FORRADALOM

A forradalomban az a gyönyörű, hogy eleven. Érzed, hogy lüktet, létezik, mindannyiunktól független entitás. És változik az időben. Mint ifjúkori, szeretett olvasmányod, amit érett fejjel, kissé szorongva veszel elő – most lelepleződsz magad előtt, milyen szamár is voltál egykor –, s kiderül, dehogy, a könyv remek, gyönyörű: veled változott, nőtt, érlelődött, s most új szépségeket, nagyszerűségeket veszel észre benne. A forradalom kiolvashatatlan.

hogy jön ide ez az egész?

Voltak, s vannak időszakok, amikor elhallgatod, mélyen magadba zárod fantáziáidat, mert olyan a világ körülötted, mintha már teljesen elmúlt volna, mintha már senki se lenne kíváncsi a forradalomra. Furcsán néznek rád, amikor előhozakodsz legújabb gondolataiddal. Mi a csuda az, hogy hetente találkozol a forradalommal? Meg egyáltalán, hogy jön ide ez az egész?

A művészet nehezen birkózik meg vele. Jelképekbe alig sűríthető, illetőleg a szimbólumok szegényesen, csak jelzésszerűen tükrözik. A legjobb mű sem tudja teljesen leküzdeni a pillanat állapotát, amiben keletkezik, s rendszerint az éppen mai forradalom-képet rajzolja meg, amely holnapra már veled együtt tegnapivá változott. Engem évek óta kísért egy forradalom-kép, némely részletében tisztán, más részeiben kialakulatlanul. Sohasem jutottam el a rögzítéséig, hiszen nem érlelődött meg véglegesen a belső képe sem. Alakult bennem és velem hosszú időkön át, sokáig nem is tudatosan. Évekbe telt, mire realizáltam, hogy egyik visszatérő képzelgésem mire is vonatkozik. Ezután jöttem rá, hogy egy régi rajzom, amit különös becsben tartok, előképe ennek a fantáziának. Vagyis, hogy miért is fontos annyira az a rajz.

*

Egy épületkolosszust képzelj el, ovális alaprajzú szürke monstrumot, amit elvadult park vagy elhanyagolt városszéli erdő sűrű növényzete vesz szorosan körül. Az arra tévedő, aki keskeny, valaha aszfaltozott, ma már elgazosodott sétaúton érkezik, csak közvetlen közelből pillanthatja meg. Kissé ijesztően mered elő a fák ágai, a sűrű lomb közül. Ha körüljárhatná a látogató (de az elburjánzott növényzet ezt kizárja), akkor megállapíthatná, hogy az épület középkori várrom, félbehagyott szocialista építkezés és valami háborúból itt felejtett betonerőd keveréke. Ásító nyílás a falon: nem lőrés, nem is belövés nyoma, ez a bejárat. Több méter vastag falat tör át a szűkös kapu. Alja enyhe lejtésű rámpa, valósággal berántja a látogatót a falak közé. (Ha már idáig jutottál, nincs visszaút. Ilyen lejtő vezetett befelé a Fő utcai börtön hátsó kapujánál, ilyen a Markó kapualja is.) Csupasz betonfalak, helyenként lekaparhatatlan falragasz-maradványok és sárga festés nyomai. Kétoldalt falba mélyedő betonfülkék: elhagyott, üres pénztár, ruhatár és más kiszolgáló helyiségek. Elmúlás, elfeledettség. Mint egy strand télen. A földön gyűrött és tépett újságlapok, reklámcédulák, száraz falevelekkel kevert papírszemét, amit a szél néhol az udvarra lök, majd visszasodor az épület sarkaiba. Áthaladva a félhomályos kapualjon – jegyet váltanod sem kell, nem kérnek tőled semmi igazolást, sehol egy lélek –, tágas udvarra érsz. Fény ömlik a kövezetre, amiben a pesti flasztert, a jellegzetes kockaköveket ismered fel. (Mennyien fotózták a forradalom alatt! A lánctalpak nyomán csak úgy pattogtak a szegélykövek szilánkjai! Mi minden ment át rajtuk, s mi mindenen mentek át ezek a körúti kockakövek!) Közéjük ágyazva magányos sínpár vezet át az udvaron. Egy másik bejárattól indul, egy csak belülről észrevehető, befalazott kaputól. A puszta téglasorok alól bújik elő, s átlósan metszve át a térséget, indul neki a túloldali, udvart elrekesztő tűzfalnak. (A Kálvin téri tűzfal. Máig nem építettek elé semmit. A levert vörös csillag negatív lenyomata díszítette, meg a kétnyelvű RUSZKIK HAZA fehérbetűs felirata.)

*

A forradalom nem áll önmagában. Szorosan a forradalomhoz tartozik mindaz, ami az előző és a következő években történt. Megérthetetlen egyébként. Mégis, majdhogynem abszurd jelenségként ékelődik a korszak történetébe, diktatúrák közé. Radikálisan megszakította a különféle diktatúra-fajták folytonosságát. A helyreálló folytonosságot a megtorlás idején leghamarabb a középiskolai és a börtön-élményeim közötti rokonságban ismertem föl. Az ötvenes évek gimnáziumát a politikai rendszer meghosszabbításaként éltem meg. A világ két részre oszlott: mi és ők. Mi, diákok összetartottunk, hol szabotáltuk, hol kiröhögtük a kampányokat. Amikor csak lehetett, zajos kaszinót csináltunk a tanórákból, kabarét az áhítattal prezentált, kötelező szovjet mozinézésekből. Velünk szemben a tanárok – voltak kivételek –, és a diákfunkcik csapata. Ez a kamaszosan vidám vagy álvidám összetartás adott erőt a sötét idők elviseléséhez, a lelkünk mélyén lappangó állandó szorongás és félelem elfeledtetéséhez. Csak felnőttként fogtuk föl, mit kockáztattunk. A börtönben is az összetartásnak, a szolidaritásnak köszönhettük bátorságunk javát, a remény megőrzését. Mindig volt tapasztalt, baráti tanács, egy jó szó, mindig akadt erősebb lelkű zárkatárs, vagy valaki, aki hosszan és érdekesen beszélt az életéről, a szakmájáról és egyéb „kinti, szabad” dolgokról. Egy idős pap napokig mondta, majdnem szó szerint, Jókai Aranyemberét. így aztán emberi sorsok, életformák tárultak fel előtted, odáig ismeretlen világokba lehetett betekintésed. Paradox módon a börtönben tágult ki a világ. Olyan volt, mint egy szociológiai metszet, melyben minden létező réteg, foglalkozás és politikai felfogás képviselve van. Természetesen sok szó esett a forradalomról, ki-ki elmondta saját élményeit, tapasztalatait – de persze „csak annyit, amennyit az ügyész is tud”. (A falnak is füle van.) Érthető, ha ennek nyomán a forradalom képe is kikerekedett. Teljesebb ismereteket szereztél a forradalomról, az ország legkülönbözőbb pontjain végbement eseményeiről, mintha otthon csücsültél volna. Pontosan megtudhattad, milyen is volt a Rádió ostroma, hogyan zajlott le a lánchídi csata, milyenek voltak a Móricz Zsigmond téri torlaszok, a Parlament előtti vérengzés vagy az óbudai ellenállás a Schmidt kastély körül. Hogyan lőttek a szovjet tankokra a Corvin köziek, milyen viták folytak a Központi Munkástanácsban, miként is készültek az illegális újságok. És a vidék! Mi történt, amikor a szegedi, pécsi, miskolci egyetemek és főiskolák népe megalakította első, állam- és párt-jóváhagyás nélküli szervezeteit (ez volt a kezdet), hogyan ment végbe a magyaróvári, a miskolci megtorlás, és milyen kegyetlenkedéseket agyaltak ki a nagykátai pufajkások (ez volt a vég). – Vagy az őrség bosszantására kitalált viccek. Amikor a sűrű masszába összeálló rizskását WC-papírba csomagoltuk, és sötétedés után az ablakon át az emeletről kivágtuk a keramitos udvarra. Hatalmasakat durrantak a csomagok, riadót rendeltek el, ész nélkül szaladgáltak, azt hitték, kitört „az ellenforradalom”. Vagy két tornász barátunk esete, akik a szűk zárka falai között feltraverzálták magukat a mennyezetig, s a bekukucskáló őr üresnek látta a helyiséget. Elrohant, és amikor a parancsnokával visszatért, már ott ültek barátaink szokott helyükön. Az őrt rettenetesen lehordták. Óriásiakat nevettünk, mint családi körben, a forradalom előtt, „ezeken”. Pedig a forradalom utáni diktatúra, a megtorlás időszaka, (a „Kádár-korszak”) reménytelenebb volt, mint a forradalom előtti, hiszen nem reménykedhettünk egy újabb forradalomban. De csak így lehetett kibírni.

E két rokon-diktatúra között jelent meg, emelkedett ki, mint valami csoda, irracionális tünemény, a forradalom. Karátson Gábor festőművész barátom és rabtársam ezt így fogalmazta meg: „Az 56-os magyar forradalom rendkívüli esemény volt, amelyben tulajdonképp kiléptünk a történelmi kauzalitásból. Nem valami archaikus vagy égi állapotba léptünk vissza, hanem a történelem értelmét akartuk megtalálni. Akkor úgy láttam, hogy az egész nép hirtelen kilépett, kiemelkedett. A bibliai zsidók történetére emlékeztet ez, ahol Isten kihívja őket a népek közül, s kiválasztottakká teszi őket. Tehát hirtelen ráébredtek valamire. Szerintem valami ilyesmi történt itt is.” Aki ezt többé-kevésbé tudatos fővel átélte, a maga individualitásában is megváltozott. A magát „kollektív társadalomnak” nevező elnyomó rendszer a teljes bizalmatlanságra, a megfélemlítésre épült. Mindenki sündisznószerűen húzódott össze és védte magát, ahogy tudta, éppen nem volt, nem lehetett „közösségi ember”. A forradalom előhívta valódi személyiségedet. Akaratod lett, céljaid lettek. A dolgok értelmet nyertek körülötted. Természetessé vált a cselekvés, hiszen lehet. Azóta gondolod, hogy az események nem fölötted zajlanak, nem rajtad kívül állnak. A történelem menetét te is befolyásolhatod. A véleményed kimondására szükség van, sőt, kötelességed, amikor csak alkalom van rá, véleményt nyilvánítanod. És ez teljes egységben van azzal, hogy testvéri viszonyba kerültél embertársaiddal. Tüntetés közben, diáktársaid között, vagy a tömeggel hömpölyögve (hiszen éppen kijárási tilalom van), a kiégett páncélkocsikat és kilőtt tankokat tanulmányozva összetartozást érzel, nem pedig azt a beszorítottságot, kényszert, idegenséget, mint az ünnepek kötelező felvonulásain, amikor akarat és fizetés nélküli statiszta voltál.

*

Képzelj az udvar kövezetébe, a tűzfal és az udvart kerítő fal találkozása mellé egy téglaformájú nyílást, gödröt. Két-három méter mély; az oldala is kockakövekkel falazott. Képletes sírhely ez; a forradalom és a megtorlás áldozatainak emlékhelye. A pesti flaszterba mélyítették, emlékeztetőül a tüntető menetek, a sortüzek, a harcok leggyakoribb helyszínére, Budapestre, a forradalom központjára. A falban napszítta, esőverte márvány emléktábla. A gödör mélyén elszáradt koszorúk maradványai. A málló vakolatú tűzfal mellett keskeny átjárót képzelj. Ezen juthatsz át az épület-monstrum következő traktusába. Ennek a képe még elmosódott, elnagyolt. Labirintusszerű helyiségsoron, folyosókon kell a látogatónak hosszasan bolyongania, félhomályos termeken átjutnia – poros vitrinek, tárlók, egy régen megrendezett kiállítás relikviái –, mire üvegtetejű udvarra ér, amit függőfolyosók körítenek. (Mint egy 19. század végi bérház udvara, vagy inkább egy börtön belső tere. De hiszen a magyarországi börtönök is ugyanakkor épültek. Erre nemcsak építészeti stílusuk utal, de komfortfokozatuk is: a közbeeső diktatúrák és féldiktatúrák mit sem fejlesztettek rajtuk. A zárkákban nem volt vízvezeték, tehát WC sem; volt viszont küblirendszer. Az 1970-es években változtattak ezen: „haladó diktatúra”.)

*

Az 56-os fényképek visszatérő alakja a nézelődő kalapos pesti polgár, „az utca embere”, többnyire hóna alatt vekni kenyérrel. Látjuk őt, amint obligát kalapjával integet a forradalmárok teherautóinak, harckocsijainak. (Ez a kalap is megérdemel néhány emléksort. Hosszú évekig osztályellenség-gyanús volt a jól öltözött ember. A diktatúra ugyanis megkövetelte a „munkáskülsőt”. Ennek volt fontos kelléke a micisapka, más néven svájcisapka, a francia barett csökött válfaja. A kalapviselet előretörésével a szegénységen is átütött és megmutatkozott egy polgáribb eszmény iránti vágy.) Ugyancsak a pesti polgár az, aki gondos folyóírással felrója a felborult villamos tetejére régen megfogalmazott kívánságait arról, milyen országot is szeretne. A pesti polgár a harcok szünetében, a két orosz bevonulás, ostrom közötti napokban elönti az utcákat. És még mielőtt megjelenhetnének a forradalmi szervezetek, a frissen alakult pártok nyomtatott röplapjai, házi gyártású céduláival elárasztja a forgalmas helyek falfelületeit követeléseivel, megjegyzéseivel, ítéleteivel. Proletár társaival együtt ő az alkotója a „népi iparművészet”, a „forradalmi asszamblázs” kompozícióinak, a kommunizmus rekvizítumaiból összehordott utcai tárgyegyütteseknek; e madárijesztő-szerű művekkel fejezve ki véleményét az előző évek politikai kurzusáról. Neki jut eszébe őrizetlen ládákat kihelyezni a város hat pontjára, pénzt gyűjteni beléjük a károsultaknak, tudva, hogy a forradalmi tisztesség megóvja a gyűjtött pénzt; és ő az, aki nem nyúl sem a ládák tartalmához, sem a betörött kirakatok áruihoz.

*

Ez már egy fakó, fokozatosan homályba vesző kép. Képzeld el, hogy egy függőfolyosó deszkáin haladsz; a deszkák vaskeretekbe illesztettek, vaskonzol tartja őket, és vaskorlát véd a lezuhanástól. A biztonság kedvéért még emeletenként dróthálót is feszítettek a függőfolyosó körbefutó korlátai közé. Így aztán teljesen hiábavaló volna leesni, ha egyáltalán eszedbe jutna ilyen szamárság: ha átlendülsz a korláton, máris hálóban találhatod magad, hal a szárazon. Most azonban csak egy fantázia-épület „trepnijén” jársz; senki nem figyeli lépteidet. De a léptek hangja valódi, amint a díszletek is valódiak. Valahogy roppant kellemetlenül konganak és visszhangzanak a lépteid. (Az őrség tagjai posztópapucsot hordtak, hogy a zárkák lakói ne hallják a sompolygásukat, nesztelenül tudjanak az ajtó elé lopódzni és leskelődni.) Sietve szeded a lábad, minél előbb szeretnél túljutni ezen a részen. Oldalvást fehérre meszelt fal, amit szakaszonként sötétbarnára mázolt, masszív ajtók szakítanak meg. Csak futólag észleled rajtuk a látványos méretű tolózárakat, (a „kutyákat”), a kis csukható ablakokat, (a „tátikákat”), a kerek, fedéllel ellátott leskelődő nyílásokat (a „cirkliket”). Rövidebb ideig tart az itteni utad, mint amennyinek tűnik, és a kép egyre homályosabb. Csakhamar szűk, rosszul világított lépcsőházhoz találsz átjárást. Sietve ereszkedsz le az emeletről, lépéseid koppanásait itt is megsokszorozza a visszhang. A továbbiakat már nem tudod jól felidézni. Mintha még egy csomó, ködben derengő folyosón és szobán mentél volna át; itt-ott párbeszéd, nevetgélés hangja szüremlett át a homályon, de nem találkoztál senkivel. Aztán mély csönd, néhány lépés, és egy kis ajtónyíláson keresztül váratlanul a téli park (erdő?) tompa fénye vakít. Mögötted lassan elmarad a szürke betonkolosszus.

Előszó a brüsszeli EUROPALIA kiállítás 1956-os fotótárlatának katalógusához

felső kép | Kováts Albert: Egy nemes arczél, 1999