Kapitány Máté

FOTÓZÁSON

2012 augusztus

FOTÓZÁSON

Ragaszkodik hozzá, hogy még az esküvő előtt elkészítsék a fotókat.

Azt mondja, ez most nagyon divatos, higgyem el neki, nagyon divatos különböző korabeli ruhákba bújni, mintha nem is ma élnénk, mit tudom én, királynak és királynőnek, grófnak és grófnőnek, vitéznek és udvarhölgynek, nemesnek öltözni. Megpendítem neki, hogy én asztalos vagyok, az isten áldja meg, nem pecekgerincű arisztokrata, de ő csak mosolyog lesütött szemmel, és szemérmesen suttogja, hogy a kedvéért tegyem meg, olyan jó lesz majd visszanézni a képeket. Fáradt vagyok, és dagadt a csuklóm is, mert meló közben ráütöttem, szóval a tévé elé rogyva végül ráhagyom az egészet, csak hogy ne kelljen többet foglalkozni ezzel. Különben is, már csak két hét van hátra az esküvőig, marad nagyobb gondom is, mint ez a fotózkodás. Néhány napig nem is kerül szóba a téma, belemerülök hát szépen az egyik megrendelésbe, még öltönyt sem vettem magamnak.

Aztán az egyik délutánon, még a műhelyben, a gyalupad mellett állok, csöng a mobilom, és ő lágy hangján beleszól, hogy minden előkészítve, feldíszítve, a stúdió berendezve, mondja a címet, meg hogy jöjjek, mihelyst tudok, mert bérlési díja van a helynek. Ezt hallva kinyomom a telefont, ingerülten kihámozom magam a munkaruhából, magamra kapom az utcait, lelakatolom a műhely rácsát, aztán már futok is ki az utcára, és görnyedek be a kocsiba, olyan szaga van belül, mint az erdőnek, ez valamelyest megnyugtat. Nincs dugó az úton, úgyhogy hamar odaérek, hála a jó égnek, de vezetés közben, ahogy pereg az idő, a fejemben azért zuhognak a fémkétszázasok, sóher banda, kellett nekem beleegyeznem, gondolom, és félrekapom a kormányt, mert elém trehánykodik egy kéregető, újságos csöves. Egy toronyház aljában van a stúdió, a portásnak köszönök, ahogy beviharzom, nem nézi a bekapcsolt tévét, hanem magazint olvas, majdnem rá is szólok, hogy akkor mi a szarnak járatja a tévét, de aztán csak sietek tovább. Lépteimre félrehúzódik a stúdió fotocellás ajtaja, és én meglátom őt, ahogy kislányos zavarral forgolódik egy tükör előtt, súlyosan omló, zöld brokátba csavarva, a fején meg valami idétlen terítő. Megtorpanok, de most ő is észrevesz engem, és rám mosolyog, és én újra elindulok felé. Meg akarnám cirógatni az arcát, de ekkor közénk pattan valami hetyke kis buzi, kopasz és illatos, és olyan gyorsan beszél, hogy először nem is értem, mit mond. Valószínűleg bemutatkozott, gondolom, ezért biccentek neki, és én is bemutatkozom, ez lesz a fotós, az száz. Hátrébb lép, fontoskodva végigmér, a tévés melegeket utánozza, úgy támasztja az állát, mint ők. Esetlennek érzem magam, ahogy méricskél, sosem tudom, mit kell csinálni ilyen helyzetben, szóval csak hallgatok, és érzem, ahogy befeszül az állkapcsom, de akkor hallom, hogy ő közelebb lép hozzám, és finoman megfogja a kezem, úgyhogy el is fordulok a fotóstól, és inkább az ő arcát nézem. Fehér a bőre, még fehérebb, mint általában, nyilván rákentek itt valamit, márványosították, bizonyára ez is valami divatos dolog, amihez nem értek. Megsimogatom, könnyedén akarom, de valahogy idegesen húzom végig arcán a tenyerem. Most ellépek tőle, és körbefuttatom tekintetem a stúdión. A jobb sarokban vörös, baldachinos ágy, a mennyezetről cicomás rézcsillár lóg, balra, az ablakok elé sötétre mázolt spalettákat szereltek, odaballagok, megtapogatom, még friss a szaguk. A földön szőnyeg, a falon tükör, mindkettő öregnek tűnik. A tükör fölé valaki művészkedő betűkkel latin szöveget írt, hogy minek, az jó kérdés. Mindenesetre ezzel együtt is alapos munkát végeztek, azt meg kell hagyni, tűnődöm, és visszalépnék hozzá, de valamire rátaposok közben, ami erre fel is visít, gyorsan elkapom a lábam, hát ott nyüszög alattam a családi kutyájuk. Felnézek rá, megköszörülöm a torkom. Szóval ezt is elhoztad, krákogom. Nem felel, csak bólint óvatosan, a vállát meg feljebb húzza bocsánatkérően. Mondanék erre valamit, de a fotós megelőz, újra elém szökken, és a karóráját böködi, hogy telik az idő, siessünk, még nekem is át kell öltöznöm. Azzal füttyent egyet, mire a segédje, egy életunt kamaszlány behoz valami göncöt, meg egy bűvészkalapot. Ezeket vegye csak fel, parancsol rám a fotós, és én eldöntöm, hogy nem fogok botrányt csapni, szóval engedelmesen felhúzom azt az átkozott szőrmeponcsót, vagy tudom is én, mi az, és a fejembe nyomom a fekete kalapot is. Úgy, úgy, kiáltja lelkesen a kopasz, most álljanak egymás mellé, Csilla majd beállítja a végtagjaikat, aztán kezdhetjük is! Odacsoszogok mellé, húzza lefelé a vállamat a poncsó, és meg is botlok közben, most nem a kutyában, hanem két odahagyott strandpapucsban, ezeket mérgesen félrerúgom, hogy ne legyenek útban.

Végül megállunk egymás mellett, a tenyerem izzad, beletörlöm szőrös maskarámba.

tetves fotózás

Egy pillanatra összeakad a tekintetünk, még mindig olyan elesetten, úgy alulról néz rám, most már kezd kissé bosszantani a nyüzügesége, végül is ő akarta ezt a tetves fotózást. Fogják meg egymás kezét, utasít a mitugrász. Segédje savanyú képpel kerülget minket. A kutya izgatottan csóválja tömpe farkát, néhányszor fel is vakkant.

Már régen bele kellett volna gyömöszölnöm a vécébe ezt a kis dögöt. Megfogom a kezét, törékeny ujjai most úgy pihennek a tenyeremen, mint egy zacskó ropi.

A kamaszlány, a Csilla munkához lát, igazgatni kezdi kezünket, lábunkat, a fájó csuklómat is csavargatja, erre felmordulok, hogy óvatosan, te, ember vagyok, nem spotlámpa. Sokáig bajlódik velünk, közben olyan a feje, mint egy ernyedt lufi. Hány éves vagy, kérdezem tőle vörös arccal, mert nagyon zavar az utálkozása, meg az életuntsága, nyolcvan? Tizenhat, válaszol színtelen hangon, előttem térdepelve, a lábfejemet forgatva. Aztán elkészül, nehézkesen feltápászkodik, és visszaballag a fotós mellé, aki már az állványra helyezte gépét. Végigpillantok magunkon, merev nyakkal, hogy fejem se moccanjon, mert gyorsan túl akarok lenni az egészen. Jobb karom a mellkasom előtt egy áldásosztó próféta karja, jobb lábam a kutya segge mögött egy földbe szúrt karó hegye. Ő meg, üdvözült mosolyával és hasán nyugvó kezével, maga a béke. Tekintetem pocakjára siklik, és mint az ő keze, szintúgy rátelepedik. Pocak, forog agyamban a szó, forog és egyre súlyosabban nyomja a koponyám, és kötélen húzza maga után a többi szót. Magzat, embrió, magzatvíz, köldökzsinór, gát, gyerek. Rettentően gömbölyödik már a pocakja, bizony, napról napra közeledik a szülés, mondta az orvos, hogy legyünk készenlétben. Csecsemőt fog szülni. Nézem a zölden feszülő brokátot, elképzelem, miként fészkelődik alatta a gyerek. Sírni fog, és maga alá csinálni, és megint sírni, és hányni, és éjszakákat kettétörni, és enni, enni, enni, és ruhákat kinőni, és matekleckét csinálni, és néhányszor talán hazudni, és suttyomban bagózni, és éjszakánkat újra törve hajnalban hazatámolyogni, majd a pályák előtt tanácstalanul ácsorogni, és végül az én szakmámat folytatni, és fiatal férfivá érni, és egyre többet és egyre komolyabban beszélni, másokra nagy hatással lenni, aztán meg, nem tudom, mi lesz aztán, ott még én sem tartok. Különben is, mikor történhetett ez, töprengek, még bele sem gondoltam igazán, csak elfogadtam a hírt, mintha ez a legtermészetesebb dolog volna. Terhes vagyok, gyereket várok, lesütött szemmel közölte ezt is. Persze, tudom, meg lett mondva a fogantatás dátuma, de ki emlékszik már rá pontosan, hogy mi volt akkor. Asztalos vagyok, mondtam már, nem üzletember, nem vezetek részletes naptárat, gyűlölöm a fontoskodást. Figyelem a golyót, ami korábban az ő lapos hasa volt, és ahogy arcunkba világít a fotós, ahogy elszédülök kicsit a fénytől, látom, hogyan pörög az a golyó, pörög, mint a játékosan megtaszajtott földgömb, aminek a tengelye most az ő gerince. Nem tudom levenni a szemem erről a duzzadó pocakról. Aztán magamban hajtogatni kezdem, hogy én vagyok az apa, én vagyok az apa, én vagyok az apa, otthon voltam akkor, otthon voltunk, és elvettem a szüzességét, igen, én vagyok az apa, ki más? Maradjanak így, figyelmeztet a fotós, a fényképezőgép lencséjén át bámulva minket, tartsanak ki! Gyönyörűek lesznek, meglátják! Zsibbad a nyakam, meddig kell még, sziszegem a fogaim között, nem sokáig, válaszol Csilla. Lehunyom a szemem, hogy elszakadjak a hastól, és mikor kinyitom, már feljebb nézek, az arcára. Észreveszem, hogy ő a feltartott jobb kezemet szemléli, és titokzatosan mosolyog, még sosem látott ilyen pózban, biztos hozzászokott már, hogy mindig magam mellett lógatom a melótól elnehezült karomat, és most tetszik neki, hogy ilyen elegánsan, ilyen megbocsátó magasztossággal emelem mellkasom elé a kezem. Nagyon finom az arca, és nagyon szép ebben a ruhában, nem érdekel a csipkés terítő sem a fején. Az állkapcsom, ami egészen eddig feszült volt, felenged. Jól van, suttogom most, ő pedig kicsit meglepetten emeli rám tekintetét. Jól van, mondom újra, határozottabban. A fények ekkor kialszanak, a lámpákat lekapcsolták, a fotós büszkén kiáltja, hogy ennyi volt, kész is vagyunk! Egy ideig még úgy maradunk, és csak utána engedem le elfehéredett karomat. Ő elsápad, megszédül, tántorogni kezd, én gyorsan elkapom. A zöld brokát hamar átnedvesedik, a földre segítem, és rohanok a nadrágomhoz, mert annak a zsebében hagytam a mobilomat. A fotós zavartan ugrik félre, a kamaszlány megszeppenve áll a sarokban. Ő pedig ül a földön, tenyere még mindig a hasán, rémült, azt látom, de azért még mindig mosolyog, és úgy várja, hogy visszamenjek hozzá.

kép | Jan van Eyck: Az Arnolfini házaspár