Forgács Éva

BÚGÓCSIGA

1998 május

BÚGÓCSIGA

4.

Igyekszem szerényen figyelni a növekvő őrületet, kegyetlenséget, ideologikus és ideológia nélküli gyilkosságokat, amelyek közepette élünk. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a mi időnk modernizált gyilkolásipara a legkegyetlenebb, miközben már Dosztojevszkijnél azt kérdezik egymástól az emberek, ha jól emlékszem Jepancsin tábornok szalonjában, hogy vajon új dolog-e a terrorizmus, vagy mindig is így burjánzott, csak a hírek nem jártak ilyen gyorsan? A tudományos lélekelemzés megszületéséig mindenesetre lehetséges volt az ember feneketlen kegyetlenségtartalékairól azt hinni, hogy mindez valamiféle kóros elváltozás. Az is tény, hogy századunk, amelynek a korábbiakkal szembeni egyedülálló vonása a nagybani gyermekgyilkosság, most az ezredfordulóra a biogenetika révén a központi ellenőrzés és a bűnözés új formáit villantotta fel a horizonton. És nemigen látni, mi történik annak érdekében, hogy mi, egyes emberek, ne engedjük ki a kezünkből annak a legalább elemi kontrollját, hogy mi történhet velünk.

És mégis hinni akarja az ember, nyilván ez is genetikai program bennünk, hogy jó lesz élni a jövőben. 1998-ban, 1999-ben, a teljesen új dátumozási rutint követelő 2000-ben.

éppen most élni

Igaz ugyan, hogy nincsen fénye – vagy csak én nem érzékelem? – a létezésnek, legalábbis úgy, ahogyan – az én életemben – a hatvanas évek második felében volt. Vagy ahogyan az ötvenes évek eleji New Yorkban lehetett, amikor Jackson Pollock azt tudta mondani egy kávézóban, hogy milyen nagyszerű dolog éppen most élni.

Egy ilyen mondatot most nem tudnék kimondani.

3.

Mintha jó előre beprogramozná magát a kultúra eleje, közepe, vége szakaszokra (ez nem Jordán Tamás-idézet, de azért eszembe jutott), de nem tűzi ki előre, vagy nem teszi nyilvánvalóvá fennállásának a teljes idejét, így aztán csak találgatni lehet, megérezni, vagy számmisztikához folyamodni, hol is tartunk. Hétvége, hónap vége, századvég, ezredvég. Mire megpróbáljuk megérteni, ami történik velünk és körülöttünk, az idő kikapja a kezünkből az egészet (L. Száz év magány). Pedig beosztjuk, tagoljuk, megjelöljük. Kultúránk a tízes számrendszerben gondolkodik (még; a számítógépesek már biztosan a kettesben), ezért, az emberi élettartam arányait tekintve, évtizedekben látjuk a változásokat. Megpróbálunk például negyvenes évekről beszélni, hogy elkülönítsük azt a korszakot – amely a legjobb esetben 1941-től 43-ig tartott; egyes országokban 44-ig – a harmincas évektől – amelyek csak 1933 márciusától kezdtek különbözni a húszas évektől, és 1939. szeptember 1-ig tartottak – és az ötvenes évektől, amelyeken meg az 1948-tól 56-ig tartó időszak értendő. Valamilyen karaktert tulajdonítunk az egyes évtizedeknek, évszázadoknak, arcot keresünk az időnek.

Most onnan is tudjuk, hogy vége szakaszban vagyunk, hogy mindenütt, amerre nézünk, szétesés, széthullás, szálakra bomlás. A hasonlataink (még) természetiek, biológiaiak, de (már) nem látjuk egyben a kezdetet és a véget. A széthullásban nem az új formáció lehetőségét, hanem a vigasztalan veszteséget érzékeljük. Már rég nem látszik az az „egész”, ami pár éve vagy évtizede talán még látszott, vagy hittük, hogy látszik: nem lehetetlen, hogy az „egész” olyan imaginárius test, képződmény, ami csakis hátulról látható, csak múlt időként érzékelhető. Vagy csak néhány pillanatig, mondjuk 1432 (Jan van Eyck: Rolin kardinális madonnája) és 1503 (Leonardo: Mona Lisa) között volt belülről, jelen időben felfogható.

gyanús

Pedig – szörnyűségesen jól tudjuk, hogy a szabadság rendetlen időszakát, ebben a kultúrában, rend szokta követni. Azt is láthattuk már, hogy a rend nem feltétlenül abból az irányból csap le, ahonnan hívei várják. Most például érdemes figyelmünket a mindeddig ártatlan, sőt pozitív szerepet játszó pragmatizmus felé fordítani: kezd gyanús lenni. Eddig a pragmatizmus volt minden vak eszme és ideológia ellenfele; de most túlságosan sok minden kezd a pragmatizmus nevében történni. Hát nem mindenki érdeke, hogy a gyakorlatias megfontolások, az észszerűség, takarékosság szempontjai kerüljenek előtérbe? Hogy minden gyorsan, simán, olcsón, egyszerűen menjen? Minek például mindenkinek drága számítógép, amelyben a saját maga számára fontos információkat tárolja? Nem egyszerűbb és olcsóbb egy kis, sokkal szerényebb masinát venni, és amire szükség van, azt egyszerűen lehívni egy központból? Legalábbis ezt a nagyon gyakorlatias kérdést feszegeti, zsebében a leendő központ kulcsait csörgetve Bill Gates, akit talán a cserépszavazás gyakorlatának felújításával praktikus volna néhány évre a globális falu határain kívülre száműzni, hogy töltene el egy kis időt a természetben.

2.

„Juj de különös most pár percz választ el egy másik századtól. Kitudja mit hoz a jövendő mi lesz a XXik századról a történelemben. Várom várom… 12 percz múlva itt lesz a nagy idő. Hej haj sellyem az élet. …

Ebben a pillanatban
1900 Január 1.
XX. század.
Éljen XX.”

Ennek a XX. századnak a vége felé egy másik kisfiú, alig valamivel fiatalabb és nem kevésbé kíváncsi, mint Karinthy, amikor a fentieket leírta, egy istenhátamögötti amerikai kisvárosban azt mondta a szüleinek, maradjunk itt örökre, ez itt kicsi és biztonságos.

1.

Nem tűnik el a verbalitás. Jellegzetes ezredvégi aggodalom a verbalitás letűnése, egy állítólag vizuális szép új világ eljövetele miatt érzett szorongás. Holott nem szabdalhatjuk fel a kultúrát szavakra egyfelől és képekre másfelől, és nem játszhatjuk ki a kettőt egymás ellen. A Történetről van szó, a kultúra testéről; vagy Kertész Imre szavával az Elbeszélés Szelleméről. Kép ugyanis csak ott van, ahol Történet – tehát szó is – van. Történet nélkül a kép puszta piktogrammá, a repülőtéri mosdó jelévé szikkad.

A Kép a Történet boltívének a záróköve; kép nélkül éppúgy nincsen történet, mint szöveg nélkül.

Képekre – kitartott állóképekre, akár leírják őket, akár rajzolják vagy festik – mindenütt szükség van, ahol eleven elbeszélés zajlik. Az elbeszélés előrehaladását egy-egy ponton meg kell állítani, és a mélyebb megérthetőség, a teljesebb feltárás kedvéért egy képben a történet minden, éppen futó szálát egybe kell fogni, össze kell rántani, fel kell mutatni. A kép egyidejűség: a történet időben vonuló testének a keresztmetszete, hirtelen minden rejtett szál és vonatkozás együttlátása, összefüggésük, egymásrautaltságuk, egy-gyökerűségük megvilágítása, felmutatása.

semmi sem történik

A kép az irodalomban és a mitológiában azért reveláció, mert miközben az addig elmondottakat összegzi, többet mond, mint az addig elmondottak összessége; és azt is megkockáztatom, hogy a képnek éppen ez a többet mondás a funkciója. Az írók és a jó színházi rendezők tudják ezt: hogy az elbeszélést, amely halad vagy lökődik előre – vagy éppen hátra –, a képek kitartott pillanatai támasztják alá. A kínai váza A félkegyelműben, szegény Yorick koponyája a Hamletben sok szálú cselekményt szakít meg, hogy figyelmünket egy képhez rögzítse, mert a kép koncentrálja az addigi és az eljövendő történéseket és, egy jóslat tömörségével, az értelmüket. Ascher Három nővér-rendezésében így állít meg a hosszan kitartott búgócsiga-jelenet: semmi sem történik, kiesünk a cselekmény, a történet idejéből, és a búgócsigára bámuló szereplőkkel együtt követhetjük a játék pörgését, ami éppolyan öntörvényű, éppúgy nem az emberi akaratok és vágyak függvénye, mint mindaz, ami addig és végül a színpadon az emberekkel megtörténik. Ács János Marat-jában a Corvin köz óriásfényképének a hirtelen, váratlan és vakmerő megidézését csakis az egész, addig eljátszott darab töltötte fel újabb és tágasabb jelentéssel. Az egész addigi elbeszélés értelmeképpen lett intenzív erejű zárókép: energiája 1789 és 1956 egymásra játszásából fakadt. Regényekben gyakran a szereplők álmaiban rendeződnek értelmezhető látomásokká, képekké az időben haladó események. A kép egybefogja a külső világban és a szereplők belső világában haladó folyamatokat, pontosabban: a belsőt a kép mutatja meg a külsőben. A kép csak a Történet ismeretében érthető; a Történeten belül viszont nincsen érthetetlen kép.

Mindenütt azt olvasom, hogy fékezni kell. Szédülünk. Elviselhetetlen a sebesség. Sheryl Sutton már régen megmondta Pilinszkynek, hogy legalább három évre le kell állítani mindent: az újságokat, a televíziót, a híreket, a politikát, minden történést. Három év csendet szeretett volna. Paul Virilio nemrégiben, egy Népszabadság-interjúban, szinte hisztérikus hangon ugyanezt követelte. Idő kellene, egy kitartott állókép ideje, hogy belelássunk a Történetbe.

0.

1900, Január 4, Csütörtök,
…Tegnap voltunk először iskolában. Unalmas volt nagyon.

Az írás a VISSZASZÁMLÁLÁS című beszélgetőkönyvbe készült.
kép | shutterstock.com