FORDUL A VILÁG

A gimnázium emeleti folyosóján lógtam a tízperc egybefolyó zsivajában, átadva magamat a felelőtlenül oldott állapotnak, mely a legalkalmasabb arra, hogy megtörténjék velünk, amire álmunkban sem számítottunk. Így ért Csipkay tanár úr vállamra ejtett tenyere, röpke szemvillanása, amint egyetlen szó nélkül a sarokablak mélyedésébe invitált. Fölsős voltam már, tizenötödik évemben járó, ingatag biztonságú, hirtelen nyurgult kamasz.
kemény és cinkos mosoly
Csipkayt az előző tanévben ismertük meg, akkortájt került a tanári karba, s egyenesen hozzánk, a IV. B-be. Ahogy otthonosan benyitott, ruganyosan a katedrán termett, egy kézmozdulattal leültetett bennünket s még ugyanazzal a lendülettel fölkanyarította nevét a táblára, hozzátéve, hogy ő tanítja majd a magyart, s félretolva az osztálykönyvet, végigmustrálta az arcokat, egycsapásra megéreztük, hogy a mi emberünk. Kemény és cinkos mosolya elárulta, hogy nem is olyan régen maga is a padok között fészkelődhetett, belékóstolt a forróhideg feleltetési frászba, végigcsinálta az öröklődő diákstikliket, s ha most a dobogón áll is, attól még semmit sem felejtett belőlük. Legföljebb a haja hullott ki idő előtt, de a megmaradt barna cézárkoszorú valahogy még jobban kiemelte markáns vonásainak múlhatatlan fiatalságát. Lényéből fakadt, nem volt köze hozzá a korának. Alig hét-nyolc év múlva éppily töretlenül, ereje teljében pusztította el az ország földjére érő háború.

Azok az Arany János varázslatában lepergő irodalomórák hamarosan kettőnk személyes ügyévé váltak, a többiek mintha udvarias érdeklődéssel asszisztáltak volna hozzá. S aztán az év végére megmagyarázatlanul és elintézetlenül szakadt meg közöttünk az egész. Hirtelen ért, elevenembe hasított, de képtelenség lett volna egy arcrándulással is jelét adnom; túlságosan közel kerültem már hozzá.

A legutolsó tanítási napon történt, németórán. Megzörrent a kilincs, igazgatónk lépett be. Fölpattantunk a helyünkről. Ő idős tanárunkkal váltott néhány szót; majd hozzánk fordult. Azért jött be, mondta most már fönnhangon, hogy kihirdesse, kinek ítélték oda a magyar irodalmi jutalomdíjat. A létezéséről sem tudtam addig effajta jutalomnak, de beléremegett a gyomrom. Éreztem a mindenfelől rám irányuló tekinteteket, innen is, onnan is a nevemet hallottam, félsuttogva, de jól érthetőn. Egy szigorú homlokráncolás elnémította a morajt, és az egyszerre beálló csöndben elhangzott egy egészen más név. Vékony, mutáló fiúé volt, szorgalmasan megdolgozott a jelesért a latintól az algebráig valahány tárgyban — ami rólam nem volt elmondható —, de hogy bármelyikben is látványosan kitűnt volna, az egyikünknek sem jutott eszébe.

Az ajtó csukódására rezzentem föl, gépiesen leültem a többiekkel együtt. S aztán szabályosan lefolyt az óra, de én már nem voltam jelen. Néhány másodperc alatt átéltem imént a légritkulásos pillanatot, amint fölröpítenek a magasba, csak azért, hogy menten le is zuhintsanak.

Otthon anyám beléptemkor észrevette, hogy történt valami. Méghozzá nem akármilyen, hétköznapi diákbaleset. Boldogtalanul lézengtem a lakásban, hiába próbált vallatóra fogni, a fejemet ráztam csak. Nem mertem megszólalni, féltem, hogy elbőgöm magamat. Nagysokára mégiscsak kihúzta belőlem, amit nem bírtam magamba fojtani. S akkor helyettem ő fakadt sírva. Könnyein át távolról visszarémlett, hogy valamikor az első elemiben is így hagyott ott a társaim közt, s én csodálkozva bámultam, miért törölgeti a szemét. És most keserűn elhúztam a számat, ennyire tellett mosoly helyett. Férfiasan akartam elviselni az első, csontig sebző csalódást, bár aligha sejtettem meg benne előképét a többinek, ami majd az iskolapadokon túl vár rám.

Később, mikor anyám valamelyest megnyugodott, tűnődőn, fátyolosán szólalt meg:

— Azért van itt valami furcsa… Nem az lett volna a rendje, hogy magyarórán, Csipkay jelenlétében hirdessék ki…?

Rámeredtem. Hogyhogy ez eddig meg sem fordult a fejemben? És most nekem volt min morfondíroznom. A kora délutáni, tűző sugarakban egy tintakék dongó szállt be az ablakon és zizzenve húzott át a szoba megrekedt némaságán.

Szeptemberben az új tanév azzal indult, hogy az addigi két párhuzamos alsó osztályt egybeolvasztották. Az A-ból is, a B-ből is feleannyian maradtunk csak. Nem volt ez újdonság számunkra, a Fasorban így vezették be: a gyöngébbek tapintatos csöndben elpályáztak más gimnáziumba. Mégis idegenkedőn méregettük egymást az új osztálytársakkal; ráadásul nekünk, tavalyi B-seknek az volt az érzésünk, inkább mi kerültünk át a volt A-sokhoz. Nekik kedvezett a szerencse, javarészt az ő tanáraikat örököltük.

Hát vége a Csipkay-féle irodalomóráknak. Kicsit belém sajdult, de azonmód visszaparancsoltam a nyavalygást. Jobb így.

S most, majd egy évvel a történtek után, zavartan álltam előtte a folyosó sarkában. El nem gondolhattam, mi mondanivalója lehet.
kései elégtétel
Ismerős, éles kis mosoly bújkált a szájzugában, s rögtön rátért: elvállalnám-e egy alsós instruálását. Meg sem bírtam szólalni, de nem is várt választ. Derűsen folytatta: attól ne féljek, hogy valami reménytelen osztály-szamarát akar a nyakamba sózni, jófejű gyerek, betegség miatt mulasztott vagy egy hónapot, azért van rám szükség. Tárgyilagosan közölte a tudnivalókat, markomba nyomta a címet, s mire fölocsúdtam, már eltűnt a tanári szoba irányában. Zaklatottan és szorongón vágtam neki délután hazulról az alig tízperces útnak. Még mindig az járt bennem, hogyan juthattam épp én Csipkay eszébe. Talán afféle kései elégtételnek szánta? Hirtelen lelkifurdalás fogott el, amiért úgy gondoltam rá, mint aki elárult. De ez sem oldhatta meg, ami most már örök rejtély marad, hogyan született meg az az év végi döntés.

Így értem a tekintélyes bérpalota elé, a Batthyány-örökmécsesre szögellő utca sarkán. Mindjárt fölfedeztem a kapun az aranybetűs, fekete üvegtáblán: K. bőrgyógyász-főorvos, rendel kedden és csütörtökön 4—6-ig.

A második emeleten fekete ruhás, fehér kötényes szobalány bocsátott be. Látta, hogy tétovázom, útba igazított balfelé, ott a váró. Némi zavarral feleltem:

– A főorvos úrhoz jöttem, de nem a rendelésre.

Bevezetett a világos, csupa ablak szalonba.

– Tessék várni, mindjárt szólok neki.

Egyetlen, óriási szőnyeg borította a padlót, a bútorok a falak mentén s meghitt sarkokban voltak elhelyezve, a terem méretű szoba közepe jóformán üres.

Alig nézhettem körül, kinyílt az oldalajtó, s fehér köpenyben belépett a főorvos. Testes, inkább izmos, mint kövér férfi, jó középmagas, ritkuló haja koponyáján átfésülve, a beözönlő áprilisi napfényben megcsillant kerek arcán uralkodó szemüvege. Messziről nyújtotta felém kezét, dallamos hangján úgy zendült meg a neve, mint egy ária kezdő taktusa.

Beléfogtam a mondókámba, de látszott, tudja, miért jöttem. Magamról kérdezett, s amint meghallotta, hogy még csak ötödikes vagyok, meglepődött. Hozzászoktam, hogy idősebbnek nézzenek. Akkoriban kezdtem borotválkozni — hetente kétszer —, de homlokomon még nem múltak el a rügyező pattanások. Valószínűleg nagyobb diákra számított, ha nem tette is szóvá. Megállapodtunk, hogy délutánonkint járok el a fiához. Mikor a fizetség iránt érdeklődött, kiszikkadt torokkal böktem ki a havi negyven pengőt. Az én fogalmaim szerint hatalmas összeg volt, Csipkay szabta meg. A főorvos habozás nélkül rábólintott:

– Rendben van.

Hátam mögött nesztelenül tárulhatott ki a túlsó ajtó, onnét vettem csak észre, hogy arra fordult. A felesége nézett be, ő bemutatott, tágas mozdulattal átadott neki, s már sietett is vissza a betegeihez.

A törékeny alkatú, nálam alacsonyabb, fiatal asszony érdeklődően nézett végig. Inkább bátorítást éreztem a szemében, mint vizsgálódást. Valószínűleg észrevette feszengésemet a vadonatúj környezetben, elbillentette szívalakú arcát, mintha meg akarna nyugtatni kockás, világosbarna öltönyöm felől, melyről — meg voltam győződve — ordít, hogy örököltem, s rám alakították. Gyakorlott, társasági könnyedséggel szólalt meg:

– Biztosan volt már más tanítványa is, igaz?

– … még soha.

Ettől egyszerre földerült:

– Remek, a legjobb előjel! Nálunk kezdi, és Róbertnek is maga lesz az első házitanára! Én hiszek az ilyesmiben. Tudja, eddig mindig kisasszony volt mellette… No jöjjön, mindjárt bemegyünk hozzá. A betegségen már túl van, csak még nem szabad fölkelnie.

A téglalap alakú gyerekszoba a térre nézett. Ágyában fölülve megnyerőn szép arcú, értelmes fiú fordult felém mosolytalanul, hűvösen. Nem emlékeztem, hogy láttam volna az iskolaudvaron vagy a lépcsőn nyargalászó alsósok között, igaz, azokra ügyet sem vetettünk, akár ránk a nagyobbak. Féloldalt választott, sűrű gesztenyehaja alatt a fénylő-sötét szempár várakozón és kérdőn nyílt a világra. Komoly, latolgató tekintete értésemre adta, hogy egy csöppet sincs meghatva tőlem.

Kezet fogtunk, felnőttmód mutatkozott be ő is, s amint meghallotta anyja hangját, a megjelenésemhez fűzött bevezetőt, türelmetlenül közbevágott:

– Ezt már megbeszéltük, nem?

– Jó, akkor magatokra is hagylak benneteket — mondta megszeppenten a háttérből, s már be is csukódott az ajtó.

A figyelemre méltó szóváltásból mellékesen nekem is jutott egy tüske. Elszántan ágyához húztam az egyik széket, ő hátradűlt magasra polcolt párnáján, s ingerülten annyit mondott:

– Semmi bajom, csak elegem van ebből a… — körülmutatott.

Nem is kellett befejeznie, hirtelen támadt biztonsággal elmosolyodtam, s megkérdeztem:

– Most rám vagy dühös, vagy anyádra?

Meglepődött, hát ugyanúgy folytattam. Elmondtam, hogy én még analfabéta koromban, háromévesen túlestem a skarláton, amikor még egyrement, hogy odahaza komiszkodom meg bőgök, vagy a játszótéren, nem mulasztottam vele semmit. Neki pechje volt, ezért vagyok itt. Annak viszont semmi értelme, hogy egymáson álljunk bosszút érte.

Áthatóan rám meredt, egyik szemöldöke, azt hiszem, a bal, fölszaladt a homlokára, s ezzel a felemás arckifejezéssel váratlanul elmosolyodott. Nem minden gyanakvás nélkül, ám alig palástolt kíváncsisággal.

A háttér

Ebben az időben négyesben éltünk már odahaza, tán három évvel korábban hozzánk költözött anyai nagyanyám. És ez az odahaza sem a régi lakás volt. Igaz, kisebb körű fölfordulás árán hurcolkodtunk át az újba, címet sem kellett változtatnunk érte. Történetesen a fölöttünk lévő emeleten megürült egy saroklakás, kétszobás az is, de személyzeti szoba is tartozott hozzá. Az alkalom siettette a változást.

Nagyanyám eleinte csak célozgatva, majd mind nyíltabban panaszkodva bevallotta anyámnak, hogy nem bírja már fönntartani Üllői úti egyszemélyes háztartását. Kiskoromban sűrűn vendégeskedtem nála hét végén, s ilyenkor belém diktált lakomáitól nemegyszer kiadós gyomorrontással kerültem haza. Mégis varázslatos ünnep és kaland volt egy-egy ilyen látogatás, hol cirkuszba, hol moziba vitt délután, elárasztott a gyönyörűségekkel. Mindez a mély, alig eszmélő múltból dereng vissza.

Később keserves tépelődések bírhatták rá, hogy föladja önállóságát. Alighanem akkoriban kezdett félni az öregségtől. Szüleim elharapott, gondterhelt beszélgetéseiből lassacskán kihámoztam, hogy készülődik valami, amire apám ingerülten legyint, anyám tehetetlenül széttárta karját.

S mikor végre megtudtam, hogy egy födél alá kerülünk nagyanyámmal, én voltam az egyetlen négyünk közül, aki örült neki. A kitűzött nap közeledtével azért fölfüleltem az ideges szóváltásra. Különösen hangzott, amit apám mondott:

— Azt akarod, hogy én legyek a harmadik, aki megszökik anyád elől…? — olyan volt, mint egy meddő vita lezárása.

Villámfényes lobbanással megértettem, hogy a másik kettőt, akiknek a nevét elhallgatta, én sosem ismerhettem.

Minden családban vannak elásott titkok.

Jó darabig nem tudtam róla, hogy világrajöttöm előtt meghalt nagyapám valójában öngyilkos lett.

Abban a Fejér megyei uradalomban történt, amelyet anyám kislánykori emlékei között visszaálmodó sóvárgással idézett föl. Nagyanyám egyszer meg is mutatta Kabos Ede egyik regényében azt a fejezetet, amelynek elején név szerint fordul elő Rosner igazgató, amint végighalad a szeszgyár udvarán.
a jóság megtestesülése
Róla magáról csak töredékek jutottak el hozzám, kíméletes homály lengte körül, mint egy mesealakot. Anyám bálványozta, sosem kopott meg benne a gyász. A jóság megtestesülése maradt számára, egy rossz szót sem hallott a szájából soha. Apám magába zárult, hallgatag öregúrnak ismerte, jóformán csak a terített asztalnál találkozott vele, az utolsó fogás után már el is tűnt hazulról, sietett vissza a gyárba. A házban korlátlan úr volt a felesége, mindent ráhagyott, iszonyodott a civakodástól.

Valahonnan, rokoni szálon ért el hozzám, már felnőtt koromban, hogy kései éveiben belemerült az alkoholba, végül már denaturált szeszt ivott. Elködösült állapotban végzett magával az irodájában, még az első világháború idején. Az eset mélyét fogadalmas némaság borította, sosem sikerült többet kiderítenem.

A másik szökevényről is hiányos értesüléseim voltak. Anyám egyetlen testvére, Feri bátyja, feleségével és kétéves kislányával, már Trianon után kivándorolt az Egyesült Államokba, mikor én még a bölcsőben feküdtem. Reménytelennek találta a megnyirbált ország jövőjét? Vagy elege lett az anyai szemrehányásokból, amiért a Trocadero mulató táncosnőjét vette el? Mindkét magyarázat elég nyomós lehetett, még erősítették is egymást. A ritkán, szeszélyesen érkező levelek hullámzó sorsról hoztak hírt, nagyanyám is, anyám is megértette belőlük, hogy aligha látják viszont az imádott tékozló fiút.

A hozzá fűződő legenda regényes árnnyá költötte át; nem vaktában vágott neki az óceánnak, csupán visszatért a távoli kontinensre, ahol született.

Nagyszüleim fiatal házasként, a múlt század nyolcvanas éveiben hajóztak át Amerikába. Nagyapámnak kezében volt a szerződés: egy akkoriban létesülő Buenos Aires-i szeszgyár fölszerelésével és irányításával bízták meg. Négy-öt esztendőt töltöttek odakinn, nagyanyám miatt kellett hazatérniük. Nem bírta elviselni a klímát, a hőségben tébolyodottan burjánzó tenyészetet, a mindenünnét előbújó, ijesztőn nagyra növekedett férgeket, rovarokat. Legyűrte a honvágy, mert az az idegen, egzotikus világ nem ért neki annyit, hogy erőt vegyen rajta.

– Nagyapádnak azt mondta az orvos, ha nem akarja, hogy belepusztuljak, vigyen haza — ebben summázódott az argentínai élménykör.

Így volt-e? Nem ő maga vette rá a férjét, hogy bontsa föl a szerződést? Vagy minderre szükség sem volt, mert:

– Akkorra már ilyen voltam — tartotta föl a kisujját.

Nehéz volt betegesen soványnak elképzelnem. Akivel én találkoztam, úgy hatvanéves kora táján, a már erősen elhízott, nagyakaratú asszony nehezen járt, inkább kifogyhatatlan energiája vitte, mint két ormótlanul megvastagodott lába. Arcvonásai őriztek csak valamennyit a hajdani sudár, darázsderekú fiatal lány rendkívüli szépségéből, akit az enyves hátú fotográfián tűnődőn elnézegetek.

Visszafelé hármasban tették meg a hetekig tartó hajóutat. Második gyerekükként anyám már idehaza született. Hamarosan Tarnócapusztára kerültek, nagyapám tengerentúl is megbecsült szakember lévén, a Zichy-birtokon kapott igazgatói megbízást a szeszgyárban.

Mire én megörököltem a krónikát, beláthatatlan messzeségből visszacsillanó aranyfüst maradt belőle. Anyám vakációs nyarai egy hajdan volt békevilágban, a puszta, ahol parázson sütötték a csöves kukoricát eltűnt bátyjával. Eleven történetek, az ő szavaiból ismerem, s mintha megéltem volna valamennyit.

A valóság az én számomra a budapesti bérház harmadik emeleti lakása volt; szüleimé az egyik szoba lett, nagyanyámé a másik, enyém a személyzeti.
gyanakvó óvatosság
Hamar megszoktam az új környezetet, az átrendeződött otthont, és eleinte nem is volt semmi baj. Halványan éreztem ugyan, hogy mindhármukban él a gyanakvó óvatosság, épp az igyekezetük árulta el. Mintha alvó vulkánt sejtenének a parketta hasábjai alatt. Apámnak volt a legkönnyebb, ő javarészt esténkint tartózkodott csak otthon. Anyám amúgy is simulékony természetével beletanult a tapintatos diplomáciába, megpróbált ösztönösen lavírozni a két pólus között.

Csakhogy képtelenség folyamatosan lábujjhegyen járni. Nagyanyám uralkodó személyiség volt, világéletében a maga asszonya, vérében volt, hogy kimondja, amit gondol. Különben sem tekintette magát befogadottnak a lánya házában, csak épp otthon sem volt. Kereste a helyét köztünk. Én kezdettől tegeztem szüleimet, ők nagyanyámat mindig is magázták. A visszategezés privilégiuma egyedül nekem járt ki.

Az első súrlódások észrevétlenül, semmiségekből eredtek. De jelezték már a felhős jövőt, igazolva apám balsejtelmeit. Néha épp az ő egészséges humora hárította el a karambolt:

– Ha otthon akarom érezni magamat, elmegyek hazulról!

Ám nem úsztuk meg mindig ilyen könnyen, s ha már egyszer kitört a vihar, mindkettejüknek volt mit egymás fejéhez vágni. Anyám boldogtalanul őrlődött köztük, ismerte apám önfeledt könnyelműségét, nagyanyám örök elégedetlenségét, de megbocsátani egyedül ő tudott. Ha eszére, ha szívére hallgatott, nem segített: hol egyikhez, hol másikhoz húzódott volna, de okosabb volt magába fojtania. Sikertelen békeszerzőként, jobbról, balról megsebezve, főfájós levertséggel járt-kelt a lakásban.

Ilyenkor legszívesebben megszöktem volna, csak ne kelljen kétfelé szakadtán hallgatnom a soha-vége vitákat. Két nemzedék, két életszemlélet szólalt meg bennük, a maga oldaláról ennek is, annak is igaza lehetett. De megéri-e a diadalmas utolsó szó az egymásba döfött tüskéket? Az elzúgott csaták után komisz röstellkedés ült rám. Szerettem volna letagadni — nemcsak a világ, de magam előtt is — a kíméletlen kitöréseket, a visszaszívhatatlan vádakat, amelyek megmérgezték a levegőt, mindnyájunkat megaláztak, s legtöbbször a mindig hiányzó pénz körül robbantak ki.
lebegő állapotban
Hol volt ekkorra már apám biztos jövedelme! A Belvárosi Vászonáru Rt.-vel együtt az is megszűnt. Afféle lebegő állapotban prolongálta az életünket máról holnapra, régi kapcsolatok, lehetőségek, pillanatnyi megoldások közt, megingathatatlan egyensúlyozóművészként. Ha egy-egy ismerőse kétségbeesetten panaszolta gondjait, ő derűsen megvigasztalta:

– Azt hiszi, én tudom, miből élek? Följelentem magamat a rendőrségen, nyomozzák ki!

Elállt a lélegzetem a magabiztosságától. Boldogok, akik nem ismerik a szorongást! Mennyire nem hasonlítok hozzá… Korán megtanultam az egymáshoz láncolt emberek szerencsétlenségét. Kificamodott bennem a latin szentencia: két pörlekedő között a harmadik — és a negyedik — vesztes lehet csupán.

És mégsem igaz, hogy megromlott tőle a gyerekkorom. Ha időnkint a pokol fenekén éreztem is magamat, mindnyájunkat, az meg sem fordult a fejemben, hogy bárcsak máshová születtem volna, vagy bármelyiküket is elcserélném erre-arra az ismerős felnőttre. Egyetlen, sorsszerű kisvilág maradtak számomra mindvégig, úgy, ahogy voltak. S a nagyanyám haláláig folyó tízéves háború során sem ő, sem apám sosem igyekezett a maga oldalára állítani, pártütőként fölhasználni a másik ellen.

Világosan éreztem, hogy nagyanyám is, apám is öntörvényű, megváltoztathatatlan, erős egyéniség, s a maga módján mindegyiküket csodáltam, mert olyasmit sejtettem meg bennük, ami belőlem kimaradt.

Anyámmal túlságosan is azonos voltam. Idegi, érzelmi megrázkódtatásaiban, letöréseiben mintha tükörképemre ismernék. Ebből fakad megtorpanó riadalmam egy-egy döntés előtt, az elbizonytalanodás, rászedhetőség, a gyűlöletes gyöngeség, amelyért utólag — mindig utólag! — kegyetlen önmarcangolással fizetek.

Pedig nagyanyám jókor figyelmeztetett rá, még kölyökkoromban: ,,A kimondott szó után hétlovas hintóval jár a bánat, mégsem éri utol.”

Nem vagy már gyerek

Az a nyár, az ötödik és hatodik gimnázium között, olyan eseménytelenül futott el, mintha pihentetni akarna a sorsom. Pesten maradtam, délelőttönkint uszodába jártam, beleolvastam az éjszakába. Barátaim, osztálytársaim javarészt elutaztak, szinte kiürült a város, beleroskadt a kánikulába.

Az utolsó vakációs délután valamivel négy előtt indultam el hazulról az ismerős útvonalon, mintha visszaigazítanám az órát az időtlenségből a rendszeres köznapokhoz. Júniusban azzal bocsátott el Róbert édesanyja, hogy évnyitó előtt jelentkezzem.

Örültem neki, de volt egy kis fullánkja is az örömnek. Éppúgy tudja, mint én, hogy Róbertnek nincs szüksége házitanítóra. Rajtam akarnak segíteni.
belső éghajlat
Most mégis hiányzottak volna a náluk töltött délutánok, már eleven szálak kötöttek oda. Rejtelmes erő egy otthon légköre. Átjárja a falakat, bútorokat, szavaknál hitelesebben vall a köztük élőkről. S engem azonnal megkapott a tágas rendelőlakás belső éghajlata. Az egymásból nyíló, világos szobákban az a nyugalom és biztonság, melyet a kiegyensúlyozott jólét teremt meg, nem kényszerítve egy födél alá a hadilábon állókat.

Mindenki barátságosan fogadott, épp csak az nézett rám vasvillaszemekkel, aki miatt idekerültem. Különös, hogy alig zavart. Még tetszett is a nyíltsága. Úgy ért, mint egy váratlan kihívás: annak a látatlanban utált idegennek szólt, aki mellett biflázhat majd rogyásig. Rajtam állt, hogy a szerep arcot öltsön, s mindkettőnk szerencséjére kiderült, hogy értjük egymás nyelvét.

Legközelebb már föloldódott a gyanakvása, s hamarosan a hangja, viselkedése is elárulta, hogy várt. Nekem pedig eszem ágában sem volt, hogy rögtön ridegen a tárgyra térjek. Valahogy sikerült elérzéstelenítenem azt, amire szegődtettek. Kötetlenül beszélgettünk, diák-trükkökről, puskázásokról, egyik tanár szeszélyes feleltetési módszeréről, hogy lóugrás szerint szólítja ki a következőt, egyszerre négy gyereket riadóztatva. Elszórakoztattam a híres esettel, mikor egyik dísz-tökfej a sella curulist gurulós széknek fordította. Már benne voltunk a latinban, s mert az jól ment, áttértünk a többire, s egyszer csak túljutottunk az aznapiakon. Megegyeztünk, mit végezzen el délelőtt. Nagyszerű feje volt, amit elolvasott, megragadt benne. Gyorsan haladtunk, aztán jöhetett a magánélet, amibe már a focibajnokság eseményeinek megvitatása is belefért.

Egy hét múlva fölkelhetett az ágyból, hamarosan ismét bejárt az iskolába. Megesett, hogy tízpercben fölfutott hozzám az emeleti folyosóra, ha eszébe jutott valami, amivel nem győzte kivárni a délutánt. Májusban beértük, amivel elmaradt, bőven jutott időnk egy-egy sétára is. Eleinte csak a környéken, később már a Lánchídon át, végig a budai part gesztenyesorán. Majd egyik alkalommal a kapun kilépve váratlanul megkérdezte:

– Nem mehetnénk föl hozzátok?

Anyám megörült, rögtön észrevettem, mennyire kedvére való a kicsit még szobaszínű fiú. Engem Róbert közvetlensége lepett meg, ahogy körülnézett, s leolvastam róla, hogy épp ilyesfajta környezetre számított. Oktalanul aggasztott, hogy megbánja majd a kíváncsiságát, lehangolja az övékkel össze sem mérhető, udvari lakás. Olyan fölszabadultan beszélgettek anyámmal, mint akik rég ismerik egymást.

Egyszerre mellékfigurává váltam, s a statiszta szerepével furcsamód elégedetten húzódtam háttérbe. Vajon miért nem láttam soha ilyen oldottnak, megnyerően őszintének odahaza az édesanyjával? Lehetséges, hogy ő is, én is olyasvalamit fedezünk föl a másik otthonában, amit a magunkéban hiába keresünk?

Mindez végigpergett bennem, míg feléjük tartottam. Öntudatlanul lassúbbra fogtam lépteimet, tán, hogy késleltessem a találkozást, amely úgyis egyetlen pillanat.

Ott voltam a cirádás kovácsoltvas kapu előtt, fölnéztem az ismerős orvosi táblára, aznap nem volt rendelés. És egy perc múlva becsöngettem a lépcsőházi ajtón. Megint a régi kis szívdobogás, de most más ritmusban.

Beléptem és legyökereztem. Ez nem az az előszoba. Elvarázsolták. Két óriási, nyitott láda meg egy hajókoffer foglalta el a felét. Egyszerre megbicsaklott bennem a lendület, ahogyan indultam volna Róbert szobája felé. S mintha megismétlődne a legelső betoppanás szertartása, a szobalány a váró irányába mutatott.

– Arra tessék, a rendelőben várja a főorvos úr.

Nem is tudom, hogyan botorkáltam át odáig.

Bátortalan kopogtatásomra a jól ismert férfihang válaszolt. Csak most kikopott belőle a dallamosság.

És akit odabenn találtam, az is mintha megváltozott volna. Talán mert nem viselt fehér köpenyt, s utcai ruhában oly szokatlanul hatott, hogy a köszönésem is elfulladt.

Vállamra tette kezét és leültetett. Attól a betegeinek szánt tapintattól összerándult a gyomrom. Komolyabb volt, mint máskor, s ahogy megállt rajtam szemüveges tekintete, abban is tűnődő szomorúság. Ő maga íróasztalához telepedett, nehezen fogott bele.

– Másképp alakultak a dolgok, fiam, azóta, hogy utoljára találkoztunk… Csak most, a napokban dőlt el véglegesen, azért nem üzentünk… Meg látni is akartunk. Jobb az ilyesmit személyesen…

S aztán meghallottam, amit úgyis éreztem már, hogy voltaképp búcsúzóra jöttem.

– De hiszen már jóideje elkezdődött — mondta szinte magának. Újra fölpillantott: — Nem vagy már gyerek. Te is tudod, mi történt az év elején Ausztriában…
Hitler bevonult
1938-at írtunk. Emlékeztem azokra az izgatott, márciusi napokra. A rikkancsok végigkiabálták a körúton az újságok szalagcímeit: „Itt az Anschluss! Hitler bevonult Bécsbe!” — Egy állam megszűnt a határunkon. Németország közvetlen szomszédunk lett.

Egyszerre belém villant, amit eddig is tudtam Róbertékról, bár szó sem esett róla, igaz, számomra nem is volt fontossága.

Az a fáradt hang szól most is emlékezetemben:

– Miránk itt nem várna semmi jó… úgyhogy okosabb, ha elmegyünk innen, amíg lehet.

Száraz volt a szám, alig bírtam kinyitni.

– Magyarországról…?

– Európából. — Fanyar kis kölcsön-mosollyal elbillentette fejét, mintha vigasztalni akarna, amiért csalódást kell okoznia. Mintha én volnék az, aki sajnálatra szorul. S hozzátette még: — Érted, ugye?

Bólintottam, lesütöttem a szememet. Értettem, hogyne, csak megérteni nem voltam hajlandó. Az a bűnük, hogy zsidónak születtek. Ugyanezért anyámat is marasztaljam el?

Fölkelt, odajött hozzám.

Már én is álltam. Hűvösen szivárgott nyelőcsövemen fölfelé a komisz sehová sem tartozás, a közbülvetettség érzése, amihez hiányoztak még a szavaim.

Aztán átkísért Róbert szobájába.

A felesége is ott volt. Mindnyájan elbúcsúztak tőlem. Űzött, elharapott pillanatok voltak, egyikünk sem kívánta elnyújtani őket. Veszedelmesen elszűkült a torkom. Álltam, mint egy fatuskó. Róbert anyja kétoldalt arcon csókolt. Mi férfiasan kezet ráztunk, aztán egyszerre kaptuk el a tekintetünket.

Harmadnap, iskolából hazatérve anyám kezembe nyomott egy nevemre címzett borítékot. Míg ideges ujjakkal fölbontottam, elmondta, hogy Róberték szobalánya hozta föl délelőtt.

Pár soros levélben Róbert apja értesített, hogy mielőbb keressem föl az alattuk lévő lakásban E. professzorékat, hogy megkezdhessem Róberttel egyidős fiuk korrepetálását.

Szó nélkül átnyújtottam anyámnak.

– Látod, azért vannak ilyen emberek is — mondta sóhajtva.

– Csak azok elmennek.

kép | fortepan.hu