Bíró Béla

„FÖRTELMES VOLT ÉS GYÖNYÖRŰ”

2014 május

„FÖRTELMES VOLT ÉS GYÖNYÖRŰ”

Az elmúlt évtizedekben sokan és sokféleképpen vitatták a szerzői szándék fogalmát. Azt hiszem, ezt csak fikcióként tehet elképzelni, s ugyanúgy a befogadónak kell megteremteni, mint a műben megjelenített fiktív világot. Az irodalomtudományban az is közhely, hogy a nyelvi alakzat a befogadónak címzett feladvány.

megdöbbentő paradoxon

Kosztolányi Édes Annájának például a legfontosabb nyelvi alakzata egy paradoxon. A szexuális aktust követően Jancsi úrfi zavarodottan állapítja meg: „Förtelmes volt és gyönyörű.” Ez a két állítás ugyanakkor, ugyanott és ugyanabban a vonatkozásban nem lehet igaz. Miért használja hát Kosztolányi ezt a megdöbbentő paradoxont?

Számos elemzés rámutat, milyen gyakori a regényben a gép-hasonlat. Például a IX. fejezet piskóta-jelenetében. „Anna az asztalt szedte. Most még inkább figyelték, latra vetve minden mozdulatát. Az asztalhoz, a pohárszékhez ugrált, tündéri gyorsasággal. Mint valami halk automata mozgott ide-oda. Mint egy gép, gondolták, mint egy gép.” A XIX. fejezetben mondja Moviszter: „Az az érzésem […] nem bántak vele emberien. Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltak belőle […] Embertelenül bántak vele. Cudarul bántak vele.”

Önként adódna tehát, hogy a paradoxon feloldását ebben a hasonlatban, az ember géppé alacsonyításának épp akkortájt divatos (lásd marxizmus, művészeti avantgárd, Chaplin stb.) toposzában keressük, csakhogy ez lehetetlen.

Ami Jancsit Annában taszítja, s amiben a „förtelmes” jelző gyökerezik, nem lehet a gépszerűség, még kevésbé az elgépiesedés. A gépek nem váltanak ki intenzív ellenérzéseket. Jancsi meg, még a gerjedelem pillanataiban is úgy véli: „Egyébként se szűz. Látszik rajta. Kicsi a melle és lóg. Az ilyenek jófélék. Elekes mondja. De azért jó kis ringyó lehet. Édes kis szotyka. Afféle parasztszajha.” Egy szajhától kevésbé kell undorodnia, mint Annától, a cselédlánytól. Az undor a lány ágyában sem hagyja el, sőt, a vágyat is édes perverzitássá ízesíti: „De már közös paplannal takaróztak, azzal a huzatlan, bordó gyapjúpaplannal, melyet Jancsi, noha Angéla néni tulajdona, oly idegennek és szennyesnek vélt, mint egy himlős beteg paplanát.

A paplant fölhúzta egészen a szájáig.

Csodálatos volt ez a tilalmas forróság […] Lábait kéjelgő lassúsággal nyomorgatta előre, valahová a homályba, a cselédlány ismeretlen mélységébe, melyben valami piszkot sejtett és vért, valami szörnyű undokot, talán poloskát és békát […] Forgolódott, meghengergőzött néhányszor, akár a szemétdombon, hogy annál mocskosabb legyen.”

A leírás azért is különös, mert a házban Anna a tisztaság őrzője. S még Drumáné is azt mondja róla: csinos. „Egész kedves pofikája van. És a termete is. Karcsú, igazán kellemes.”

De van a regényben egy másik – rejtettebb – metafora. Szintén a piskóta-jelenetben. Tatárné meséli a Bözsijükről: „Mikor beszegődött, volt egy kéthónapos cicánk, az Ilonka cicája, a Cirmos. Ekkorka, mint az öklöm. Reggel hallom, hogy a Bözsi tejet ad neki és hívogatja: ’Jöjjön kérem, Cirmos, itt a reggelije.’ Magázta a macskát. Sokáig nem is merte tegezni. Hát igen. Ilyenek. Sajnos, elég korán kinyílik a szemük. Előbb, mint kellene. Már folyton hazajárna. Hol búcsú, hol szüret, hol lakodalom. És örökké a nyakamon az egész pereputtya.”

Tatárné, az uralkodó osztály legfelsőbb rétegének tagja nevetségesnek találja, hogy Bözsi magázza a macskát, és bosszankodik, hogy „kinyílik a szeme”, hogy folyton hazajárna. A feltételes mód is beszédes. Meg az is, ahogyan abszurditásként meséli (nyilván sokadszor) a hadifogságból hazaérkezett Gallovszky köhögésig kacagtató esetét, amikor is a fiatalember összetéveszti a kihizlalt és felöltöztetett Bözsit lányai barátnőjével.

polgárias megnevezés

Az úri osztály a cselédet nem gépnek tekinti, hanem háziállatnak, de a családi kedvenceknél, a cicánál és a kutyánál alábbvaló állatnak. A helyzet feszültségét (s az úri osztály nézőpontjából komikumát) az is fokozza, hogy az emberi méltóság nyugat-európai fogalma ebben a társaságban már elfogadott. Jelzi ezt a cseléd és a háztartási alkalmazott elnevezés manipulatív alkalmazása is. Önmagukban és egymás közt még „cseléd”-nek nevezik és tekintik a cselédet, az amerikai rabszolgasággal analóg értelemben, de a cselédekkel beszélve, nyilvánosan a „háztartási alkalmazott” polgárias megnevezést erőltetik.

Még az önkéntelen emberi érzéseket is megmérgezi ez a képmutató attitűd. Vizyéken, amikor ráébrednek, kicsoda is Anna, szinte eufória vesz erőt: „Föltétlenül bámulat volt ez, imádat, kritika nélküli istenítés, hogy a beszerzett portéka ily hasznos, s némi büszkeség is, hogy ez az övék, csak az övék […] Olykor pedig incselkedett velük egy gunyoros, viszkető érzés is, hogy boruljanak keblére, köszönjék meg neki ezt a jótéteményt, vagy talán menjenek el együtt a fényképészhez, de titokban és éjjel, s fotografáltassák le magukat hármasban, mint egy családot, de ettől a dévaj, rendkívül furcsa gondolattól, mely csak egy másodperc ezredrészére, tréfaként villanhatott meg az agyukban, s eltűnt, mielőtt tulajdonképpen végiggondolhatták és kellőleg kinevethették volna, visszatartotta őket polgári józanságuk meg az a tudat, hogy végre mégiscsak egy háztartási alkalmazottról van szó.”

Egy háziállattal csakugyan megtehetnék, hogy lefényképeztessék magukat. A polgári kor holland festészetével kezdődően a családi zsánerképek tele vannak háziállatokkal. Ady Endre úgy ismerte meg Brüll Adélt, hogy a hölgy agarát sétáltatta a nagyváradi főutcán. Jancsi viszolygása és perzselő izgalommal vegyes undora tehát a háziállatnál is alacsonyabb státusú cselédlánynak szól. Úgy érzi, mintha egy koszos és mégis ellenállhatatlan háziállattal készülne szeretkezni az istállóban. Közelről sem egy géppel. Ráadásul Jancsi beleszeret Annába. A szerelem az, amit förtelmesnek és egyben gyönyörűnek kell érzékelnie. Förtelmes, hogy egy piszkos háziállatba lesz szerelmes, és gyönyörű, hogy szerelmes lesz. „Tomboló boldogsággal vetette magát a hencserre, hogy végre megtörtént. Förtelmes volt és gyönyörű. Meg volt győződve, hogy az ő esete egyedül áll, és soha, a világ teremtése óta senki se követett el ily bűnt. De azért tetszett neki és vállalta”. Vagyis nem pusztán a gyönyör okozza elragadtatását. „Az ébrenlét és az álom édes világosságában még csodálkozott valamin. Azon, hogy csak ennyi az egész, s az emberi élet legfontosabb dolga, melyet a felnőttek oly gondosan titkolnak a gyermekek elől, ennyire gyermekes, ennyire játékos és bohókás.

Bólingatott, s a száján – gondolatainak másául – egy fényes és ocsmány mosoly tetszett föl.” A XIII. fejezet nemcsak címe szerint a Szerelem története. Reggel Jancsi a bankban ül. Dolgozni szeretne, de képtelen rá. Félretolja az iratokat. „Ekkor jutott eszébe Anna szája.” S a következő mondat szóismétléssel is nyomatékosít: „Anna száját még nem is csókolta meg.” A szerelmi szenvedély az előítéleteket is áttöri: „Éjszaka, mikor tüzelő arcaik egymáshoz közeledtek, Jancsi elfordította fejét, borzongott attól, hogy hozzáérjen ehhez a szájhoz, mely csak egy cselédszáj. Most egész teste birtoklásánál is izgalmasabb gyönyörűségnek tetszett a megaláztatás, hogy halvány, cserepes ajkait megcsókolja, ajkaival széttolja őket, s ne engedje el mindaddig, míg leheletében ketté nem hasadnak, el nem olvadnak, el nem mállanak, mint ízes, keleti gyümölcsök.”

A szerelem valóban kölcsönös. Hazatérése után Jancsi már a szemétlapáttal kezében is nőnek érzi Annát: „Fejét pipiszkendővel kötötte be. Nagyon csinos volt. Az operettprimadonnákhoz hasonlított, a szubrettekhez, akik az ősi nőt, a szobacicust utánozzák.” Az érzés hevében minden viszolygása szertefoszlik. „Letérdelt eléje, a padlóra feküdt, arról mesélt, hogy éjfélkor, amikor az egész ház alszik, kiszöknek a kertbe, az orgonabokrok és kőrisfák között hajnalig kóborolnak, meg hogy este majd kocsit fogad, kihajtanak a vámon túl, egy külvárosi csapszékben vacsoráznak, a csaposlegény azt hiszi, hogy az ő menyasszonya, s később elviszi Amerikába is, magassarkú lakkcipőt vásárol neki, hosszú, térden fölül érő selyemharisnyát, csillámos tüllszoknyát, mint a színésznőknek van, s autón vágtatnak a New York-i sugárutakon, egymásra borulva. Anna csak vonogatta a vállát, kinevette.”

De ez az Anna már nem cseléd többé, mámoros és mámorító szerelmes. A gyakran ironikus író-narrátornak sincsenek fenntartásai, sehol nem utal arra, hogy a legkisebb hamis felhangot érzékelné. Márpedig az Édes Anna narrátora úgynevezett személyes narrátor, aki a hősök nézőpontjával azonosul, így dramatizál.

Mint minden túlságosan is teljes kielégülés, ez az idill sem tarthat a végtelenségig. „Hét felé Jancsi cigarettára gyújtott. Valami újra vágyakozott.”

Az új Elekes Józsi lesz. El is kell dicsekednie boldogságával, barátjának is el kell árulnia, milyen kincset talált. A maga hatásvadász módján, persze. Egy színésznőről mesél, akit állítólag a Gerbaud-ban csípett föl, s aki mindennap följár hozzá a lakásba, mióta az öregek elmentek. Közben Annát jellemzi. „Elekes figyelt, a baráti kölcsönösség kötelezte erre, mert hasonló esetben Jancsi is rendelkezésére állott. Jancsinak azonban tátva maradt a szája: elnémult. Amíg beszélt, Anna a szalonba lépett, és jelentette, hogy kész az ozsonna.

Rápillantott a lányra, majd Elekesre, aki hátrafordult, szintén a cselédre tekintve. Azt várta, hogy Elekes most elkacagja magát, a lányra mutat, akiben pontos leírása nyomán fölismeri a színésznőt, és leleplezi őt. De nem ez történt. Elekes kioltotta a hamutálcán a cigarettáját, s az ozsonnázóasztal felé indult vele.”

nem értette az egészet

A varázs megszűnik. A jelenet visszabillenti a valóságba. De hogy a szerelem valóságos volt, azt a későbbi fejlemények, viselkedésének megdöbbentő szenvtelensége ellenére is pontosan jelzik. Igaz, egyelőre csak a rossz érzések térnek vissza. „Emlékei szégyennel töltötték el, úgy idegesítették, hogy sokszor hangosan kellett beszélnie magában. Elviselhetetlen volt már ez a lány. Mióta Elekes azon az estén eljött hozzá, nem értette az egészet […] rá se tudott többé tekinteni, testileg szenvedett, ha benyitott hozzá […] Ezt szerette volna, lehetséges, hogy ezt valaha szerette?”

A terhesség-megszakítás módozatairól tárgyalva összeborzongott az undortól, hogy így tárgyal ezzel, ilyen csúnya közösségben.”

Jancsi elköltözik Vizyéktől, majd Budapestről Bécsbe települ. Valami mégsem engedi, hogy végképp elszakadjon múltjától. Hamar meggazdagszik, ötszobás lakásban él egy lengyel színésznővel, de rövid időre egy tőle megszokott morbid ötlettel visszatér Budapestre, hogy – önnön álhalálhírével vendégeket toborozva – álarcosbált szervezzen. Az ízetlenné vált mulatság végén, mintha csak ezért tért volna vissza, vallani próbál Elekesnek volt aztán nekem még valakim. De te arról nem is tudtál. Akkor, mikor feljöttem Pestre […] egy cseléd, egy egész közönséges cseléd […] Hej, de micsoda pötty volt az. Jó bőr. Szűz volt […] egy repedt sarkú szolgáló. Piszkos és ronda. De jó volt, tyhű, de jó volt…”

A kísérletet azonban ez alkalommal sem koronázza siker: Elekes unja a barátját. Jancsi ugyan kitárja karját a távozó Elekes után, de „A jazz-band dobjai most oly vadul pörögtek, mint hajnalkor, a katonai kivégzéseknél.” A külvilág így élete egyetlen emberhez méltó emlékét is kivégzi.

Jancsi a modern kor tipikus terméke, felszínes, infantilis, érzéketlen. Az Annával megélt szerelem erejét jellemzi, hogy ebben a kommersz, komolytalan lélekben is – még ha csak három napra is – emberi érzések támadnak. Kosztolányi azért nem kényszerül Annát mint nőt jellemezni, mert a tény, hogy Jancsit kis időre emberré formálja, önmagáért beszél. Nem Anna az, akit Jancsinak nőstény háziállatból nővé kell változtatnia, hanem Jancsi az, akit Anna embertorzóból autentikus lénnyé varázsol.

emberi öntudatra ébredt háziállat

Jancsi még egy utolsó, szimbolikus kísérletet tesz, hogy az Anna által világra hozott Énjét nyilvánosan vállalja. Amit nem tudott Annával, megteszi egy parasztszajhával, Ilonkával, akinek emlékkönyvébe gügye versikét ír, de saját, felkiáltójellel nyomatékosított nevével, a Patikárius Jánossal vállalja is. Aztán ismét elutazik. Csak a gyilkosságba torkolló estély hozza vissza Budapestre, de ekkorra már leszámolt embersége maradékával is. A förtelem diadalmaskodik a gyönyörűség fölött. Az úri Magyarország elvárásai az érzés utolsó csíráját is elfojtják benne. Mikor a szép Moviszterné nyakát csókolgatja, észre sem veszi Annát. Az irodalomtörténet hagyományosan Anna tettének okát Moviszter szavaival indokolja. Csakhogy Moviszter súlyos információhiányban, az érzéseire hagyatkozva tesz vallomást. Fogalma sincs arról, amit mi tudunk. A förtelemről és a gyönyörűségről. Kosztolányi ezzel a paradoxonnal kényszeríti olvasóját, hogy mélyebbre nézzen. Mert igaz ugyan, hogy Vizyék úgy bántak Annával, mint egy géppel, pusztán ez a tény mégsem vezethetett volna brutális gyilkossághoz. Ha nincs a szerelem, gyilkosság sincs. A koszosnak és undorítónak tartott, de három nap szerelmi mámor által emberi öntudatra ébredt háziállat vesz elégtételt az undorító és erkölcstelen világon, mely lealacsonyította. Egy meghibásodott gép erre nem képes. Az legfeljebb leáll.

Konrád György a holokauszt legfontosabb eredőjét is abban látja, hogy a náci keretlegények a zsidókban nem embert, hanem ember alatti lényt, kártevőt láttak. A Horthy-rendszer úri osztálya is haszonállatnak tekintette a cselédet, de saját érdekében sem tartotta volna észszerűnek kiirtani. Nem testileg, hanem morálisan próbálta megsemmisíteni – a polgári tisztesség vérlázító látszatával. Az alapattitűd kísértetiesen hasonló. Minden kirekesztés-lefokozás ide vezet – mi csak keserűen bólinthatunk: a náciknak volt mire alapozni.

kép | adobe.com