára.

kép | shutterstock.com