FÖNN FELNŐTTEK ÉS FELHŐK

Az ötéves Cilike nézi a lassan elhaladó öregembert az óvoda kerítésrácsán keresztül. Látja az öregség bizonytalan és merev mozdulatait, alulról nézi és csodálja, hogyan kóvályog az ősz fej a virágzó fák lombjaiban. A botorkáló öregember cipője széttaposott csónak, lötyögős nadrág, ráncos kéz – görcsösen markolássza a botját. Inas nyak bő gallérban. Aztán alulról, onnan a térdmagasságból felkúszik pillantása a csontossá aszott fejre, a remegő ajakra, vaksi szemre. Cilike látja, mint egy bogarat vagy kődarabot.

Az öreg meg hiába figyel, hiába van erős szemüvege, hiába hajol előre, hogy jobban lásson, nem tudja, hogy mi van előtte. Egy fa mellett két nő beszélget. Arra kellene elmennie, de a formák összefolynak, és csak három oszlopot lát. Kinyújtja a kezét, feléjük megy, tapogat, meg akar kapaszkodni az egyik oszlopban, de az kitér előle.

– Bocsánat. Sötét van. Manapság rossz a világítás.

Motyog és továbbmegy a két ködben lengő folt között.

Cilike kibámul a kertkapu rácsai közül. Orra előtt óriáskatángkóró, óriásfűszál, és alulról látja a hatalmas asszonyok toronymagasságát, ahogy utat engednek az öregnek, s ahogy újra összehajolnak és vihognak. Az öreg továbbtámolyog, lebegése finom tánccá válik, pillekönnyűvé kisebbedik a távolban, felrepül az autók és a várost összekötöző villanydrótok között, föl az égbe.

Kisfiú játszik az óvodakert homokozójában. Angyalarcát finom szőke haj keretezi. Cilike is odamenne, hogy játsszon vele, de inkább áll a kerítés mellett és nézi, mert nézni mindig biztonságosabb, mint kezdeményezni. A szőke angyalka fölpillant. Ránéz. Villan a szeme, és közeledik. Jön. Nő. Mindig csak nő. Látja az angyalka, hogy Cilike fél, hát nevet, tetszik neki, ahogy a kislány fél és a kerítéshez lapul. Az angyalarc nevet, a finom rajzú kézben műanyag lapát, tele homokkal. Most senki sem néz arra. Mindenkinek megvan a maga dolga, és az óvónéni nem szereti, ha ordítanak a gyerekek. A kisfiú, a Robika jön, kezében a lapát homokkal, és nő, és mindig jobban nevet. Robika végül akkora, hogy csak a nevető arca látszik, a szeme, a foga, és a kis arkangyal a homokot teljes erőből Cilike szemébe vágja.

Három óvónéni beszélget. Nevetnek. A kislány ordít. Robika visszamegy újabb homokért.

– Folytasd! Hadd ordítson! Én már meg se hallom.

Az egyik óvónéni mégis jön. Messziről szép, fiatal nő. Közeledik. Ahogy az arca, ruhája, melle közeledik, megnőnek a részletek. Hol a ruhája, hol a szája, hol az orra, hol a szemölcs az álla mellett, hol a melle hatalmas, hol az egész arca szétfolyik, mint egy homorú tükörben. Aztán a kéz, ez a messziről finoman hullámzó gyönyörűség megnő, erőszakosan markol, és akkora, hogy betölti a látóteret, összenyomja a világot, és az arc, a száj, a fogak, a távolról igéző mosoly is közelít. A festett műszempillák ragadnak, mint hatalmas, merev seprű, a fogak kinagyítva a foghúsból, és a szemölcs, mint egy domb a belőle kiemelkedő kákával, sással.

– Miért ordítasz, Cilike?

– Mert a Robika a szemembe szórta a homokot.

– Ne beszélj. Robika nincs is itt. Robika szépen játszik ott a többiekkel. Nem kell mindig képzelődni, meg sírni, Cilike. Szépen játszani kell, ahogy a többiek.

Az óvónéni visszamegy. Hatalmas a háta, a lábikrája, aztán távolodik, szépen visszanyeri alakját, visszamegy a többi óvónénihez, akik ott fönn, magasban beszélgetnek, akkorák, mint a hegyek, hajukban felhők játszanak, sasok fészkelnek, nyakuk hajlatában hold gurul lassan, méltóságteljesen, tenyerükön városok villódznak, autók és autóbuszok vinnyogtatják a motorjaikat.

Megcsikordul az óvoda kertkapuja. Jönnek a szülők a gyerekekért. Az anyák között, az ösvényen egy részeg, meg egy kutya, egy macska is. A cica éppolyan kényeskedve és divatosan hordja a szőrét, mint a szép, fiatal anyák a ruháikat, és a fejek, meg a testek, meg a ruhák időnként összecserélődnek, s a mamák jönnek kutyafejjel és a macskák, ahogy óvakodva átlopakodnak az autók előtt, női arccal, aztán megriadva hirtelen fölszaladnak a kerítésen, aggódó nagymama szemmel néznek körül, és zavarukban megigazítják puha prémjük kis gallérkáját.

Cilike követi az anyákat, apákat, nagymamákat és nagyapákat, amint jönnek a gyerekekért, és várja, hogy az ő anyja is jöjjön. „Anya, anya, haza akarok menni!” A szülők meg átváltozva és növekedve egymás után érkeznek és öltöztetik a gyerekeket és viszik magukkal. Felnőnek az óriás óvónénikhez, aztán eltűnnek a kapun túl, ahol kóbor kutyák, részegek, csomagot cipelő, veszekedő házaspárok, lapátra támaszkodó, söröző, hahotázó munkások mozognak és imbolyognak az út jól meghúzott egyenesei között. Szól a Tannhäuser-nyitány zarándokkórusának visszatérése a hegedűvijjogással, és ahogy erősödik a zene, mindinkább rendbe sorakoznak a gyerekekért jövő szülők, szinte katonásan menetelnek a kapu felé, a járda népének gigászi tömbje egyformán dülöngélve közeledik, a táskák egyformán lengenek, ritmusra lógnak a szatyrok a bevásárolt tejjel, kenyérrel, zöldpaprikával.

Jön a részeg is messziről, apró dülöngélő alak, jelentéktelen hangya, nekiesik a falnak, hány a járdaszélen, énekelni próbál, csuklik, öklendezik, nyel és újrakezdi. Közeledik, és nő, mind nagyobb, és látszik a vérben forgó szeme, hiányos és fekete foga, óriási orr, szinte ormány, bibircsókgyűjtemény, szeme savójában külvárosok úsznak, háztetőkön patkányok, jaj, segítség!

Öreg néni, kutyával. Távoli folt a járdán, aztán meglódul, a kutya szaglászik egyik járdaszéltől a másikig, a néni utánalendül, nevetséges tánc a kis kutyával elől és a nénivel a póráz végén. A túlhízott kutya lelógó hasa söpri a járdát. Görbe lába külön-külön látszik, a körmök-karmok közeledve, kaparva tapicskolnak, fel akarnak kapaszkodni a kerítésre. Ahogy a póráz visszafogja a nyakát, fuldoklik, nyelve kilóg, foga villan, a karmok szaporán karistolják a kerítést. A néni alulról fölfelé: az esetlen cipők, a vékony lábszár, a ruha a kopott díszeivel, a díszek és a kopottság összhangja, a masnira kötött rongy, a fülbevaló egy iszonyú fülben, az élet mocsarában, dzsungelében és sivatagában aszalódott arc fodrokkal és csengettyűkkel keretezve. És a rekedt öregasszonyhang gügyögve beszél a kutyához.

– De Tomika, tessék visszajönni. Azonnal gyere ide a mamához. Ne menj ahhoz a kislányhoz. Rosszak az emberek. Mindenki rossz. Nem kell odamenni. Gyere vissza. Szagolgasd a füvecskét. Hagyd békén a kislányt. Nem kell tőle félni. Jó kutya. Szegény Tomika, szereti az embereket. Nem tudja, hogy senkitől sem lehet jót várni. Tudod, Tomika, vigyázni kell mindenkivel, mert az emberek rosszak. A múltkor is az a házmesterné seprűvel odavágott, majdnem eltörte a lábát, fel is jelentem, bizony isten, és még neki állt feljebb, hogy odapiszkít. Hogy ne piszkítsanak oda a járdára. Mintha nem lenne az a járda amúgy is piszkos. Nem igaz, kislány? De te nem érted még ezt. Neked még előtted van az egész élet – és visszhangzik, mint egy pincében vagy barlangban vagy szakadékban – az egész élet az egész az egész.

– Anya, anya! Anya, gyere gyorsan!

És újból jön a zarándokkórus menete, ritmusban méltóságteljes vonulással, anyák befelé a kosarakkal a gyerekekért, nagyapák kifelé az unokáikkal, a hatalmas óvónénik zárt és megközelíthetetlen alakzatban állnak, lengő hajuk keveredik az égben úszó felhőkkel.

Pókháló a kerítés fémlécei között, gyönyörű keresztespókkal a közepén. Légy hull a pókhálóba. A pók kirohan, megközelíti és lassan befonja, a háló szélére vonszolja a legyet.

Először Cilike nézi, aztán többen odajönnek, lesik, figyelik, a kis arcok egymás mellett szoronganak.

– Megette.

– Elvitte.

– Becsomagolta.

– Mérges.

– Vigyázz, mert mérges!

– Széttépem.

– Nem szabad.

– Hálót tud szőni.

– Gyerekei vannak.

– A póknak nincsenek gyerekei.

– El kell taposni.

– Adni kell neki legyet.

– Hogy jó kövér legyen.

– És etetni tudja a fiait.

– Mondtam, hogy a póknak nincsenek fiai.

– Bosszút áll.

– Mi az, hogy bosszút áll?

– Mindenki bosszút áll.

– Mérges.

– De kicsi.

– Úgy eltaposom, hogy elkenődik.

– Ne nyúlj hozzá!

– Mindent el kell taposni.

Robika tapossa a pókot, elszaggatja a pókhálót.

– Mért bántod?

– Mindent el kell taposni.

– Nézd, még mozog a lába.

– Nesze. – Robika a lábat is eltapossa.

– Megdöglött.

És jön a zarándokkórus, az anyák menete. Egy hatalmas anya közeledik, kézen fogja Robikát, aki kapálódzik, még taposni akar, de az anyja vonszolja.

– Ha nagy leszek, puskám is lesz, és lelövök mindenkit.

A hatalmas anya elvonul Robikával, és a többiek a zarándokkórus ritmusára dülöngélnek, vetkőztetik, és öltöztetik a gyerekeket. Egyszerre csak a menetben feltűnik anya, nő, sugarak fogják körül, közeledik, Cilike örül, és rohan az óriásóvónénikhez.

– Itt van anya, és megyek haza.

Anya mellett egy árnyék jön, egy bácsi, akit nem ismer. Anya áll a kapuban, mond valamit a bácsinak, aki bajuszos, mint egy bogár, hatalmas cincérbajuszos árnyék. A bácsi bólogat, elindul föl-alá, vár, járkál az óvoda kapuja előtt, anya pedig jön befelé. Cilike rohan, belekapaszkodik, ugrál le-föl a lépcsőn.

– Öltözz!

– Anya, a Robika a szemembe szórta a homokot, és sírtam, és az óvónéni nem értette, de azért elhitte, meg a pókot is összetaposta, pedig a póknak gyerekei is voltak.

– Nem érdekel a pókod, undorodom a pókoktól, öltözz.

– De hidd el, anya, és meg is löktek, az Elek meglökött, és azt mondta, hogy úgy kell nekem, és hogy beveri a fejem, de ugye, nem teheti meg és ugye, nem szabad ilyesmit csinálni, mert rossz lenne, ugye?

– Ha nem öltözöl azonnal, itt hagylak.

– De ugye, anya, nem szabad beverni a fejem, és nem szabad verekedni? Mit hoztál nekem?

Anya nézeget kifele. Bogárbácsi jár föl-alá, betekintget, az óráját nézi. Cilike két lábbal ugrál a kövön, nekifut, aztán leveti magát a földre, végigcsúszik a kövön, négykézláb mászik, és azt mondja, hogy vau-vau, én vagyok a kiskutya.

– Nézz oda, anya. Boldizsár ráment a fűre, pedig az óvónéni megtiltotta.

Anya elveszti türelmét. Arca betonkemény, óriáshatalmaserőstetőmagas, megfordul, és kilép a kertkapun, a bogárbácsival beszél. Cilike ordít, anya ne menj el, ne menj el, fél papucsban kirohan a kapuhoz, félig felöltözve megáll a bezárt kertkapunál, átnéz a rácson, ott áll anya és a bácsi. A két arc odafönn egymásnak kedveskedik, mosolyog, a két óriáskéz betölti a horizontot. Anya odafordul, bogárbácsi egyet lép, anya szól:

– Elkészültél?

Anya rettenetesen nagy, szoknyájának lengése zivatarfelhők vonulása, szeme villám, villamos kisülés, rövidzárlat, szirénázva jönnek a szerelők, a mentőautók, hozzák a biztosítékot, a tűzoltólétrákon izmos majmok kapaszkodnak, hogy elérjék a villamos kicsapódások fészkét.

– Anya, ki ez a bogár?

– Ne törődj azzal, amihez semmi közöd. Öltözködj. Fordítva vetted föl a szandálodat. Ha nem készülsz el azonnal, itt hagylak.

– Ne anya, ne, ne menj el! Szeretlek. Ne menj el!

És kapaszkodik abba a hatalmas fatörzsbe, az anyja lábába.

– Segíts anya, nem tudom egyedül!

Az óriásanya lehajlik, kicseréli a szandált, a dolgok maguktól is rendbe jönnek, a világ ügyei elrendeződnek, a háztető, amit letépett a szél, visszaszáll a helyére, az eltaposott pók feltámad. Anya megköti a masnit Cilike hajában, a fára visszaszállnak a levelek és a virágok.

– Anya, ugye, te mindig élni fogsz?

– Hagyj már békén ezekkel a hülye kérdésekkel. Nem elég, hogy tönkreteszed az életemet, még szamárságokat is kérdezel. Szedd össze magad, viselkedj rendesen.

A kapu mögött vár a bogárbácsi, anya is magas, de bogárbácsi még magasabb, óriási holdvilág arc, rántottasütő, bajuszos diótorta, hangja diókrém.

– Na, itt van a kis hölgy. De gyönyörű a kis hölgy. Mehetünk?

– Mehetünk, Jocó.

Anya hangja mézédes, odafenn, a magasban a hangok, mozdulatok és mosolyok vibrálnak, színek, lámpák, finom szikrák tánca, kicsi manók és tündérek ugrálnak bogárbácsi bajuszáról anya hajára, apró sikolyok röppennek.

– Anya, én is megnövök akkorára, mint ti?

Anya a lakás előtt keresi a kulcsot, az ajtó kinyílik, hatalmas apa szerelőpiszkosan a konyhában. Cilike lentről nézi.

– Már megint szerelgetsz, drágám? De ronda vagy.

– Szerelgetek. Mindig eltömitek a lefolyót. Fogalmam sincs, mit csináltok vele. És mi az, hogy ronda vagyok? Ez itt szépségverseny vagy micsoda? A piszkotokat kotrom.

– Jól van, jól van. Piszkot kotrasz. Tudom. Illik hozzád, nem szóltam egy szót sem. Nincs ellene semmi kifogásom. Abban turkálsz, amiben szeretsz turkálni.

– Mi bajod velem? Mit akarsz? Veszekedni akarsz?

– Dehogy is. Olyan jó kedvem van, olyan jó napom volt, nem gondoltam rád, sem a lefolyóidra. Vidám voltam, énekelni tudtam volna.

– Nem értem, mit akarsz. Mit kötözködsz velem?

– Veled? Eszemben sincs. Csak ahogy belépek és megérzem a szagodat, elszédülök. Az a furcsa, hogy egykor azt hittem, meg tudom szokni a szagodat, de képtelen vagyok rá. Na, és sikerült megcsinálnod a lefolyót?

– Még nem. Az a baj, hogy az egyik helyen túl kicsi a cső esése, a másik helyen túl nagy.

– Aha.

– Én csak azért magyarázom, mert kérdezted.

– Hallgatlak.

– Az a kérdés. Vállaljuk-e a piszkot, ami az egész lefolyószakasz felbontásával jár, vagy alkudjunk meg. És ha felbontjuk az egészet, egyáltalán nem biztos, hogy tökéletes lesz.

– Mit akarsz tőlem? Azt akarod, hogy én biztassalak?

– Nem. De jobb, ha most megmondod, mintha később kritizálsz.

– Nem, drágám. A csatornacsövekben te vagy otthon. Abba én nem akarok beavatkozni. Én majd szagolom, és megpróbálom a szagot elviselni.

– Téged már megint kísérgetnek.

– Honnan veszed ezt a szamárságot?

Anya csodálkozó arca, szeme maga a tiszta ámulat.

– Azt hiszed, hogy csak te érzed a bűzöket? Mondd, az a csótány, az a mezei poloska nem büdös neked?

– Ne legyél közönséges. Ha te beszélsz a dolgokról, akkor azok a dolgok megcsúnyulnak. Ha te beszélsz valakiről, akkor olyan csapzott lesz az illető, mintha pocsolyában mártották volna meg. Remélem, nem beszélsz rólam senkinek.

– Elég volt.

– Na mi volt elég az én kis büdöskémnek? Az én kis csatornaszagú férjemnek?

– Nem akartam, hogy hozzám gyere. Te erőszakoltad, te ravaszkodtad.

– Mert neked az tetszett volna, hogy potyára szórakozz velem. Azt elhiszem. Megjelenik, zabál, aztán eltűnik.

Anya közben szépen átöltözik pongyolába, és Cilike otthoni ruháit is kirakja. Az óriásmama libben, mint egy felhő, penderítése forgószél, szeme villám, hangja késpenge, repül át a szobán. Apa dühödten hozza elő a vésőt és a kalapácsot. Feltöri a fördőszobakövezetet, óriás kezében vasak hajlanak, kövek omlanak, hegyoldalak szakadnak, jaj, mi lesz velünk. Ha még egyszer ekkorát üt azzal a nagy kalapácsával, leszakad a padló, és lezuhanunk a fürdőkáddal együtt a földszintre. Zumm, egy ordítás, zumm egy másik ordítás.

Anya Cilikére visít:

– Öltözz, ne tehetetlenkedj. Ekkora lány. Megtanulhatná, hogy levegye itthon a cipőjét és fölvegye a papucsát.

Anya dermesztő magasságból dobálja a villámokat, feje körül viharfelhők, a felhők között riadt sasok és eltévedt égitestek.

Csöngetnek.

– Ilyenkor jön valaki, mikor az ember azt sem tudja, hogy hol áll a feje.

Apa akkorákat vág kalapácsával a vésőre, hogy sziklanagyságú kődarabok repülnek a falra.

– Hadd csöngessen. Majd azt hiszi, nem vagyunk itthon.

– Aha. Ha recseg-ropog minden, ha árad a bűz, akkor kilométerekről is tudja mindenki, hogy itthon vagy.

– Elég volt.

Anya nyitja az ajtót. Finoman libben, közben köti az övét, igazítja a haját, a villámok, a felhők és a kőszáli sasok szétrebbennek, az ajtónyitás a rendezettség csodálatos átalakulása. Cilike még mindig a szandáljában tipegve ámul: anya madonnaszépnyugodt palástja lágyan omlik, ruhája szegélyét jól fésült, lesütött szemű tündérek emelik, a kép az ajtónyitás előtt megáll, szentkép.

A kicsi, görbe nagymama betipeg.

– Igen, kislányom. Korán jöttem, de úgy örülök, hogy már itt vagyok. Pisti mit csinál? Szent isten! Szegény. Csak nem a fürdőszobát építi újjá! És te kis angyalom, Cilikém? Te még mindig szandálban állsz itt? Jaj, gyorsan átöltöztet a nagymama. Erzsikém, drágám, hagyod, hogy az a szegény ember még ilyenkor is dolgozzon?

– Ezt szereti. Ez az eleme. Csatornaturkálás. És különben is. Most fejtette ki, hogy a nyakába varrtam magam.

– Jaj, ne veszekedjetek mindig. Miért kell mindig veszekedni?

– Talán én koslattam utána? Én jártam a nyakára? Csak megelégeltem a potyázást és a felelőtlenséget. Erre mondja, hogy a nyakába varrtam magam.

– Mondtam, hogy elég.

– Már rég nem törődöm a mondásaiddal. Annyit sem törődöm vele, mint egy lefolyóeldugulással.

– Ide figyelj, ezt a gyereket hogy csempészted ide, mi? Azt mondd meg nekem. Titkoltad, aztán amikor nem lehetett semmit sem csinálni, kijöttél a farbával. Akkor aztán a becsületemre hivatkoztál, meg sírtál, akkor egyszerre nagyon bíztál bennem. Ezt a gyereket te sem akartad, én sem akartam, ez a gyerek csak eszköz volt arra, hogy engem bepalizz, és befogj, mint egy igáslovat. Mert ugye, amit én a lefolyótisztítással keresek, annak már nincs csatornaszaga, nem igaz?

Nagymama a kezét tördeli, megpróbálja Cilikét betuszkolni a másik szobába, de ő nézni akarja, mert nagyon érdekes, apa ott áll, kezében vésővel meg kalapáccsal, a por meg a szilánkok hozzáragadtak, de Cilike szereti apát, még ha ilyenkor fél is tőle, és nézni akarja. Kiszabadítja magát a nagymama lökdöséséből és ölelgetéséből, és nézni akarja apát és anyát, ahogy egymásra merednek. Összeomlik a világ és mindnyájukat maga alá temeti, vagy egy nagy cipőtalp eltapos mindenkit, ahogy Robika eltaposta a pókot. Cilike a nagymamához húzódik, de elmenni nem akar, csak néz.

– Mit beszéltek itt össze? Emberek vagytok ti? Legalább tekintettel lennétek erre az ártatlan gyerekre.

– Hagyja, mama. Tudja, hogy én miket hallgattam gyerekkoromban? Mégis ember lett belőlem. Ha büdösebb is, mint ahogy azt a kedves feleségem szeretné.

– Erzsi, mit műveltél, hogy idejutott ez a veszekedés?

– Jaj, mama, éppen maga mondja. Lehet, hogy maga elfelejtette, de én nagyon jól emlékszem, hogyan jött haza apa tökrészegen és vert meg minket kötéllel, és maga mindent tűrt, és maga mindent megengedett, és magának csak az volt fontos, hogy se maga ne ellenkezzen, se én, és hogy csak alázatosan engedelmeskedjünk, és sose mondjunk ellent, és emlékszem a remegő várakozásokra, és arra, hogy aztán hogyan dőlt be az ajtó. Én legalább kimondom a magamét akkor is, ha nem tetszik.

Nagymama kiviszi Cilikét a fürdőszobába, ráállítja a kis székre, hogy ott majd levetkőztesse, és megengedi a meleg vizet, és ahogy a víz zubog a kádba és ahogy nagymama összekeveri a vizet, az áramló habok között óriásjelenetek kavarognak.

– Mit jelent az, hogy engem nem akart sem anya, sem apa?

Nagymama kavarja a vizet meg a képeket.

– Ne gondolj ilyesmire, Cilike. Itt a finom vizecske. Különben is. Téged akartak. Akkor is, ha nem tudtak róla. Csak a Jóistenke tudta. Most bemegyünk a szobába és a kislány szépen lefekszik az ágyikójába. Mesélek neked az óriásokról.

– Az óriások nem szeretik a gyerekeket.

– Szeretik, de félnek is tőlük.

– Mért félnek a gyerekektől?

– Mert egyszer azok is óriások lesznek.

A kislány fekszik az ágyban, a nagymama betakarja. Jönnek az óriások, felnőnek az égig, csak a hangszereken szól a zarándokkórus, vijjognak a hegedűk.

kép | shutterstock.com