FOLTOK
2009 március
Azért jó lett volna veled vacsorázni,
gyertyafényben ázni,
jó lett volna nehéz, végtelen
könyveket olvasni a nappali
hideg kövén, kiülni a kertbe,
mint szökevény, és nőket megbeszélni.
Hosszúak és szúrósak itt
a nappalok. A lépcsőházban
a fény vakemberként bolyong.
Egyre nehezebb dolgokat leírni,
máskor meg egyre könnyebb,
és a tárgyak is nyomot hagynak:
régi szivarok, ruhák meg
könyvek vakbarna aromát,
öltönybe bújt, komor üzletemberszagot;
a kutya lábamhoz sompolyog,
az óra csörömpöl – talán az idő anyáskodik,
talán. Most kusza képet formál az eső
a szoba árnyékfoltos ablakán,
egy régi, nagydarab embert,
villámszőke hajút. Sétál fekete öltönyben,
dúdol valami szomorút,
a szájából szivarfüst gőzölög,
de a cseppek, ahogy össszerakták,
szétbomlasztják, folttá mossák –
hideg árnyékpaca a tavaszi éjszaka.