Forgács Éva

AZ ANTI-VÁROSBÓL

1998 április

AZ ANTI-VÁROSBÓL

(Városfilozófia) Los Angeles láthatatlan város. Itt ébred rá az ember, hogy a városokban – az igazi városokban – az ember megállhat szétnézni. Felnézhet egy-egy házra, az utca sarkán nemcsak a lámpa színét nézheti, hanem az egész utca látványát, leülhet egy-egy padra. A városban jövő-menő ember naponta sokszor kiléphet néhány másodpercre napi teendőinek láncolatából, beprogramozottságából, és rajtafelejtheti a szemét ki- és beszögelléseken, kirakatokon, homlokzatokon, utcák és terek látványain. Ez olyan természetes, hogy soha fel sem tűnik. Regisztrálom, hogy az édességbolt helyén videotéka nyílt, a tisztító bezárt, a 7-es számú házat halványzöldre festették. A városlakó folytonosan tanul és folytonosan alkalmazkodik. De a tér, amelyben mozog, alapvetően a saját tere, és a saját módján, a maga szokásaival és ritmusában mindig birtokba is veheti. Addig nézi és ott, ameddig és ahol akarja.

valóságos szadizmus

Ha van nyugvópontja a városban, és nincs autóvezetésre kárhoztatva, mint Los Angeles lakossága. Los Angelest nem lehet látni, mert az autó mindig mozgásban van, ahol meg kell állni, onnan csak az előttünk álló autót és jó esetben a jelzőlámpát láthatjuk. Van a Sunset Boulevard Beverly Hills-i szakaszán egy gazdag és feltűnni vágyó háztulajdonos, aki szobrokat állított a háza elé. Ezek a hiperrealista, festett szobrok különböző akciókban levő embereket formáznak: a kerítésen éppen átmászó gyereket, intézkedő rendőrt, két bámész turistát. Autóból nézve az első (és egyben utolsó) pillanatban igazinak hiszi őket az ember, de azért kellene még egy másodperc jobban odanézni, hogy mi is folyik ott. Nincs. Nincsen egy töredék másodperc sem, mert épp kanyarodik az út, mögöttünk teljes sebességgel zúdul a forgalom, lehetetlen még lassítani is, nemhogy megállni. Ilyen helyre szobrokat rakni valóságos szadizmus.

A Sunset egész hosszában (mintegy hatvan kilométer) tilos megállni – leszámítva néhány rövid, kiszélesedő szakaszt, ahol viszont semmiféle látnivaló nincsen. Ez áll Los Angeles egészére: a városnak nincsenek megnézhető pontjai, látványai, részletei: pontosabban, hiába vannak: nem láthatók. Nincs honnan, nincs mikor megnézni őket. Folyamatosan haladni, mozogni kell, különben ingerült dudálás hallatszik a hátunk mögül.

Ez a városszerű képződmény nem ismeri a kontemplációt, és nem engedélyez semmiféle szünetet. Az autósnak egyedül a hatalmasra nagyított hirdetéseket kívánják látványként prezentálni: a város mint olyan, tehát egyes építészeti alkotásai, utca-kiképzései, vagy bármi, amin a városlakónak megakadhat a tekintete, nem tartozik a felkínált vizuális választékba. A Los Angelesben keringő lakosok nagy része ráadásul földszintes házban lakik, amelynek ablakaiból nem lát semmit a városból.

forgacs2 0504

A saját kertjére lát. Egyesek az óceánra látnak vagy a hegyekre, legfeljebb a hollywoodi dombok tetején lakók látják, madártávlatból, a város képét. Az újonnan felépült Getty Centrum – amit szintén lehetetlen álló helyzetből szemügyre venni – egyik nagy ajándéka, hogy abból a robotvillamosból, amely a látogatót a dombtetőre viszi, viszonylag zavartalanul szemlélhető a 405-ös számú autópálya, a város közlekedésének egyik legfontosabb csatornája. Ha mozgó járműből is, de legalább lassú mozgásban levőből le lehet nézni rá, egybe lehet látni a dombokkal, amiken fel-le halad, és a házsorokkal, amik között kanyarog. Akárhányszor utazom ezen a villamoson, az utasok mindig a völgyre néző ablakokhoz tódulnak, és megbabonázva néznek le arra az útra, amin idejöttek, és amin mindennap többször is végigautóznak: hát ilyen! így néz ki! És látom, hogy legszívesebben megállítanák a villamost, hogy álljon meg egy pár percre az idő is, és hadd nézzék meg egyszer végre, hol is élnek.

közép-európai délután

(Délután) A délután az európai, közelebbről a közép-európai kultúra egyik időbeli színtere; a teljes igazság kedvéért talán azt is be kell ismerni: volt. De legalább osztrák, magyar, lengyel regényekből rekonstruálható. A délután hosszú, tagolatlan időtartam, amelynek során változnak a fények, változik a szoba hőmérséklete, lassan odakinn is lehűl a levegő, megnyúlnak az árnyékok, villanyokat gyújtanak. A délután a céltalan merengés, a világban való otthonosság-érzés, szemlélődés, passzivitás ideje, a beszűrődő hangok és fények, a külső és belső tér összjátéka, a szobák karakterének megnyilvánulása. A tűnődés hosszú, egybeszabott időzónája, lassú, alkonyatba torkolló időmúlás. A délután békés életvízió, tartózkodó rálátás a múlandóságra. A közép-európai délutánnak vannak végtelen órái, amelyeknek a mélyén, mozdíthatatlanná tűnő tárgyaktól és szobáktól körülvéve, az idő puszta felfoghatatlanságára látni. A már végképp múltba merült délután a ráérős idő, az elnyújtózás, lustaság ideje volt, önmagunk átadása valami álom, képzelgés és gondolat határán tanyázó állapotnak, foszlányos világ-elképzelésnek. Nem volt benne semmi azonnali, semmi hirtelen megtérülő, semmi instant: a délután korszakának lezárulása egybeesik a nescafé feltalálásának és elterjesztésének a pillanatával.

Amerikában, mondani sem kell, nincsen délután, legfeljebb a szigorú napi időszámítás értelmében, amennyiben a déli 12-vel és a nap második felének 5-ik órájával jelölhető időpontok közé eső időszakaszt ezzel a szóval illetik. Legkésőbb 5 óra után „jó estét” illik kívánni; és 12 és 5 óra között senki sem bámul a lassan elvonuló idő után, hanem nagyon is akcióban van, hatékony és tevékeny.

forgacs3 0504

A nap amerikai beosztása nem hagy réseket: az időre éppúgy nem bámészkodunk rá, mint ahogy, Los Angelesben, a lakóhelyünkre sem. Város és idő fogalma nagyon is közeli és kölcsönös kapcsolatban állnak egymással: a legszebb, legtétlenebb, legidőtlenebb délutánokról Doderer A Strudlhof-lépcsőjében olvashatunk, ahol a Strudlhof-lépcsőben alakot öltő város szelleme mintegy pecsét alatt tartja a városban telő időt. Itt rálátunk egy városrész minden utcájára, már ismerjük a villamosok zaját, a házak történetét, egyes belső zegzugokat, a várost övező zöldet, házmestereket, férfiakat és nőket. Ennek a városnak a mozaikjaiból (is) áll össze az idő, a város és a regény ideje. A Strudlhof-lépcső környékének – Bécs Liechtenthal nevű városrészének – a délutánjain a házak homlokzatain, repedésein, cukrászdáin, ajtónyikorgásain múlik – vagy éppen nem múlik: egyenesen megáll – az idő.

kép | unsplash.com