Forgács Éva

MIÉRT MEGY EL GROPIUS?

1990 tavasz

MIÉRT MEGY EL GROPIUS?

„Nemrégiben különböző papírok között egy naplóra akadtam, amit feleségem vezetett 1923 és 1928 között, a Bauhaus-időkben, s amit azóta sem olvastunk el. Belekezdtem, és minél továbbjutottam benne, annál lehangoltabb lettem, mert a szövegből egészen világosan kiderült, hogy azoknak a hihetetlen erőfeszítéseknek, amelyeket e vállalkozás minden egyes résztvevője megtett, 90 százalékát a helyi és országos szinten velünk szemben álló ellenségek elhárítására kellett fordítanunk, és csak 10 százalék maradt a tényleges alkotó munkára” — írta Gropius nem sokkal halála előtt. Ezek a küzdelmek, mint Gropius utólag jól látta, bármennyi pátosszal és romantikával társultak is kezdetben, az erkölcsi győzelem és a praktikus kudarc látható végeredményein kívül elvégezték, legalábbis részben, az erők lassú és szisztematikus felőrlésének a munkáját is.
új program
Dessauban Gropius új programot fogalmazott meg, hiszen az intézmény új életet kezdett új körülmények között, de a gondolkodásban is érvényre jutó kisbetűs szemlélet jegyében már nem nevezte ezt a programot manifesztumnak – még csak programnak sem. Egyszerűen Bauhaus Dessau — a Bauhaus termelési alapelvei címet adta a szórólapra nyomtatott írásnak, amelyben végképp a tárgytervezésben jelöli meg a Bauhaus feladatát.

„Társadalmi szükségszerűség, hogy megteremtsük a mindennapi élet használati tárgyainak típusait. Az em¬berek nagy többségének létszükségletei lényegében azonosak. Ház, háztartási eszköz: tömegszükségleti cikkek; megformálásuk inkább ész, mint szenvedély kérdése. A típusokat előállító gép hatékony eszköz, hogy az egyént gépi segéderővel — gőzzel és villamossággal — létszükségleteinek kielégítése érdekében megszabadítsuk a fizikai munkától, a kézi erővel létrehozott holminál olcsóbb és jobb szériatermékkel lássuk el. Nem kell attól tartani, hogy a tipizálás az egyénnel szembeni erőszak, hiszen a természetes konkurencia következtében egy-egy tárgy mindenkori típusai olyan gazdag sokféleséget mutatnak, melyből az egyén a személyes használatának leginkább megfelelő modellt választhatja ki.
a cél
A Bauhaus-műhelyek lényegében laboratóriumok, ahol a mai kor számára sokszorosításra érett típuseszközöket dolgozunk ki, modell formájában, miközben folyton tökéletesítjük. A Bauhaus ezekben a laboratóriumokban kívánja kialakítani az iparban és a kézművességben egyaránt jártas szakember manapság hiányzó típusát, aki az előállítás módjához és a formához egyaránt ért. Célunk, hogy tipikus modelleket hozzunk létre, amelyek valamennyi gazdasági, technikai és formai követelménynek megfelelnek. Ez a cél kiváló, sokoldalúan képzett koponyákat igényel, akik alaposan jártasak a műhelygyakorlatban, valamint a formai és gépi alakítás elemeinek s felépítésük törvényeinek egzakt tudást igénylő területén ugyanúgy iskolázottak. (…) A Bauhaus a pótmegoldások, a silány értékű munka és az iparművészeti dilettantizmus ellenében új minőségi munkáért küzd.”

Gropius-ház Dessauban

Gropius-ház Dessauban

Gropius 1926 márciusában adta közre ezt a programnyilatkozatot, s talán erre felelő ellenprogramként értékelhetjük Kandinszkij 1926 decemberében, a Bauhaus-folyóirat első számában megjelent, Az elméleti oktatás értéke a festészetben című írását, amelyben Kandinszkij éppen azokat a mozzanatokat állítja a Bauhausban folyó képzés középpontjába, amelyekről Gropius írásában nem esik szó. Vitathatatlan éllel irányulnak az ő tételei Gropius programja ellen:

”Az eszközök elmélyült, belülről fakadó meghatározása, az eszközökkel kialakuló öntudatlan és mégis tudatos kapcsolat eleve kizárja a művészettől idegen célokat, melyek ezáltal természetellenessé és taszítóvá válnak.

(…) A gyakorlatban a végsőkig vitt specializálódás: vastag fal, mely a szintetikus alkotástól elválaszt. Remélem, bizonyos, manapság közismert tényeket nem kell bizonyítanom: például a festői építkezés törvényszerűségét. Ennek ellenére: nem elég, ha a tanulók tudják a helyes utat — gyökerezzen meg bennük az igény olyan mélyen, hogy vérükké váljon. A művész legszerényebb vagy legmerészebb ’álma’ mindaddig teljesen értéktelen, amíg ujjai nem képesek az álom ’parancsát’ végső pontossággal követni. (…) A művész számára elkerülhetetlen a természet tövényszerűségeinek ismerete. Ez az egyszerű tény azonban — sajnos — teljesen idegen a művészeti főiskolák szemléletétől.”
a csalódás
Gropius és Kandinszkij konfliktusa éppúgy eredendő szembenállás volt, mint Itten és Gropius ellentéte, de legalábbis az 1923-as kiállításig az együttműködési szándék és a Bauhaus életben tartásának közös feladata háttérbe szorította az indulatokat. Annál is inkább így volt ez, mivel Kandinszkijnak a szintetikus művészetről vallott felfogása és a Gesamtkunstwerket kísértő színpadi munkái alapvető szellemi rokonságban álltak azzal az 1919-es Bauhaus-gondolattal, amely még nem veszítette el vonzását és érvényességét akkor, amikor Kandinszkij elfogadta Gropius meghívását. Művészet és technika „új egységé”-nek deklarálásától azonban nemcsak felgyorsult egymástól való távolodásuk, de egymással szemben tanúsított magatartásuk is mind vékonyabb fedőrétegként viselte a kölcsönös tolerancia kultúrburkát. Gropius már 1925-ben így írt feleségének: „Tegnap este Kandinszkijéknál, mindketten kövérek, barnára sültek és kipihentek, de sajnos úgy látom, hogy ő is és Klee is egyre inkább szinekurának tekintik és használják a Bauhaust, sajnos, újabb csalódás … ” A csalódás bizonyos mértékben jogos, bizonyos mértékben nem: hiszen Gropius a weimari időkben nem kis részben a Bauhaus imázsának kialakítására hívta meg Klee-t és Kandinszkijt, mint olyan, „a világban ismert személyeket”, akik jelenléte akkor is fontos, „ha belülről még nem értjük őket.” A weimari idők óta azonban a történelem kihúzta a talajt Gropius, illetve a gropiusi Bauhaus-gondolat alól: erkölcsi tőkéjét kisajátította, hiszen az egész német gazdaság alapelve és szabálya lett a minél olcsóbb, racionálisabb, szervezettebb termelés, amely természetesen típustervek, széria-gyártás formájában valósult meg. Ez mint program, nem igényelt többé lázadást, küldetéstudatot, személyes példaadást. Nem véletlen, hogy Gropius dessaui programnyilatkozatában a minőséget hangsúlyozta, azt a szót, amit a korai Werkbund-idők óta nem használt ennyi nyomatékkai: a minőség volt már az egyetlen kategória, amely etikai többletet jelenthetett a csak profitorientált iparosokkal szemben; az is igaz viszont, hogy a minőség követelménye ellentmond az olcsóság és a racionalitás elveinek. Gropius nem ejti ki többé a művészet szót, de okkal feltételezhetjük, hogy éppen a művészet jelenlétét érti minőségen; vagyis tényleges programja szerint olyan tárgyaknak kellene készülniük a Bauhausban (illetve olyan tárgyak terveinek), amelyekben realizálódik az a sokoldalúság és fantázia, aminek a Bauhausban dolgozókat jellemeznie kellett.

Gropius tervezte teáskanna

Gropius tervezte teáskanna

Mégis, a húszas évek második felére elpárologtak azok az energiák, amelyek a szembenállásból és az ehhez kapcsolódó misszió-tudatból fakadtak: a termelési racionalitás és az annak megfelelő formakultúra óhatatlanul átitatta a konszolidálódó német gazdaságot, és egyre inkább a személyes önkifejezés tűnt ismét lázadónak: a pátosz és romantika, ami a közös teljesítmény eszméjének auráját alkotta, elillant, s újból, bár ekkor még alig manifeszt módon, az individuális alkotáshoz szegődött. Gropius eszméje, úgy tűnt, pirruszi győzelmet aratott: maga az elv olymódon hódította meg a társadalmat, hogy felszívódott benne (”bauhausstílus”, mondja majd Kállai Ernő két év múlva), a minőség princípiumában sűrűsödő etikai többlet pedig a gyakorlatban csak arra volt jó, hogy exkluzivitással, elitizmussal terhelje a Bauhaus imázsát.
felületi réteg
Klee és Kandinszkij, illetve Gropius két olyan különböző alkotói és történelmi felfogást képviseltek, amelyek közül ezúttal Gropiusé, a társadalom jelen idejéhez kötődő szemlélet állt vesztésre: bebizonyosodott, hogy művészet és technika egysége nem több üres szójátéknál, s a Bauhaus, minden sikeres produkciója és felhalmozott szellemi és művészi tőkéje ellenére csak produktivitásának felületi rétegeit képes a társadalommal megosztani; s az is nyilvánvaló volt, hogy noha baráti és alkotói közösségek éltek az iskolán belül, maga az egész Bauhaus nem vált olyan közösséggé, mint amilyen az 1919-es illúziókban felcsillant.

Ráadásul, jóllehet a Bauhaus felépíthette Dessauban műhelyépületeit és a mesterek lakóházait, az iskola anyagi helyzete 1926-ban, ha lehetséges, még rosszabb volt, mint Weimarban, s ez természetesen tovább élezte az amúgy is felszínre törő ellentéteket. Az ipartól érkező megrendelések ellentételeit a Bauhaus nem mindig kapta meg: sok volt a vita, a pénzek akadoztak, apadtak. Maga a város sem volt jó financiális helyzetben, nem volt módjában a Bauhaust támogatni. Az iskola annyit nyert — presztízsben —, hogy amikor 1926-ban ismét szóba került a mesterek professzori címe, amire Klee és Kandinszkij határozottan igényt tartottak, a Bauhaust Anhalt tartomány államminisztériuma 1926. október 1-én főiskolává nyilvánította, s attól kezdve a mestereket a professzori cím illette meg (a mestertanács új elnevezése pedig konferencia lett). Ezzel a Bauhaus újabb, szimbolikusan jelentős lépést tett meg a társadalmi integráció felé: elfogadták azt az akadémiai titulust, amelyet Gropius, akkor még talán Bartning és az Arbeitsrat eszméinek hatása alatt, 1922-ben öntudatosan visszautasított.
mély szakadék
1926 augusztusának végén a Bauhaus pénzügyi helyzete olyan fenyegetővé vált, hogy Gropius meglepő lépésre szánta el magát. Azt kérte kollégáitól, ajánlják fel átmenetileg fizetésük tíz százalékát a Bauhaus céljaira, hogy az iskola egyáltalán fennmaradhasson és dolgozhasson. A legtöbben hajlandók is voltak erre, Klee és Kandinszkij azonban a leghatározottabban elutasították ezt a javaslatot. Ez az eset zavarba hozná a történészt — hiszen mi jogon foglalkozik a művészek személyes pénzügyeivel? —, ha nem olyan pillanatban, és olyan emberek között kibomló konfliktusról lenne szó, amely, éppen a személyek és a helyzet révén, felfedi, milyen mély szakadékká változott az a törésvonal, amely a Bauhaus művészeti és design-orientált vezetői között húzódott. Ha nem így volna, az esetnek aligha lenne jelentősége. Klee a maga és Kandinszkij nevében írt Gropiusnak, és levelét így zárta: „Borúsan nézek a további megbeszélések elébe, és attól tartok, amit a legnehezebb weimari időben sikerült elkerülnünk: belső megrendüléstől.” Gropius mintegy hat hét múlva, nála szokatlan késedelemmel válaszolt, de annál határozottabban: „Az ön levele megijesztett — írta többek között —, és még ma sem tudom megérteni, hogyan utasíthat vissza egy ilyen, mindannyiunk számára nehéz helyzetben …(…) egyszerűen nem tudom elképzelni, kedves Klee úr, hogy egy ilyen ügyben cserben hagy engem, és szívből kérem a beleegyezését. Ezt a levelet Kandinszkijnak is megmutatom, és ugyanezzel a kéréssel fordulok hozzá is …” Az ügy kompromisszummal végződött: a mesterek egy rövid időre a fizetésük öt százalékát ajánlották fel a Bauhausnak.

Walter Gropius és a Bauhaus csoport

Walter Gropius és a Bauhaus csoport

Noha Klee anyagias ember hírében állt, úgy tűnik, ennek az esetnek nem a pénz a főszereplője, hanem Gropius és a két festőművész, ha úgy tetszik, technika és művészet kapcsolata, amely nem volt olyan bensőséges, nem tartotta össze annyira a Bauhaust, hogy ezt az egyébként távolról sem drámai helyzetet konfliktus nélkül elviselte volna. Gropiusnak ezúttal nem közvetve, jelekből vagy benyomásokból kellett olvasnia: Klee és Kandinszkij a szemébe mondták — ezzel, hogy kérését megtagadták —, hogy a Bauha- us nem ugyanazt jelenti nekik, mint Gropiusnak. Csaknem 30 évvel később írta Ise Gropius egy levélben:
elszigetelődik
’’Akkori magatartásukban azt látom, hogy emberileg csalódást okoztak, és annak a bizonyítékát, hogy sohasem értették meg igazán Walter gondolatát. (…) A Bauhaus … nem azért jött létre, hogy néhány rendkívüli festőnek alkalmat teremtsen arra, hogy anyagi függetlenségben éljenek és csak a műveiknek szenteljék magukat. Nem mintha ennek nem lett volna rendkívül fontos visszahatása magára az iskolára, de fennállt az a veszély, hogy művészetük még jobban elszigetelődik, és ezzel elveszíti megtermékenyítő jellegét. Ha arról lett volna szó, hogy Klee és Kandinszkij valami más módot javasoltak volna a helyzet megoldására, akkor az egy egészen más probléma lett volna. A távollétük, a nem-részvételük, az elzárkózásuk volt az, amit kritizáltunk, és amit a Bauhaus légkörével ellentétesnek találtunk.”

walterandise

Walter és Ise Gropius

Hamarosan újabb konfliktusra került sor: 1927 elején Gropius meg akarta osztani felelősségét és a hivatali munka terheit a többi mesterrel úgy, hogy különféle feladatokat átruház rájuk. Körlevelet írt a mesterekhez, amely azonban hosszú ideig válasz nélkül maradt, és nem is jutott vissza hozzá azoknak az aláírásával, akik elolvasták és tudomásul vették. Amikor Gropius nyomozni kezdett a levél után, kiderült, hogy az Moholy-Nagytól Muche-hoz került, Muche-tól Breuerhoz, azután azonban nyoma veszett. Breuer elfoglaltságaira hivatkozott mentegetőzésében; a levél más címzettjei, így Kandinszkij is, azt állították, hogy nem is hallottak róla. Gropius ekkor írt Kandinszkijnak egy újabb levelet, amelyben már-már kétségbeesett hangon kéri együttműködését: „az ön leveléből azt kell, sajnos, látnom — írta —, hogy egyáltalán semmi tudomása nincsen arról, tulajdonképpen milyen is az én helyzetem a Bauhausban, és milyen emberfeletti terheket kell viselnem, amelyeket egyes mesterek nem-működése vagy visszavonulása még megsokszoroz.

Ma ki kell jelentenem, hogy csak akkor tudok tovább dolgozni, ha meghatározott biztosítékokat kapok a mesterektől, hogy az eddigieknél jobban fognak támogatni. Különben kénytelen leszek visszavonulni, mert semmi értelme sincsen annak, hogy így felőrlődjek.

Remélem, hogy megértett és segít engem.”
diplomáciai manőverek
Gropius és a Bauhaus helyzetét persze a maga teljes bonyolultságában, a dessaui és a német viszonyok egészébe ágyazottan kell látnunk ahhoz, hogy kirajzolódjanak a szemünk előtt mindazok a tényezők, amelyek kioltották Gropiusban a hitet, hogy érdemes újabb és újabb fondorlatokkal, a Bauhauson belüli és kívüli diplomáciai manőverekkel, leleményes akciókkal mindent elkövetni az intézmény életben tartásáért. Az a mindegyre letagadhatatlanabb tény, hogy a Bauhaus, a műhelyek emelkedő színvonalú teljesítménye ellenére, nem vált azzá a szerves és a közös cél érdekében önfeláldozó közösséggé, amelynek megteremtése Gropius egyik legfontosabb célja volt, demoralizáló hatású volt: a közös cél, a kimerítő létfenntartási küzdelmek következtében hovatovább maga a puszta fennmaradás volt. A már ugyancsak egyre jobboldalibbá váló Dessauban éppolyan növekvő és gyűlölködő ellentábora volt a Bauhausnak, mint Weimarban, s maga Fritz Hesse főpolgármester, a Bauhaus első számú pártfogója is feszült viszonyba került Gropiusszal, amiért Gropius sokat utazott, és sokszor nem állt rendelkezésre hivatalában. Egy ízben azzal is megfenyegette, hogy távollétének azon napjait, amelyek során nem a Bauhaus ügyeivel foglalkozik, levonja évi szabadságából.

Mindezekhez a körülményekhez további csalódások járultak. Gropius 1927-ben már nyilvánvalóan foglalkozott saját utódlásának kérdésével — nem üres szavak voltak azok, amiket Kandinszkijnak írt saját helyzete tarthatatlanságáról. Először Breuer Marcellre gondolhatott, akit legtehetségesebb tanítványának tartott (Dessauba költözésekor Párizsból hívta vissza a Bauhaushoz), ő azonban nehéz helyzetbe hozta. Gropius, érthető módon, rendkívül fontosnak tartotta, hogy a Bauhausban készült tárgyak az iskola szellemi és tárgyi tulajdonaiként jelenjenek meg a világban, s hogy túl az iparral való kapcsolaton és profiton, ezek a tárgyak lassan azzá a Bauhaus-képpé álljanak össze, ami Gropius ideális Bauhaus-gondolatának és a realitásoknak is megfelel. Breuer azonban, aki Dessauba érkezésekor új kerékpárjával foglalatoskodva jutott a csőbútor gondolatára, talán még durvább módon hagyta cserben, mint a festőművészek: hiszen a design, a bútortervezés valóban pár excellence Bauhaus-tevékenység volt, s Gropius nemcsak csodálta és bátorította Breuert a hajlított csövekből készített különböző széktípusok kialakításakor, de sokat rendelt is belőlük az új Bauhaus-épület és a mesterek házai számára. És éppen akkor, amikor a Bauhaus az általa tervezett bútorok értékesítéséről az utolsó egyeztető tárgyalásokat folytatta Drezdában, kiderült, hogy Breuer, aki teljes mértékben saját szellemi tulajdonának tekintette a csőbútorokat, már elkötelezte magát egy berlini cégnél. Breuer tehát azt a bútorsorozatot, amelyet a Bauhausban fejlesztett ki, s amelynek koncipiálásában és megvalósításában is, sosem tagadta, sok szállal kötődött a Bauhaushoz, önállóan kívánta értékesíteni, nem mint Bauhaus-terméket, hanem mint saját designját; a berlini céggel titokban tárgyalt, így a legkellemetlenebb helyzetbe hozva a Bauhaus képviseletében Drezdában tárgyaló dr. Königet, aki a legpiacképesebb, legbiztosabb üzleti sikert ígérő tárgyakra: Breuer Bauhaus-munkáira alapozta tárgyalásai sikerét. Amikor kérdőre vonták, Breuer azt válaszolta: „A szék nem volt Bauhaus-termék, abban az értelemben, ahogyan egy Paul Klee-festmény sem volt Bauhaus-termék. Klee a saját szabad idejében, a saját műtermében, a saját pénzéből festett. Ebben az értelemben művei nem voltak Bauhaus-termékek.”

Breuer Marcell és a Vaszilij-szék

Breuer Marcell és a Vaszilij-szék

Ez a gondolkodásmód okkal keseríthette el Gropiust. Tényszerűen Breuemek igaza lehetett — bár Klee esetében sokkal inkább, mint a saját bútorait illetően; Breuer végül is Bauhaus-növendékként vált formatervezővé —, de ez a gondolkodás azt jelentette, hogy a Bauhausban, legalábbis a vezető szellemi erőket tekintve, nemhogy a közösségnek, az arra való igénynek sem volt nyoma. Egyéni életművek épültek egymással párhuzamosan, személyes sikerre törő karrierek, s a Bauhaus közös szenvedély tárgyából szolgáltató háttérintézménnyé szürkült a legnagyobb egyéniségek szemében. Klee és Kandinszkij visszavonultsága, Breuer manifeszt individualizmusa egyértelműen mutatták, hogy a szellemi javak közössége: ábránd. Ez a kényszerű felismerés Gropiust arra indította, hogy amennyire adminisztratív kötelezettségei és a legkülönbözőbb szervezetekben betöltött tagságai engedték, ő maga is több figyelmet szenteljen az építészetnek. 1926-ban tárgyalásokat kezdett Mart Stam építésszel arról, vállalja el egy, a Bauhausban végre felállítandó építészeti tanszék vezetését. Noha Stam mindössze 28 éves volt, Gropius az ő személyében is a lehetséges utódot kereste. Stam azonban nem fogadta el az ajánlatot.
tökéletes szervezés
Mindeközben folytak a Dessau melletti Törten-lakótelep építésének munkálatai. A Junkers repülőgépgyár azért támogatta a Bauhaus befogadását Dessauba, mert szüksége volt olcsó lakásokra a munkásai számára, de az újfajta lakótelepek koncepciói általában is érdekelték a várost. Végül a lipcsei út mentén fekvő Törten faluban vásároltak egy telket, amelyen a Bauhaus parádésan bebizonyíthatta, mire képes a tökéletes szervezés: a helyszínre telepített futószalag és a munkálatok hajszálpontos ütemezése eredményeképpen Gropius nem egészen három hónap alatt bútorokkal- berendezésekkel együtt, teljesen készen át tudta adni az első két lakóházat, a Bauhaus új épületei megnyitásának időpontjára. Az épületek néhány tervezési hibája ellenére óriási teljesítmény volt ez, s a Törten-telep bővítése 1928-ig folytatódott.

Gropius, úgy tűnik, egyáltalán nem akarta maga vezetni az építészeti tanszéket, Mart Stam elutasító válasza után tovább keresett. Egy fiatal svájci építész, Hannes Meyer tervei felkeltették érdeklődését, és tárgyalásra hívta Dessauba 1926 végén. Meyer 1926. december 21-én előadást tartott a Bauhausban, amelyet általános tetszés fogadott, ezenkívül ismeretes volt Meyernek és munkatársának, Hans Wittwernek két terve: a bázeli Peters-schule és a genfi Népek Palotája pályázatokra benyújtott munkáik. Gropius mindkettőt figyelemre méltónak találta. Gropius életrajzírója, Reginaid Isaacs szerint azonban nem elsősorban Meyer építészeti kvalitásai, hanem inkább hangsúlyozott társadalmi elkötelezettsége váltották ki Gropius rokonszenvét. 1926-ban a zürichi Das Werkben jelent meg Az új világ című írása, amelynek néhány gondolata, sőt néhány mondata és fordulata szó szerint a fiatal Gropius írásait idézi. ,,Az új formavilágnak a tiszta konstrukció az ismérve — írta. — … a művész műterme tudományos laboratóriummá válik, művei pedig a kihegyezett gondolkodás és találékonyság eredményei. (…) Az új műalkotás kollektív mű és mindenkinek megfelelő, nem gyűjtés tárgya, nem egyesek kiváltsága.” Meyer, aki ekkor 37 éves volt, olyanfajta radikalizmust képviselt, amibe Gropius épp belefáradt. Az új világ lényegében programnyilatkozat volt (sok mondatát szó szerint ismételte Meyer később, amikor valóban programot hirdetett), s a benne felvázoltak, a sokszor brutális megfogalmazás ellenére, Gropius elképzeléseivel azonos irányba mutattak.

Walter Gropius

Walter Gropius

”A véletlenszerűen lesújtó fejsze helyett — láncfűrészgép. A rajzszén fekete vonala helyett — a vonalzó precizitása. Erdei kürt helyett — szaxofon. A fényreflex másolása helyett — a fényformálás maga (mint fény-kép, fény-orgona, reflektoros fényjáték, vagy fény-fotográfia). A mozgás plasztikai utánzása helyett — maga a mozgás (szimultán film, fényreklám, gimnasztika, euritmia, tánc). Líra helyett — hangvers. Regény helyett — novella. Színtónus helyett — a szín fényértéke. Szobrászat helyett—konstrukció. Karikatúra helyett — fotoplasztika. Dráma helyett — szkeccs. Opera helyett — revű. Freskó helyett — kereskedelmi plakát.”
elnéző volt
Nyilvánvaló, hogy Gropius alapvetően rokonszenvvel olvasta Meyer új-világlátomását, és elnéző volt zavaró felhangjaival szemben: a számára ismerős, a saját és a Moholy-Nagy eszméire rímelő gondolatok, az azokkal meglepően közeli rokonságot mutató elképzelések ragadhatták meg. Szerződtette Meyert a Bauhausba, kinevezte az építészeti részleg (Bauabteilung) vezetőjévé. Meyer ekkor önéletrajzot adott át, amelyben ömagát „politikailag: pártonkívüli”-nek vallotta. Meyer 1927 áprilisában lépett be a Bauhausba. Oskar Schlemmerhez költözött (voltaképpen társbérlőként, míg Schlemmer családja Itáliában töltött egy évet), aki így írt róla:

”Itt van Meyer. (…) Láthatólag nagyon jó benyomást keltett, valami újat, a Bauhausból eddig hiányzót jelent. (…) Az építészettel kapcsolatban az a mottója: ’a szükségletek megszervezése’, de a legtágabb értelemben, a lelkiekről sem feledkezve meg. Azt mondta, a legnagyobb hatást képek tették rá (nálam és Moholynál), mindenesetre nem a terek, amelyekben ezek a képek találhatók. (…) Klee nem érdekelte, szerinte állandóan transz-állapotban van, Feininger sem. Kandinszkij az elmélet miatt. Természetesen Moholy áll hozzá a legközelebb, bár néhány dolog miatt vele szemben is kritikus. (…) Gropius örülhet, hogy legfrissebb virágszálként ezt a derék legényt tűzheti a gomblyukába.”

Csaknem három évtized távlatából Gropius így emlékezett Meyerre ezekből az időkből:

’’Meyer, amint belépett, nagyon bajtársiasan és kedvesen dolgozott, mégis az ellentéte volt mindannak, amit nyílt szívű embernek nevezhetünk, rendkívül óvatos volt, és senki sem ismerte igazán, mert egészen egyszerűen nem volt hajlandó színt vallani … Mivel tisztában voltam az akkori idők politikai nehézségeivel, egyenesen rákérdeztem, milyen irányúak a politikai hajlandóságai, amire azt válaszolta, hogy egyáltalán, a legcsekélyebb mértékben sem érdekli a politika … Baloldali beállítottságának a halvány érzetét sem lehetett felismerni … A munkáját akkoriban odaadóan végezte, és mivel nekem az a meggyőződésem, hogy ha már valakit egy bizonyos posztra állítunk, annak szabad kezet kell adni, nem is igen bonyolódtam bele a dologba …”

Meyer szisztematikus építészetoktatást dolgozott ki, ő maga építészetelméletet tanított. Elsősorban a ház és környezete viszonyával foglalkozott, az épületnek a környezettel való szimbiózisával, a funkciókkal, a gyümölcsfáktól a betegségeken át a közlekedésig.

’’Csaknem egy éven át figyelhette Walter Gropius, még mint a Bauhaus igazgatója, Hannes Meyer tevékenységét az iskolában, s fellépésében, megnyilvánulásaiban vagy munkájában semmi sem volt, ami felgyülemlett politikai érzésekre, vagy akár szunnyadó politikai szándékokra utalt volna” — írja Reginald Isaacs, Gropius biográfusa.
karikatúrák
Ugyanakkor az 1927. év során felerősödött a Gropius személyét célba vevő Bauhaus-ellenes támadások sora. Részben politikai ellenfelek, részben kereskedelmi körök támadták a Bauhaust, és, akárcsak Weimarban, az akadémikus művészek csoportjai is. Szatirikus glosszák és Gropiust s az egész intézményt nevetségessé tevő karikatúrák jelentek meg a dessaui lapokban. A dessaui közvéleménynek elege volt „az új építési stílus túlzásaiból”. Gropiust az a támadás sértette legmélyebben, amelyet az egyik dessaui napilap, a Dessauer Volksblatt kiadója, Heinrich Peus intézett ellene. Peus egy gyűlésen támadt Gropiusra, és azzal gyanúsította, hogy nem tisztességes honoráriumhoz jutott a Törten-lakótelep építéséért, amelynek egyébként elégedetlen lakóit az építész ellen hangolták. Gropius tőle teljesen szokatlan élességgel és indulattal válaszolt. Levelet írt Peusnak azzal a követeléssel, hogy azt tegye közzé lapjában, majd személyesen is felkereste irodájában, hogy tisztázzák az őt ért rágalmakat. Peustól távozva elolvasta az aznapi Volksblattot, amelyben ismét támadó és rágalmazó cikket talált Peus aláírásával. „Miután ma Önnél jártam, olvastam az Ön cikkét a mai Volksblattban. Ezek után nagyon nehéz lesz az ön szavahihetőségét elfogadnom” — írta Peusnak. Gropius írását Peus nem közölte, levelére pedig ennyit válaszolt: „Igen tisztelt professzor úr! Olyan elfoglalt vagyok, hogy még nem értem rá önnek válaszolni. Az első cikk már készen volt és be volt tördelve, túl késő volt. Folytatás következik.”

Isaacs szerint ezen a napon, 1928. január 17-én kedden, azután, hogy Walter Gropius második levelét is megírta Peusnak, tudatta a tantestülettel, hogy valószínűleg visszavonul, hacsak a Volksblatt vissza nem vonja rágalmait és nyilvánosan meg nem követi őt.

Közben a Bauhaus mint tanintézet egyre népszerűbb lett: hetente mintegy kétszáz felvételi kérelem érkezett az iskolához, és gazdasági helyzete is észrevehetően javult, de a politikai helyzet kiéleződése (az 1927 decemberi választások Dessauban is jobboldali többséget hoztak), a Gropius személye ellen is irányuló támadások hangvétele arra késztették Gropiust, hogy ne másítsa meg elhatározását. A Fritz Hessével folytatott bizalmas megbeszéléseken, valamint neki írt hivatalos felmondólevelében Gropius Hannes Meyert jelölte meg utódjául a Bauhaus igazgatói hivatalába. ,,Azt tapasztaltam, hogy elhatározása visszavonhatatlan” — írta Hesse, aki Gropius életrajzírója szerint valószínűleg megkönnyebbülést érzett, hogy a számára mind nehezebben kezelhető Gropius helyett a kiszámíthatóbb, hivatalnok szemmel nézve megbízhatóbbnak tűnő Meyerrel kell majd tárgyalnia.

’’Igen tisztelt Polgármester Úr! — írta Gropius 1928. február 4-én. — Alapos megfontolás után arra az elhatározásra jutottam, hogy itteni munkakörömet elhagyom, és arra kérem a Magisztrátust, tárgyaljon velem szerződésem határidő előtti felbontásáról. Képességeimet a jövőben egy hivatali kötelességektől és megfontolásoktól kevésbé beszűkített munkaterületen, szabadabban szeretném kibontatkoztatni, kivált, ha Dessaun kívül erre igényt tartanak. Meggyőződésem, hogy a Bauhaus jelenleg kívül és belül egyaránt olyan szilárdan áll, hogy további vezetését minden baj nélkül arra a munkatársamra bízhatom, akivel emberileg és szakmailag egyaránt szoros kapcsolat fűz össze. Az a szándékom, hogy az intézettel továbbra is együttműködve, eddigi munkatársaimmal egyetértésben az itt kifejlesztett gondolatokat átültessem a gyakorlatba és meghonosítsam. Utódomul építészeti részlegünk vezetőjét, Hannes Meyer urat javaslom, akit szakmai és személyes tulajdonságainál fogva alkalmasnak tartok arra, hogy az intézetet további üdvös kibontakozás felé vezesse.

Kiváló tisztelettel

Walter Gropius”
robbanóanyag
A Bauhausban aznap délután Siegfried Giedion építészettörténész tartott vendégként előadást, estére pedig táncestet hirdettek meg. Gropius döntésének a híre azonban már elterjedt, és felkorbácsolta a bauhausosok indulatait és félelmeit. ,, A hangulat olyan feszült volt — írta feljegyzéseiben lse Gropius —, hogy Gropius csak ismételt kéréseivel tudta elérni, legyen mégis tánc. Azonban annyi robbanóanyag gyűlt össze a levegőben, hogy Fritz Kuhr egyszer csak hirtelen szólásra emelkedett, és hosszú beszédet tartott, amelyben tiltakozott Gropius távozása ellen”. Schlemmer leírása szerint „Gropius egészen vidám volt, de éjjel 3-kor Weininger Andy a zongorához ült, és régi magyar dalokat énekelt, amitől általános szomorúság ülte meg az embereket,” s ez a hangulat késztette Kuhrt arra, hogy beszélni kezdjen. „Nem hagyhatsz minket csak úgy cserben – mondta Kuhr. —(…) Ha gyakran nem értettünk is egyet veled, és ha az orrunknál fogva vezettél is néha bennünket — ezt egészen pontosan felismertük —, akkor is te vagy számunkra a garancia arra, hogy a Bauhaus nem lesz iskola. Mi itt Dessauban egy eszméért éheztünk. Nem hagyhatod most abba. Különben nyitva az út a reakció előtt. Lehet, hogy Hannes Meyer egy jó fiú, nem akarok semmit sem ellene vetni. De Hannes Meyer mint a Bauhaus igazgatója: katasztrófa!”

Hannes Meyer

Hannes Meyer

Gropius megpróbált csillapító szavakat mondani, de Kuhr annyira magával ragadta hallgatóságát — mivel nyilván azt mondta ki, amit mindenki gondolt, hogy „végül Moholy elszánta magát arra, hogy Meyer érdekében szóljon, hogy elejét vegye egy általános lázadásnak.” Jellemző az, amit szintén lse Gropius rögzített, hogy „a diákok fejében gyökeret vert az a gondolat, hogy valójában Meyer mozdította el Gropiust.”

Moholy-Nagy, Herbert Bayer és Breuer is elhagyták a Bauhaust. Gropius és felesége március 28-án, a tiszteletükre rendezett búcsúest után utaztak el Dessauból.
nincsen többé ügy
Gropius fájdalmas és fáradt gesztusában, a Bauhausról való lemondásban a húszas évek második felének történelmi tapasztalatai sűrűsödnek. A Bauhaus, Gropius minden személyes ambíciója mellett, egy közös jövőre irányított kezdeményezés volt, s csakis a jövőben való hitből meríthette energiáit, amelyekkel az átmenetinek felfogott akadályokon átverekedte magát. Gropius rendkívüli történelmi érzékenysége, amelynek révén a Bauhaus az élőlények biológiai biztonságával adaptálódott mindenkori, elég gyorsan változó környezetéhez, most először új, idegen típusú veszélyt jelzett. Az az eset, ami közte és Peus lapkiadó között történt, tulajdonképpen nem történhet meg abban a civilizációban, amelyben Gropius felnőtt. Peus viselkedése a valóság megdöbbentő elmozdulására hívta fel Gropius figyelmét: egy köztiszteletben álló, magas közhivatalt viselő művész-értelmiségit nyilvánosan meg lehet sérteni becsületében anélkül, hogy bárki kiállna mellette. Anélkül, hogy akár a főpolgármester, akár saját kollégái elégtételt kérnének számára. Anélkül, hogy a sértő fél egyáltalán illő módon szóba állna vele. Nem tévedünk, ha úgy ítéljük meg, hogy ez az epizód messze túlmutatott önmagán, s nem véletlen, hogy Gropius éppen ebből az önmagában jelentéktelen pimaszságból értette meg: ezúttal nem érdemes körlevelet írnia a német értelmiségieknek, hogy támogatásukat és kiállásukat kérje. Megértette, bármilyen módon adta is önmaga tudatéra, hogy nincsen többé ügy: sem legbelső munkatársai, sem Németország számára nincsen igazi súlya és jelentősége annak, megvalósít-e a Bauhaus egy idealista elképzelést. A rohamosan előretörő jobboldallal szemben felerősödő új baloldal az erők és az indulatok polarizálódását jelezte (még az egyébként mérsékelten baloldali Die Weltbühne is a szociáldemokraták és kommunisták együttműködését kereste), a művészetben pedig a Neue Sachlichkeit (az új tárgyiasság) vette át a vezérszólamot, amelynek első kiállításához a következő szavak szolgáltak bevezetőül: ,, Az, amit itt most bemutatunk, mindössze annyi, hogy a művészek — akik csalódottak, kijózanodtak, gyakran a cinizmusig rezignáltak és csaknem önmegtagadók a határtalan, szinte apokaliptikus reménység pillanatainak elmúltéval — a katasztrófa közepén abban gondolkodnak, ami a legközelebbi, a legbizonyosabb és a legtartósabb: az igazságban és a kézi munkában.”

Azzal, hogy Gropius elhagyta a Bauhaust, önmaga és a világ számára is kijelentette: a hit korszakának vége. ,,Ha valaki elárulta volna nekem 1919-ben, hogy mindössze kilenc évem lesz erre a nagyszabású kísérletre, akkor aligha hiszem, hogy egyáltalán belefogtam volna” — írta 1964-ben.

kép | design-is-fine.org, absolutmedien.de, thehomeonline.co.uk, img.uol.com.br/, www.artic.edu, desarte.org, www.klatmagazine.com, hg.hu, flickr.com