Forgács Éva

A NŐ MEGTERVEZÉSE

1991 nyár

A NŐ MEGTERVEZÉSE

Most hogy, Hraballal szólva, „valósággá vált a hihetetlen”, és a kommunizmus fonadéka egyszerűen leszáradt rólunk, mazochis­ta érdeklődéssel kérdezzük: mi történt itt tulajdonképpen? Nem­csak a mindennapi életünkben, amelynek abszurditásához képest Ionesco, régen bebizonyosodott, satnya képzeletű igyekvő csak, hanem – ha már itt most szerelemről volna szó – hogy is volt az a ,,magánélet”-re és ,,közélet”-re felparcellázott Élettel? Hogy is lett volna ez a mi tervszerű átprogramozásunk?

Szerencsére csak a tervvázlatokig jutunk el: a nagy szovjet példáig, amelyet idő és egyebek hiányában végül is nem sikerült meghonosítani nálunk. De a szovjet szerelem, a szovjet nőideál eszméje azért egy kis figyelmet megérdemel, hiszen a történelem képződménye.
a legteljesebb szabadság
Nem engedheti, s nem is engedte meg magának egyetlen központosított hatalom sem, hogy elfeledkezzen a szerelemről, erről a személyiség gyújtópontjában rejtő­ző beláthatatlan energiamennyiségről, amely a legteljesebb szabadság, a legintenzívebb teljesség akarására sarkallhatja, sőt kényszerítheti az embert. A társadalom és hatalom felől, de sokszor az egyén felől nézve is különösen veszélyes energiatö­meg ez: a kontrollt kiépítők szempontjából pedig az individuum első számú hatástalanítandó vagy megsemmisítendő időzített bombája. ,,A tapasztalat bizonyára megmutatta a nevelőknek, hogy az a feladat, amely szerint kormányozhatóvá kell tenni a fiatal nemzedék nemi kívánságát, csak akkor oldható meg, ha a befolyásolások nagyon korai időben kezdődnek, s nem várják be előbb a serdülőkor rohamát, hanem beavatkoznak már a gyermek ezt előkészítő nemi életébe is” – írta Freud tapasztalatainak és az európai kultúrtörténet ismeretének a birtokában. Mielőtt megvizsgálnánk a nemiségre kulturálisan ráépülő képesség: a szerelem (amelyet Freud, orvosként, a nemiség lelki oldalának tekint) torz szovjet modelljének egyik elemét: a nőideált, tekintsünk végig azon a nyugat európai modellen, amelynek torzképét, homonculusait a szovjetek kinövesztették, akár az idősebb Leverkühn a maga kristályvirágait.
cenzúrázva
A kereszténység mindig is határozottan szerelemellenes volt – legalábbis ha a szabad választást és az öntudatra eszmélést a szerelem elengedhetetlen vonásai­nak tartjuk. Voltaképpen kizárta a szerelmet az ember e világi lehetőségei közül: a párválasztást és az utódnemzést a pontosan teljesítendő kötelességek közé sorolta. A testi és lelki vágyakat már kisgyermekkortól egyaránt az engedelmes házasságra és törvényes családalapításra irányította. Mindig is ezt dicsőítette és jutalmazta; a szabad szerelmet pedig sokáig egyenesen egészségkárosító bűnnek tartotta (néhol még tartja is – mint például Dárday István 1970 körül készített Györgyike című dokumentumfilmjéből kiderült). A keresztény ideológia – hiszen nem a hitről, s nem is vallásfilozófiáról van most szó – megteremtette, jóllehet hit és filozófia közreműködésével, azt az eszményi nőalakot, amely mintegy cenzúrázva felmutatta a legfőbb, a kizárólagos női erényeket. A férfitársadalmak nőideálokba faragják a tiltásokat és a megszorításokat. Ez a nőalak Szűz Mária, az Istenanya, akinek alakjában koncentrálódik a kereszténységnek az a hatalma a személyiség felett, amelyre igényt tart, s amelynek révén közvetlenül kézben tarthatja a lelkeket. Szűz Mária ideájában ugyan megdicsőül az anyaság, ám minden biológiai kontextusából kiemelve: az absztrakciónak ezzel a gesztusával a női személyiség teljesen szétporlasztható. Az anyaság izolálása a teljes női személyiségből, földöntúli idillé emelé­se a test tisztátalannak bélyegzésével mintegy a legyilkolt élet papírképével vigasztalhatja a nőt, aki így már csak önnön földi, tisztátalan maradványa lehet. A testi­ségtől „megtisztított” anyaság a társadalmi kontroll nagyon világos megfogalmazá­sa: pontosan kijelöli, mire tart igényt a világ a nőből, s főként: hogy mire nem. Éppen a testiség elutasítása minden külső kontroll sarkköve: némileg atavisztikus módon, a monoteizmust megelőző dualista vallások mintájára osztja fel az embert: a lélek a fény, a test a sötétség birodalma. A Szűz Mária-idea fontos eleme az is, hogy az Istenanya fia feláldozta magát az emberiségért; ez az áldozat, a gyermek feláldozása tehát nem lehetetlen, sőt magasztos követelmény egy anyával szemben.

Bartolome Esteban Murillo: A Szűz mennybemenetele, 1670

Bartolome Esteban Murillo: A Szűz mennybemenetele, 1670

Az anyaság spiritualizálása azzal jutalmazza a nőt, hogy az anyaságot a szentség magasságába emeli; ennek azonban az a feltétlen, alku nélküli ára, hogy többről és másról ne essék szó. Az ideál, Mária szűzen lett anyává, és ez a szüzesség a lelki megtisztulás révén az irányadó modell. Ezzel adott a női megdicsőülés egyetlen lehetősége, s így a lázadás írmagja is kiirtatott. Az érzelmeknek, a lelki energiáknak Isten felé kell áramolniuk: felfelé és felfelé, el a lent félelmes és pokoli erőitől. A Fent: fény, tisztaság, erény, jutalom. A Lent: a Pokol.
testetlen ideál
A leányoknak az Istenanya testetlen ideálja felé kell törekedniük. Szűz Mária alakja mintegy összegzi mindazokat a célokat, amelyeket ember követhet: alakja a boldogság, beteljesültség, szépség és harmónia koncentrátuma, s mindennek igérete azok számára, akik felülemelkedve önmagukon, megtisztulva követni tudják őt. Mária ikonográfiája, az égbolt színét viselő köpenye vagy mandorlája mindenekelőtt a vágyaknak a földtől való elirányítását, eltávolítását szolgálja, mivel az egyház így ellenőrizheti a lelkeket, hogy azok ne jelenthessenek veszélyt sem a közösségre, sem a hatalomra. A kevésbé vagy egyáltalán nem ellenőrizhető ösz­tönéletbe tett kirándulásokat viszont bünteti: a gyóntató révén ellenőrzi a személyi­ség lehető legtöbb zugát, és sehol sem kíván ismeretlen erejű és hatalmú energiákat működésben látni.

Hogy a kommunista ideológia a keresztény egyházi ideológia torzképe, karikaturisztikus változata, az szembetűnő. Iwan Goll német költő már a húszas évek elején leírta, hogy „a ’kommunista művészetet’ ugyanúgy kell érteni, mint azt, hogy ’egyiptomi művészet’ vagy ’keresztény művészet’: ez is egy időszámítás művészete, egy korszak-gondolat.” De maga a kommunista ideológia sem titkolta, hogy a keresz­ténységet teljesen lefedve, annak struktúrájára akar ráépülni. Hevesy Iván írta: „Mi volt a középkor művészetének mondanivalója? A kereszténység tanítása. A szocialista művészet apostoli hivatása ugyanígy: a szocializmus világá­nak művészi és agitatív kifejezése.” Találóan beszél Vidovszky László is a „Szovjetunió államilag irányított és vallási funkciókat primitív módon utánzó egydimen­ziós szocialista realizmusá”-ról, amely „igazi torz tükre a vallásos művészetnek: zsoltárok helyett csasztuskák és tömegdalok, oltárképek helyett előnytelen külsejű politikusok szobrai, zsolozsma helyett Szabad Nép-félórák.” Természetes, hogy a lelkek megfélemlítése és ellenőrzése az egyik legfontosabb funkciója volt: csak nem engedhette szabadjára éppen a szerelemben kitörő kiszámíthatatlan és lázadó energiákat.

1501forgacs5A szovjet nőideál kezdetben – a rendszeralkotók szándékainak megfelelően – a komszomolka-fruska illetve katonanő, és a hős szovjet anya kettős csillaga volt. Az anya alakja idősebb, bár kortalan, az orosz tradícióból átvett, mindent kibíró, fiát Szűz Máriához hasonlóan feláldozó – de nem elvontan az emberiségért, hanem a szovjet hatalomért feláldozó – őserejű, már-már mitikus lény volt, alig tűnt fel mellette apafigura. Idegenek tőle a szépség, kecsesség, báj nyugati vonásai: ez az anya természeti erő, maga a föld, szenvedéseit mély geológiai rétegei közé rejtő, ráncosságában is termékeny, bölcső és sír: elpusztíthatatlan. Ezt a mélyen az orosz hagyományokban gyökerező anya-motívumot a szovjet hatalom egyszerűen kisajátította: azonkívül, hogy vörös zászlót adott a kezébe (és fia kezébe), lényegében nem változtatott rajta. De ez az anyafigura is mentes a testiségtől abban az értelemben, hogy teljességgel erotikamentes: a felmagasztosított anyaság az áldozatvállalás felmagasztosulása, s egyben a szenvedés megdicsőülése: csak ezeknek a legfőbb értékeknek a révén lehet vonzó és követendő.

Különvált az anyától a komszomolka-fruska (szükség esetén: katonanő vagy ápolónő) alakja. Ez átlagosan vonzó és csinos fiatal lány, akinek legfőbb erénye megta­nulható és követhető: hűség a néphez, hűség a párthoz. Ezt a hűséget jutalom illeti: hős szovjet katona vagy sztahanovista (a munka hőse) teszi majd teljessé életét. Fontos vonása ennek a számtalan szovjet filmen, regényben és festményben fellelhető nőideálnak az átlagosság: ennek révén követhető; ez a tulajdonsága köz­vetíti a tanítást, hogy a boldogság mindössze elhatározás kérdése. A testiség itt is erősen háttérbe szorult: a szabad szerelmet tüntetően propagáló első forradalmi évek után a konszolidálódó szovjet hatalom birodalmi prüdériája legalább annyira üldözte és büntette, mint a keresztény egyház. A nem házasságban gondolkodó szerelem léhaság, a szovjet hatalom építésére fordítható erők és energiák eltékozlása volt, beleértve a másik ember munkaerejének eltékozlását is. Tehát a legfőbb vád illette: népgazdaságilag káros, így az ellenség kezére játszik stb. A testiség problémája azonban mégis megoldatlan marad, mert ennek az új nőtípusnak a kialakításában nem állt rendelkezésükre olyan hagyományos, érvényes modell, mint az orosz anya alakja; és az is zavaró körülmény volt, hogy az új, szovjet embereszménynek mégiscsak egy szabad ember eszményének a látszatát kellett volna keltenie. Így azután, jobb megoldás híján, egy kis szerelmi incselkedést meg­engedtek neki, de a filmek és az irodalmi művek egyaránt csak a beteljesülő bol­dogság előszobájáig kísérték el a hősnőt: küzdelmeinek elbeszélése után függöny borult rá. E nőtípus tulajdonságai egyébként is csak hevenyészetten voltak kidol­gozva: néhány tragikai nőalaktól eltekintve (ahol a nő azért magasztosul fel, mert lemond a szerelemről – a kommunizmusért, illetve a hazáért) ez inkább szubrett-szerepkör volt. Az átlagos csinosság és józan ész mellett sok apró, kedvesnek szánt tökéletlen kis vonás ékítette, talán csak azért, hogy kiderüljön: ilyen meghatóan emberi vonásokkal rendelkezik, de a hit, a kommunizmushoz és a hazához való hűség könnyedén felülemeli ezeken, és egész életét megoldja.
a minta szerint
Ebben a hitben már tulajdonképpen megjelenne a transzcendencia, ha ez nem volna olyan konkrét, földhözragadt hit. Ráadásul van itt egy másik műhiba is: a hit, ha transzcendens elem, el kellene hogy távolítsa ezt a nőalakot, hogy általáno­sítható legyen, és mindenkire sugározzon. Ezzel szemben közel hozza: mert azt tanítja, higgy a kommunizmusban, cselekedj a minta szerint, és ilyen boldog leszel.

A rendszer maga, a zsdanovi ideológia persze éppen ilyen félreérthetetlen köz­vetlenséggel kívánt szólni. Mégis: mind a hős anya, mind a kemény fából faragott komszomolka alakja túlságosan közeli és kézzelfogható volt. Pedig már megkezdő­dött mitikussá növelésük: Vera Muhina Kolhozasszony szobra az anyát, a híressé vált Munkásfiú és kolhoznyica szobra (a Moszfilm emblémája) pedig a fiatal kom­munista nőt növelte sztálinbarokk méretűre (apa-szobrot még Muhina sem készített – a szerep Sztáliné volt). De hiába megannyi elbeszélés, film és szobor: az egyszerű emberek és az ideálképek között valami módon nem volt megfelelő távolság. A szobrászati monumentalitás nem volt elegendő ahhoz, hogy ezek a nőideálok mitikus távlatot kapjanak; a stilizálás és az általánosított vonások nem hoztak létre aurát e nőalakok körül, s végül: nem volt belső erő, amely felfelé irányította volna a rájuk szegeződő tekintetet.

Vera Muhina szobra

Vera Muhina szobra

A Szűzanya alakja mégiscsak metafora: szüzesség és anyaság összeegyeztethetetlen tényeit egyesíti titokzatosan. Ez önmagában elérhetetlen távolságban tartja, s mivel a hozzá vezető út megtehetetlen, örök kihívás marad. A kommunista ideoló­gia annál is nagyobb problémával nézett szembe, mivel rendszerében nincsen túlvi­lág, márpedig a vágyakat és a tekintetet itt is felfelé, a valóságtól elfelé kellett irányítani. S nem utolsósorban: olyan ideál kellett, amely maradéktalanul vonzó és felemelő: amelyet minden nő elfogad önnön ideálképének.
testiség feletti ideál
A megoldás valószínűleg alulról, a szépségre vágyó, a kulturálódás bizonyos lehetőségeihez juttatott emberek soraiból szállhatott fel, de nagyon hamar hivatalos rangra emelkedett. Megtaláltatott a tökéletes, néma, kellőképpen spiritualizált nő­ideál, amely távol áll a mindennapok világától, mégis fontos szereplője annak, olyannyira, hogy jel­képe lehet a szovjet kultúra magasrendű­ségének, végtelen kifinomultságának. Ez a nőalak a balett-táncosnő alakja volt. Ez áll legközelebb ahhoz, amit Szűz Mária a keresztény ideológiában jelent. Ugyanúgy dematerializált, hiszen izmai olyan tökéletesen kidolgozottak, hogy teste in­kább műalkotás, mintsem erotikus képzetek felkeltője, s amúgy is egy testiség feletti ideál szolgálatába állítja; töményen esztétikai esszencia, s mint ilyen ugyancsak életellenes; beteljesülést, boldogságot és nyugalmat áraszt: tökéletes szépséget a mozgásban; verbálisan nem kommunikál; tudása látszólag bárki által elsajátítható, valójában azonban majdnem olyan kiváltság a birtokában lenni, mint Szűz Mária boldogságában osztozni. Az anyaság kérdése fel sem merül vele kapcsolatban: dehát ez, mint láttuk, más ideálban testesül meg. Ez is fegyelmező nőideál volt: a tökéletes test és mozgás tökéletes odaadást követel, ennélfogva alkalmas volt a női energiák féken tartására – mégis tartalmazott valami poézist, ami teljességgel hiányzott a komszomolkaalakból: hiszen a balettáncosnő újra és újra, mint egy egyházi szertartás profán imitációja, megjelenítette az átlényegülést. Átlényegült Hattyúvá, s a hattyú halála szép volt és fájdalmas, egy csupa tüll és zene színpadon, ebben a megemelt térben zajlott le, s a maga módján azt bizonyította, hogy nem halt még ki a szépség és a magasabb harmó­nia erről a földről. Amiképp Szűz Mária alakjának kapcsán nem a keresztény hit­től, hanem az ideoló­giáról volt szó, úgy most sem a balettmű­vészet esztétikájáról és értékeiről: pusz­tán egy szűk, és az adott korszakhoz kö­tődő aspektusáról: a szovjet ideológiában betöltött funkciójáról beszélek.

A balett-táncosnők talán soha egyetlen országban sem voltak olyan csodálat és ra­jongás tárgyai, mint a Szovjetunióban, mert talán sehol sem volt nagyobb éhség a szép­ségre és egy maga­sabb létezési formára, mint ott. Ezt az éhséget a Hattyúk tava vattacukrával csilla­píthatták azok, akiknek erre módjuk nyílt. Diáklányok gyűjtötték a balerinák fény­képeit (a kötelező szovjet–magyar diáklevelezés során több ilyen kedves ajándékot kaptam), gyakori festménytéma volt a balett, és a Szovjetunió egyik első számú kulturális exportcikke. Noha ez is régi orosz hagyomány kisajátítása volt, kapóra jött a hatalomnak, és teljes erőből támogatta az egyébként nyilván l’art pour l’art­-nak bélyegzett művészetet, mivel ártalmatlan volt, és a felé irányuló rajongás ma­gához szippantotta mindazokat a lelki energiákat, amelyek egyébként csak bajt okoztak volna. Az a leány azonban, akinek a Hattyú halálát eltáncoló prímabalerina az ideálja, a tisztaság, a szépség, a testetlenség és a hűség oltárán talán feláldoz­za, alázatosan, saját vágyait: a teljesebb, sajátabb életnek még az ábrándját is.

1501forgacs2

Ez a balerina-ideál élt tovább, még torzabb módon, a legendás szovjet műkorcso­lyázó- kultuszban is. Különösen megnyugtató volt a többszörös világbajnok Protapopov házaspár példája, hiszen ők hitvesi kötelékben, Liszt Szerelmi álmok zenéjé­re valósíthatták meg a kidolgozott testmozgásnak és a hazához való hűségnek a legmagasabb erényeit.