FONÁL-GUBANC

Telt szénaillat gomolyog a föld
felszínéről. Forró emlék a
télben.

Köd, reggel. Tejopálban rég kihunyt
szivárvány tündököl.
Ki látja?

Szemek, papírra merevült hiány.
Egyszerre az és nem az a tekintet.
Fénykép-hazugság.

Hó. Tíz meg tízezer
csengettyűt ráz a szél.
Fehér csend.

A virág elszárad, a mécs kialszik.
De bennem tovább él a
mécsvirág.

Birsalma illata, tűzropogás.
A ház őszi ködökbe burkolózott.
Hová lett?

Rég láttalak. A levelek lehulltak
a fákról és lassanként elvirágzott
tízezer évszak.

Boldogságot festenék. Mit tanácsolsz?
Aranyzöld lombot vagy sárga
avart?

Azt hittem, hogy a sorsom felvetőszál.
Ma már tudom hogy kibogozhatatlan
fonál-gubanc.

Pacsirta-ének. Hallod, hogy milyen
szomorú? kérdezted. Most már hallom
a csöndben.

kép | fadzir abdullah, flickr.com