Peterdi Nagy László

FORTINBRAS ANTE PORTAS

2007 február

FORTINBRAS ANTE PORTAS

Mint mezei drámatörténész, örülhetnék, hogy Shakespeare megint kortársunk lett. És mégis… 2006 forró júliusán, a Gyulai Várszínház és régiója – a tenger melletti Csehországtól és Litvániától egészen a Kaukázus sziklájáig – a Shakespeare ismerte világ központjává vált, mert az Örkény István Színház és a Szentendrei Teátrum közös Vízkereszt és a kijevi DAH Színház Előszó a III. Richárdhoz című produkciójának (rendező: Vladiszlav Troickij), a Madhouse Theatre Company Shakespeare Összes Röviden (SÖR) című előadásának, a budapesti Színművészeti Egyetem (r.: Lukáts Andor), a Bárka Színház (r.: Tim Carroll), a litván Meno Fortas Színház (r.: E. Nekrosius), valamint a grúz Rustaveli Színház Hamletjének (r.. Robert Sturua) hősei délelőttönként mind-mind ott napoztak a gyógymedence szélén velünk. Este meg…

 

Happening vagy színfalhasogatás?

Késő éjszaka, kora hajnalban hazafelé tartva az egyik benzinkútnál belénk kötött egy jókedvű Harley-Davidson kompánia. Azt hittük, most kapták a papától a csillogó-villogó játékmasinákat, és mint független, sőt lázadó ifjakhoz illik, ezen a fenekedő, magyaros módon ünnepelnek. Még irigykedtünk is kicsit. Nem gondoltuk, hogy alig két hónap múlva, a csodásan meleg és szelíd, bársonyos őszben a pesti utcán látjuk viszont őket, a lovaglócsizmában és bomberdzsekiben száguldozó „szelíd motorosokat”, akiknek igazából nem a progresszív adó- és családtámogatási rendszer fáj, hanem az erkölcsi fertő, amiben az ország fetreng. És hiszik, hogy mint igazán el nem kötelezettek, ők születtek „helyretolni” azt.

papucsot húztunk

Nem pöröltünk, félreálltunk, és hazajöttünk szépen. Papucsot húztunk, bekapcsoltuk a tévét, de ott megint csak őket látjuk. Ezúttal mint győztes barbárokat, Shakespeare történelmi tragédiáinak füstjéből, ködéből előlépő kőkorszaki szakikat, amint robogóikkal körbevágtatják Fellini enervált Rómájának poshadt vízzel teli szökőkútjait. Nekem ekkor lett végleg elegem belőlük.

Nem tehetek róla, a könnygáztól én könnyezek, a színfalhasogatástól meg felfordul a gyomrom. Nem szeretem a vízágyúkat, és még kevésbé a narcisztikus kamaszokat, akik szabadsághősnek képzelik magukat. Pasolinivel értek egyet, aki 1968-ban így írt az OKP-t a fiataloknak! című szabad versében: „(…) Most a világ valamennyi újságírója (bele értve / a televíziósokat is) / kinyalja (ahogy még mindig mondják ezt / az aszfalt nyelvén) a seggeteket. Én nem, kedveseim. / Túlságosan is papa-fiacskája képetek van. / Gyűlöllek benneteket, ahogyan apáitokat is gyűlölöm. / Vér nem válik vízzé. / Ugyanolyan rossz vágású a szemetek. / Félénkek vagytok, bizonytalanok, elkeseredettek. / (Nagyon helyes!), de tudjátok azt is, hogyan legyetek / hatalmaskodók, zsarolók, magabiztosak és pofátlanok: / kispolgári tulajdonságok ezek, kedveseim. / Amikor tegnap a Valle Giuliában összeverekedtetek / a rendőrökkel, / én a rendőrökkel rokonszenveztem, / mert a rendőrök a szegények fiai.”

peterdi2 0106

A találó minősítés ellen csak egy módon lehet védekezni: ha jól konvertálható (konvertibilis) drámai hősnek képzeli magát az ember. Csakhogy ez épp olyan megmosolyogtató dilettantizmus, mint amikor a Szentivánéji álomban oroszlán és szamár módra bőgnek meg ordítanak a mesteremberek a színielőadásukon. De a mi ifjaink nem akarnak tisztes kézműves szakmát tanulni. Hősök akarnak lenni, és kész. Vagy talán valami egészen másról van itt szó? A látszat ellenére, és megfelelő gázsi mellett, szerényebb szerepkörrel is megelégednének?

„Színház az egész világ / és színész benne minden férfi és nő.” A Liget egyik kedves hőse, a „méla” Jacques mondja ezt az Ahogy tetszikben, a „lovagi becsületnek” és a „pásztori idillnek” ebben a gyilkos paródiájában. Egyetlen esetben tudnék kibékülni a „kegyetlen Shakespeare” mutánsaival: ha az igazi, véres összecsapások, a szegfűk és narancsok háborúja helyett adnák elő ezt az egészet, mint mi 20 évvel ezelőtt, amikor Jan Kott és Peter Brook segítségével feltámasztottuk Avon fehér hattyúját. Zsákvarrótűvel úgy-ahogy összefércelt bőrruhákat rángattunk magunkra, és a történelem „nagy mechanizmusának” (a felvett államkölcsönök lejárati határidejének) kérlelhetetlenségét szemléltetendő, literszámra fröcsköltük szét a Kiskunfélegyházán gyártott jófajta paradicsompürét a színpadon. Így a tankokra már alig jutott. „A nagy és egyetemes színpadon / Búsabb darab is fut, mint amilyenben / Mi játszunk” – mondhattuk büszkén az Ahogy tetszik száműzött hercegével. És további kölcsönöket vettünk fel…

egészen más hősök

Attól tartok, ezúttal nem erről van szó. Lejárt már minden határidő, a globalista világrend ellen az ardeni erdő már nem nyújt menedéket. Gábor Miklós szép, szőke humanista királyfiját Cserhalmi György 68-as wittenbergi diákja, majd Viszockij davajgitáros Hamletje váltotta. És ez lett a „kegyetlen Shakespeare” végjátéka. Eztán már egészen más hősök jöttek. Nem kiabáltak, nem szurkálták halálra a királyné hálószobájában szegény öreg Poloniust, nem akarták helyretolni a „kizökkent” időt. Inkább eliszkoltak előle – előre. Erre kapták a Harley-Davidsont. Mindezt az ifjak „pragmatista” szülei, a gazdasági és politikai elitté előlépett osztályvezető-helyettesek végezték el helyettük. Akik feledni szeretnék naiv elődeiket, és mivel teljes körűen képviseltetik magukat a különböző szponzoráló és díjat osztó testületekben, erre meg is van minden esélyük.

Az öreg motorosok egy másik, több tehetséggel vagy tisztességgel megvert része, akik nem kaptak sem hivatalt, sem robogót, nem tudtak ilyen könnyen napirendre térni a dolgok felett. És a rendszerváltás ügyes markírozásával nézőit megőrző kelet-közép-európai színháznak be kellett mutatnia ezt a helyzetet is – természetesen nemzetközileg. Az 56-osok talán emlékeznek még a Plovdiv cigarettára, amit Bulgáriából internacionalista segélyként kaptunk. A kelet-európai változások után először, 1998 nyarán Plovdivbe sereglett össze a régió 16 Hamlet-előadása, hogy szembesítsék az álmot a valósággal.

A két legnagyobb érdeklődésre számot tartó produkció Moszkvából jött. Konsztantyin (a „kis”) Rajkin színházában, a Szatírikonban az orosz adományokból újjáépülő grúz Nemzeti Színház, a Rusztaveli művészeti vezetője, Robert Sturua, a Haza Védőinek Színházában Peter Stein rendezte meg a Hamletet. És megrendülten mind a ketten azt állították, hogy – nem, nem lehet! Az eredeti tőkefelhalmozást, sajnos, ma sem lehet másként végrehajtani, mint Shakespeare idején, amikor a Tower híd oszlopain a földjükről elűzött, majd csavargóként felakasztott parasztok nyelvet öltögető, aszott hullái lógtak. Hacsak… Hacsak nem lehetne megint egy jó kis bársonyos, színházi forradalomba fordítani az egészet. Ez az ötlet váratlanul nagy érdeklődést keltett.

Ezzel foglalkozik Updike Hamlet-regénye is, amelyet félelmetes aktualitása miatt már-már színházi alkotásnak neveznék. A mű nem is a királyfiról szól, hanem Gertrudról és Claudiusról, egy poszt-reneszánsz (manierista) királyság utolsó, de még mindig nagyon szerelmes uralkodópárjáról. És mindenekelőtt vagy mögött Fortinbrasról, az északi, zord, de olajban nagyon gazdag Norvégia talpig páncélba öltözött nemzetvezéréről. Az ő kezében futnak össze a szálak, és ő hidegen, okosan mozgatja őket. Leginkább tőle kell tartanunk. De nem minden az olaj, az acél meg a logisztika. Európában vagyunk: itt még mindig elképzelhetők illogikus megoldások. Színház, szerelem…peterdi3 0106

Performansz

A klasszikusok újragondolása most ismét Shakespeare-rel kezdődik. Amikor színészein végigvág és átsöpör „a nagy egyetemes színpad” valamelyik reflektora – mint Ljubimov Hamletjében az a súlyosan, csikorogva forduló vastag szürke háttérfüggöny, a moszkvai Október kerület szövőnőinek ajándéka –, végbemegy bennük valami, ami alkalmassá teszi őket új energiák közvetítésére, új tartalmak átadására. A jelenlétük egyszerre hallatlanul intenzív lesz. Ez történt most Gyulán is, ahol megcsodálhattuk a késő éjszakába nyúló előadások után reggel strandolással kezdő színészek nem éppen vasgyúró, de a mindennapos színházi tréningtől meglepően ruganyos és kifejező testét-lelkét. Megfigyelhettük, hogy még a nyár közepén is milyen fehérek. És láthattuk azt is, miért. Az előadások este fél kilenckor kezdődtek, de ők már kora délután a színházban voltak, és csupa szőr jelmezükben, a rekkenő hőség ellenére is próbáltak, csak próbáltak, és közben jól megfigyelték a körülöttük lévőket.

mesterségbeli tudás

Talán éppen ez az intenzív figyelés és folyamatos energiacsere a legfontosabb most a színházban. Mindenesetre ez jellemezte a két legnagyobb eseményt, a nagyjából egy időben készült litván és grúz előadást. És ez fűzte őket egybe olyan régebbi, a kelet-közép-európai középnemzedék tudatában ma is elevenen élő produkciókkal, mint a moszkvai Taganka Viszockij alakította Hamletje, vagy Mickiewicz Ősök című misztériumjátékának előadásai, amelyekben a holtak szintén élőkként járnak-kelnek, és így ma is a lengyelség testi-lelki állapotának leghitelesebb kifejezői. Mind a két előadást hatalmas mesterségbeli tudás és a színpadi helyzetek aprólékos kidolgozása jellemezte. De egyik sem a színészetről szólt, hanem rólunk, köznapi színházhívőkről, „néma szereplőkről e tragédiában”.

A litván előadás néhány éve járt Budapesten is, meglehetősen szerény visszhangot keltve. A szakma jelentős része most mégis elutazott a kedvéért Gyulára, biztosra véve, hogy az eltelt idő alatt, miközben körbejárta néhányszor a világot, olyan tartalmakkal telítődött, amelyek megérik a fáradságot. És nem is csalódtunk. Nekrosius előadásában egy ferdén felfüggesztett nagy kerek fűrészlap lóg a Taganka szürke szőnyegének helyén, amely visszaveri, és a színpad éppen „játszó” részére tereli a reflektorok fényét. De nemcsak ez a szerepe. A reneszánszban használatos szúró, vágó és daraboló eszközök helyett ez a gyanúsan rozsdás és vérfoltos szerszám trancsírozza fel a dán udvar tagjait is, akik hatalmas bundáikban-kucsmáikban leginkább egy litván parasztcsaládra hajaznak. Zabálnak, böfögnek, verekednek, és unos-untalan, példamutató nagy kedvvel szeretkeznek.

Egyszerű, természetes, kissé naiv emberek. De mondhatjuk úgy is: szigorú, patriarchális erkölcsök. A különbségtétel igen nagy jelentőségű. Zaza Papuasvili Hamletje tisztelettudó, jó fiú, igyekszik minden erejével eleget tenni a rá rótt feladatnak. De nincsen elég ereje, ravaszsága, kitartása. A jó szándék és a fiúi tisztelet itt már nem elég, pedig az előadás folyamán háromszor csókol kezet az édesapjának. Először, amikor felismeri a várfokon. Másodszor az Ophéliával folytatott enyelgés után, illetve helyett, mert az apja szigorúan figyelmezteti feladatára. És harmadszor, amikor haldokolva kér bocsánatot gyengeségéért, ügyetlenségéért és önfejűségéért.

peterdi4 0106

Bár úgy tűnik, nem érdemli meg, Hamlet végül elnyeri a hősi halált ebben az előadásban is. Az idősb Hamlet vérnősző gyilkosát azonban megkíméli a nagy, primitív húsdaráló: az ügyesen „összehozott” párbaj után Claudius (Beso Zanguri) nem nyeri el jogos büntetését, Laertes mérgezett tőrét. Az öreg Hamlet gyönyörű jegesmedve-bundába bújt szelleme ugyanis mindvégig a színpadon jár-kel, és a maga elképzelése szerint terelgeti az eseményeket. Az utolsó jelenetben vadállati üvöltéssel ő búcsúztatja el a csapdába esett hebehurgya királyfit is. „A többi – néma csend.” Minden nyomot gondosan betakarva, nagy pelyhekben hull a puha fehér balti hó.

Hiába lett az utolsó percben hős, Hamlet dísztemetése mégis elmarad. Nem emeli a vállára négy százados, a katonák nem lőnek „sort”, Fortinbras meg sem jelenik a színen. Talán nem meggyőződése, hogy Hamletből, ha megéri, „nagy király vált volna még”? Nem hiszem, hogy egy elfoglalt biztonságpolitikai szakember efféle önálló vélemény-nyilvánítással töltené az idejét. „Több forradalom már nem lesz” – jelentette ki Putyin, amikor beiktatták másodszor is elnöknek. Talán még újratemetés sem lesz. Wittenbergről és humanizmusról, reformációról vagy bármiféle ideológiáról nemigen esik itt szó. A cél nem a megromlott államgép megreparálása. Mindössze egy családi (maffia) ügyről, a testvérgyilkos Claudius tettének megbosszulásáról van szó. Nem kell ide semmiféle ideológia! Csak egy kis méreg kell. És aztán – „lekommunikálni” az egészet!

Különös színpadi tárgy jelenik meg az előadásban: egy présre, vagy még inkább nyomdagépre emlékeztető súlyos szerkezet. A királyfi egyszer „Dánia-börtönnek” nevezi. Igazán praktikus, valósággal multilaterális dolog – mint egy multiplex. Vagy multimédia. Ebben bújik el a hallgatózó, intrikáló Polonius, amikor Hamlet leszúrja. De ezen tolják ki a holttesteket is a színpadról, és ezzel motoroznak a győztes klán tagjai körbe-körbe. Lehetne Fortinbras tankja is, amelyen felszabadítóként megérkezik. De, mint mondtam, nem érkezik meg. Nincs már erre szükség. A gép tudja a dolgát magától is. Megy minden szépen, a maga rendjén. Egy kis kibernetika és logisztika az egész. Kivéve Oféliát.

 

Ofélia

Az lamze Sukhitasvili alakította „ártatlanság” az előadás igazi meglepetése. Az ő alakjában villan fel egy másik, emberibb világ ígérete. Rafinált kamaszlány-bájai már a strandon is magukra vonták az öregedő színházrajongók figyelmét. A színpadon is mindent megtesz, hogy a szórakozott Hamlet legalább megcsókolja. Hitelesen reneszánsz ember, ugyanakkor nagyon mai. Atyja és a király parancsára, akik Hamlet elmeállapotát vizsgálgatják, Ophélia végigjátssza az „ártatlan” leányzó butácska szerepét. Eközben azonban – a tapasztalt nő minden fortélyával – valóságosan is magába akarja bolondítani a királyfit. Szüksége van a bizalmára, a barátságára, a titkára, segíteni akar neki, a társa lenni. Ez az egyetlen esélye, hogy kitörjön az idióta szerepből, amelybe születése és a keresztény Dánia kényszerítette. Nem a szerelmi ábrándok miatt őrül meg, hanem mert ez nem sikerül.

jóvátehetetlen tévedés

Hamlet első, jóvátehetetlen tévedése, hogy hisz a későbbi elemzőknek: pisis kislányként kezeli Ophéliát, nem meri rábízni magát a szerelmére, eszére, talpraesettségére. A színész-truppot viszont beavatja a terveibe. És nemcsak az egérfogó-jelenet erejéig. Ahogy a Szellem, a színészek is mindvégig színen vannak, és a különböző szereplők jelmezében részt is vesznek a játékban. Igyekeznek elvonni a figyelmet a királyfi készülő akcióiról, és figyelmeztetik a leselkedő veszélyekre. De a gyanakvó parasztkirályfi bennük is csupa megbízhatatlan értelmiségit lát. Ez a másik végzetes tévedése: bár maga hívta őket, nem bízik bennük. Így egészen egyedül marad. Az állandó stressztől kimerül, eltompul, és valóságosan is erőt vesz rajta az őrület.

Az angliai útról megtért Hamlet már nem önmaga. A kísérőit kivégeztette, a levelet elcserélte. Bár ezúttal még megúszta, egyfolytában a pokolgép ketyegését hallja. A Szellem is sürgeti. Érzi, hogy a kör lassan bezárul körülötte. Ettől, és nem Ophélia halálhírétől roppan össze a temetőben. És hogy tetézze a bajt, a sírásóban nem ismeri fel az álruhás színészkirályt: aprópénzt nyom a kezébe. Az gúnyosan megköszöni, és zsebre teszi. De látja már: az egérfogó nem a tervek szerint működött. Tovább kell állni innen is, minél előbb!

Hamlet útja elkerülhetetlenül lefelé vezet. Többé már nem ő kezdeményez. A kapott ütésektől és a belső bizonytalanságtól tántorogva belelép a párbaj csapdájába. A politika meg a színház ma is csak bajvívás: nem tűr egyetlen pillanatnyi kihagyást sem. Hamlet nem gyakorolt eleget. Belefut a felheccelt Laertes tőrjébe. És ezzel Dánia politikai elitje végleg leszerepelt. Indulhatnak Fortinbras gyorsreagálású „békefenntartó” egységei.

A másik, a grúz előadás az utóbbi nyolc évben még inkább átalakult. Sturua mester Moszkvában rendezett Hamletjét, amit akkor Plovdivben láttunk, az Oroszországban lezajlott hatalomváltás friss élménye hatotta át. Izgalmas bűnügyi dráma volt, egy sor aktuális kérdéssel. Sikerül-e Claudiusnak az első puccs (a királygyilkosság) után konszolidálnia Dániát? Van-e Hamletnek elég érve (és főként: tankja) egy ellenpuccshoz? Akkor mintha az derült volna ki, hogy – nem, nincsen.

Claudius akkor életerős, az életet és az embereket jól ismerő, igazi reneszánsz király volt. Leginkább a szálfa termetű, szibériai születésű Jelcint juttatta eszünkbe, aki épp akkoriban lövette szét a Fehér Házat, a lázadó oroszországi Parlamentet. És nem volt utolsó intrikusnak, vagy ami manapság még fontosabb, populista népszónoknak sem. Most azonban, felmérve a kialakult helyzetet, szinte önként megy Laertes kardjába, és látható élvezettel hörpinti fel a maradék mérget. Megígérték, hogy ha okosan viselkedik, szépen visszavonulhat a dácsájára.

peterdi5 0106

A bűnügyi dráma minőségét azon mérik, kitalálható-e előre, mi lesz a vége. Ez az előadás – jó minőség. Alig vesszük észre a színpad mélyén azt a szakadt figurát (bábut), aki egész idő alatt egy padon üldögél, nyitott újsággal a kezében. Csak néhányunknak jut eszébe, hogy talán olyasmit is írnak ott, aminek köze lehet a cselekményhez. De hát tudjuk, az újságok mind hazudnak. Annak hiszünk csak, amit a két szemünkkel látunk. És lessük tovább lélegzetvisszafojtva, ki kit szúr le a színpadon, vagy ki miről mit nyilatkozik.

De még az sem igaz, amit a tulajdon két szemünkkel látunk. Mert az utolsó jelenetben, egy pillanatnyi sötét után, az imént kimúlt Hamletet pillantjuk meg a bábu helyén a padon, újsággal a kezében. Elégedett mosollyal néz végig a csatatéren, és zsebre teszi a lapot. A színpadon történtek a háttérbe szorulnak. A lényeg az, amiről az újság tudósít: hogy összeállt végre Fortinbras és Jaruzelski tábornok, valamint a Tiananmen tér századosainak produkciója, az új Hamlet-story. Sikerült a bosszú, az igazi puccs! Csont (vér) nélkül. Így nincs is már szükség Fortinbrasra. Elkezdhetjük az eltaposott diákok összetakarítását – saját erőből. És a régi-új királyfi éppen erre utasítja a készséges Horatiót.

A végeredményt, mint jó krimiben illik, a remek szervezés döntötte el: a reformkirályfi látta a forgatókönyvet. Már az első felvonásban tudta, hogy a Szellem megjelenése csel volt csupán – ezzel sikerült rést ütni Claudius önelégült nyugalmán. Az egérfogó-jelenet meg a levelek elcserélése arra kellett, hogy túlméretezett reakciókba, majd az előre megrendezett párbajba hajszolja, amiben ő maga is odavész. Mindezt azért, hogy győzzön az igazság. Hogy megszabadulva a felelőtlen szélsőségektől és a lelkiismeretlen vámszedőktől, a peresztrojka ne fulladjon katasztrojkába. És így az elnök is kiveheti végre a szabadságát. Gyönyörű a nyárvége a fekete-tengeri üdülőhelyeken… Nyolc év alatt azonban a birodalom összeomlott, és a „rózsás”, a „narancsos” meg a többi délszaki gyümölcs ihlette forradalom átrendezett sok mindent.

Befejeződött például a Rusztaveli Színház újjáépítése, és Sturua mester meg az előadás visszakerült Tbiliszibe. Az orosz vadkeleti kapitalizmus komor színeire egyre több mediterrán árnyalat rakódott. A politikusok továbbra is főszereplők maradtak, de már nem vehetik olyan komolyan magukat. A bíborszínű tógák alól, amint Peter Stein – szintén Moszkvában rendezett – Julius Caesar-előadásában is, egyre inkább kilátszanak a bölcsészkari klubokban toborzott politikai elitünk rojtos szélű, kopott farmernadrágjai.

Litván kollégájához hasonlóan ez a Hamlet (Zaza Papuasvili) is cinkostársaivá avatja a színészeket és az udvarban ténfergő többi filozófust. Ez teszi annyira hasonlóvá Spiró György Az imposztor című darabjának botránykeverő segédszínészéhez, Rybakhoz. Igaz, nem verik meg annyira. De hát nem is az fáj leginkább az embernek, hanem hogy olyan magányos a győztesek között! Rybak nélkül a Mester vendégjátéka is az maradt volna, ami: ócska hakni. És mégis, ki emlékszik már Rybakra? Ahogy a Kormányzó magáról a Mesterről mondta: „csak egy színész”.

politikai krimi

Tetszik vagy sem, a politikai krimi hátterében egy társadalmi dráma körvonalai bontakoznak, egy mai humanista műve, aki megálmodja, sőt végigharcolja a változásokat, de aztán úgy érzi magát, ahogyan Gorkij az orosz értelmiség 1917-es közérzetét jellemezte naplójában: „A forradalom, amelyet a romantikus értelmiség oly sóvárogva várt, szemtelenül megerőszakolta szende szerelmét, Oroszországot”2. A napló más helyén meg ezt írja: „Olyan az egész, mint amikor Kolumbusz eléri végre Amerika partjait, és csak akkor jön rá, hogy tulajdonképpen nem is ide akart ő kilyukadni”.3

Dísztemetés helyett Hamlet is csak kárpótlási jegyeket kap. De nem vesz rajta új autót. És ha vesz is, másnapra úgyis elszállítják, mert rossz helyen parkolt. Igazán nem az orosz párhuzamok miatt mondom, de ha a litván előadás díszlete parasztudvarra, úgy ez leginkább züllött csempésztanyára emlékeztet. Ami az erkölcsöket illeti, Ophélia itt sem ábrándos szűz, egyszerűen csak halványabb, szimplább egyéniség, mint a másik előadásban. Nina Kasradze Gertrudja azonban igazi reneszánsz (mediterrán) asszony. Pontosan, ahogy Updike megírta: hiú és élveteg nőstény, aki ugyanakkor féltő anya is szeretne lenni. Egy bravúros jelenetben, amelyről oldalakat lehetne írni, óvná, mentené fiát még a tulajdon asszonyiságával is, ha már a mulya kis Ophélia nem teszi. És ha az olyan könnyen menne! Ha nem lennének ennyire bonyolultak és riasztóak ma a fiatalok dolgai. Claudius minden sunyi kis mozdulatát érti. De a fiát – nem. Ezért is kénytelen megcsalni, cserben hagyni. A lelkifurdalás elől aztán, mint körös-körül itt mindenki, az italba menekül. Claudius a maga harsány gátlástalanságával mindig pontosan megmondja, kitől mit akar. És ha az nem ugrik mindjárt, jól sípcsonton rúgja. Keep smiling! Mindenki úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. Szabadság van és demokrácia.

Fortinbras tábornok úr, hogy Dánia államrendjére nézve senkinek ne lehessen kétsége, katonáit azért továbbra is a kertek alatt egzecíroztatja. Udvari küldöttségeket fogad, egyezteti a listákat, a felállítandó kuratóriumok és bizottságok összetételét. Az 1990-es évek moszkvai „vendégmunkássága” idején színpadra állított Hamlet-vízió rendezésekor Sturua a peresztrojka és a demokratikus fordulat reformer értelmiségének erős hatása alatt volt. Ezek közül néhányan életben vannak még. És nem nyugszanak.

peterdi6 0106

Szibéria transz

Az Osztankino tévétorony leégésének másnapján, 2000. augusztus 28-án, hétfő reggel éppen az évnyitó ünnepséget tartották a 40. számú moszkvai középiskolában. Alekszandr Szolzsenyicin felesége és alapítványának vezetője, Jelena asszony is megjelent. Az államgép kétségbeesetten dolgozott az adás folytatásán, míg ő ezekkel a szavakkal adta át a tanulóknak az orosz klasszikusokat tartalmazó tízezer kötetes könyvtárat: „Higgyék el, ebben minden benne van, amit most nálunk tudni kell és érdemes. Olvassanak! Legalább addig sem nézik azt a hülye tévét!”

Ez a klasszikusok újraolvasásának igazán mai tanulsága. Felmérhetetlen jelentőségű felfedezés, hogy a „Gonosz birodalma” és a globális médiadiktatúra nem örökkévaló. Shakespeare talán legtehetségesebb, mindenesetre a legtöbb paradicsompürét felhasználó „újraolvasója”, Edward Bond például így ír: „A médiumok eléggé öntörvényűek, hogy fontos problémák tárgyalására vállalkozzanak, de mivel trivializálnak, csak tovább mélyítik azokat”. Majd így folytatja: „ha nem provokáljuk ki, és nem találunk rá emberi voltunkra, a Kérlelhetetlen fog minket provokálni, és el is pusztít majd”.4 Elképzelhető, hogy a gazdasági és politikai elit mégis felismeri: maga is érdekelt korunk szellemi arculatának kialakításában. Ha nem akar bamba tévénéző maradni, jobban meg kell becsülje a Rybak féle „imposztorokat”.

gumicsizmás inkarnáció

Déjà vu. Spiró György fordításában mutatta be az Örkény Színház a kortársi orosz drámaszerző, Nyikolaj Koljada Szibéria transz című darabját, váratlan sikerrel. Egymásra talált a mai pesti szleng leleményeivel remeklő fordítás, Guelmino Sándor rendező és a színészek, elsősorban az Olga szerepét játszó Hámori Gabriella, aki megismételte az imént említett grúz színésznő Ophéliájának trouvaille-át. A lány egy szibériai iparvárosban él, ahol a híres vonat három percre megáll. Fiatal technikus érkezik vele a kombinátba. Náluk vesz ki szobát, de valahogyan más, mint a többi albérlő volt: nem iszik, és minden szabad percét készülő könyvének, az erkölcsi öntökéletesítés új evangéliumának szenteli. Tökéletes „imposztor”. Esőcsináló. Tolsztoj és Dosztojevszkij hőseinek gumicsizmás inkarnációja. Beszélgetni kezd a munka nélkül otthon ülő lánnyal, akit a mamája minden albérlőhöz hozzá akar adni.

Ez hozza ki sodrából a behemót társbérlőt, aki feleségének terhessége alatt a lányt használja szexuális partnernek. El is páholja alaposan mind a kettőjüket. A házban erre szépen visszaáll a régi rend. Egy kis különbséggel: hogy a lelki igények is kielégíttessenek, Harley-Davidson híján a szomszéd úr beállít egy kis Junoszty tévét a lány szobájába. Az orosz klasszikusok követőjének pedig megveszik a vonatjegyet vissza, Európába. Ahonnét szalajtották.

Csehov és Tennessee Williams óta többen is megírták ezt a történetet. Szibériában legutóbb Suksin (Vörös kányafa) és Vampilov (Vadkacsavadászat). Most azonban nincsen happy ending. Eddig nem volt divat csak úgy felülni a vonatra, és egyszerűen hazapöfögni. Hősünk azonban ezt teszi. Sőt, még az utolsó órának is leszakítja virágját: búcsúzóul leteperi a lányt, és letornázza rajta az irodalmi leckék árát. Ez bizony minden, csak nem erkölcsi öntökéletesedés – már ami a fiút illeti. A lány azonban nem ennyire művelt. Megvárja, amíg elporzik a vonat, a szomszéd úr meg beköti a tévét. Aztán erősen megmarkolja a falból kilógó két drótot. Ennyi az egész, de ér annyit, mint a nagy orosz irodalom bármelyik hősének gesztusa. Az Örkény Színház mindenesetre zsúfolásig megtelik estéről estére. Bomberdzseki és bőrnadrág nélkül nehéz eldönteni, ki a hős, ki a statiszta és ki a balek. Meg nem is így dől az el. Hideg van már esténként.

kép | Richard Oelze művei, wikiart.org