Györe Balázs

FRANCIA REGÉNY

1994 február

FRANCIA REGÉNY

Egervári Erikával zongorázni jártam az Április 4. téri lányiskolába. Az épület portásfülkéjében volt a zongora. Itt tartották a zongoraórákat. A portás néni kikiabált a kémlelőablakon az előtérben hangoskodó lányokra. Csupa lány. Lány iskola. Ide nekem hetente egyszer be kellett mennem zongoraórára. Nem vagy lány! Mit szól, aki meglát? A helyzeten valamit enyhített, hogy az órák délután voltak, és ilyenkor kevesebben tartózkodtak az épületben és környékén, mint de előtt. Néha megkocogtatták a portásfülke ablakát, és beadtak egy-egy kulcsot a portásnak. Szertárkulcsok, tanteremkulcsok lógtak egy felirat alatt, egykedvűen, megadóan. Néztem a kulcsokat. Mindenki, aki tehette, sietett elhagyni az iskolát. Spurizni haza. Csak mi, zongorázók, szülői kényszer miatt zongorázni tanulók, gyülekeztünk a kis helyiségben, váltottuk egymást, késtünk, olykor el se jöttünk (szerzünk majd igazolást vagy magyarázkodunk), vártuk, hogy sorra kerüljünk. Egervári Erikára már alig emlékszem. Szőke volt. Kikillai Dorottya és Beck Magdi után ő következett… Hogy miben? Nehéz válaszolni rá. Ő volt a harmadik. Nem, Kikillai és Magdi nem zongoráztak. Jó tanulók voltak. Egerváriéknak nem volt zongorájuk, de meg tudták oldani a gyakorlást.
lehetett vágyakozni utána
Egyszer a tanárnőnk — hogy, hogy nem — föladott nekünk egy négykezest. Gyakorolnunk kellett. Egy idő után együtt, egyszerre kellett gyakorolnunk. Ne­künk volt zongoránk, így Egervári Erika eljárt hozzánk gyakorolni. Vártam. Jött, ahogy ígérte, a megbeszélt időpontban. Kottával a hóna alatt, szőkén, 10 évesen. Gyereklány? Lányarc? Nem volt gyerek. Nem tudtuk, hogy gyerekek vagyunk. Nem fogtuk fel. Felnőtt volt, nő, érett, megbízható. Lehetett szeretni. Lehett várni rá. Lehetett kívánni, vágyakozni utána. Lehetett titkon azt is remélni, hogy elvesszük feleségül — harmadik jelöltem volt. Felállítottam a sorrendet. Tudnom kellett, melyikük az első, ki a második, és a harmadik. Könnyen ment. Ez könny­en ment. De mi lesz, ha Magdi (akivel egy házban laktunk) véletlenül meglátja, amikor Erika éppen bekopog hozzánk? Ráadásul nincsenek itthon a szüleim. Kettesben leszünk. (Magdi nem látta meg Erikát, vagy legalábbis nem tudok róla. Lehet, hogy nem is érdekelte őt a lány — én sem érdekeltem? —, csak én tartom fontosnak néhány évtizeddel később is.)

Haladtunk a négykezessel. Megtanultuk. Felismerném-e ma a dallamát, ha meghallanám? A rövid, fatőkés, barna zongora alig fért el egyetlen szobánkban. Örököltük. Sötétedni kezdett, de csak ültünk félszegen a zongoránál, és gyakoroltunk. Újra kezdtük. Lámpát kellett volna már réges-rég gyújtani. Nem láttuk jól, melyik vonalon helyezkednek el a hangjegyek. A vonal alatt? Háromnegyedben vagyunk? Egy francia regényben? Arra vágytam ugyanis, hogy francia regényt írjak. Ha ez nem megy, akkor legalább szerepelhessek egy francia könyvben. Én lehessek az egyik szereplő. Fiatal legyek, és egy kastélyban éljek. A kastélyban természetesen zongora is van: hosszú, páncéltőkés, fekete hangversenyzongora. Nem tudom miért vonzódtam éppen a francia regényhez, mert addig bizony egyetlen egyet sem olvastam. Valóban: milyen a francia regény? Elegáns? Sok benne a szép asszony? Tény, hogy amikor Egervári Erikával ültünk a zongora előtt a szobánkban és négykezest játszottunk, akkor én egy francia regénybe képzeltem magam. Újpesten laktunk, a Chinoin gyár közelében. Senki sem álmodozott. Mit gondolt Erika? Mit akart? Hol szeretett volna lenni? Mi lett belőlünk? Össze lehet keverni a kérdéseket? Meghalni egy francia regényben. Behajtják a zsalugátereket a kastélyban. Fölneszel a kutya. Meggyújtják a gyertyákat. A szomszéd szobából áthallatszik a zongoraszó. Egy négykezes. Túlságosan szép. Hamis, mondvacsinált. Nem igaz. Nem ezt képzeltem, nem pontosan így történt.

gyore0220

Ana Patícia Almeida, flickr.com

Nem volt megfelelő világítás a portásfülkében. Nem volt kedves ember a lányiskola portása. A zongoratanárok gyakran cserélődtek: nem tudták megszokni Újpestet. Azonkívül rossz volt a zongora. Nem javíttatták meg. Belekapaszkodom ebbe a zongorába. Nem tudom megmozdítani. Gyenge vagyok hozzá. Játszani sem tudok már rajta. Elfelejtettem. Ha véletlenül hozzáértem a portásfülke félhomályában a kis vaskályhához, bepiszkolódtam. Délután már nem rakták meg szénnel a kályhát, hagyták kihűlni. A tanárnő fázott. Magára terítette a kabátját. Egymásra ragasztom az emlékeket. ,,Születés, lakhely, haza, véletlen, mások tolakodása. Lássuk, ki ad többet a délutáni zongoraórákért? Az én tolakodásom? Franciául beszélni Egervári Erikával. Már csak utolsó írásokat írni!
pedálozás, lapozás, ujjrend
Egervári Erika egyáltalán nem volt fontos személy az életemben. Jóformán csak a nevére emlékszem. Jól megjegyeztem. Ritkán találkoztunk: hetente-kéthetente, a zongoraórákon. Váltottuk egymást a portásfülkében. Aztán elköltöztünk Újpest­ről. El kellett volna véglegesen felejtenem. Nem ő volt a gyerekkori szerelmem. Csak egy négykezest gyakoroltunk együtt. A tanárnő választott ki minket, nem tudni, miért. Mégsem felejtettem el Egervári Erikát. Csak a nevét tudom? Rára­gaszthatok a nevére helyszínt, hangulatot, érzést, szomorúságot? A nevéhez ragasz­kodom? Csak a nevéhez? Gyerekkoromhoz? Most: levegőtlenség, kedvetlenség, levertség. Ősz. Összhatás? Kicsoda tulajdonképpen Egervári Erika? Hol van az igazi tartalom? Egy francia regényben, amit egy magyar író szeretett volna megír­ni? Jobb kéz, bal kéz, keresztek, félhangok, pedálozás, lapozás, ujjrend. Violinkulcs. Nem történt semmi. Nem ért egymáshoz a kezünk. Nem mondtam semmit. Gyakoroltuk a négykezest.

felső kép | fritzmb, flickr.com