FÖLJEGYZÉSEK BERLINBŐL

„A berlini kutyákra… kifejezetten illik a ’korrekt’ kifejezés, ám láttam alvó kutyákat, s rajtuk, valahonnan sokkal mélyebbről jövően ott ül a förtelem.”

(Witold Gombrowicz: Berlini napló)

 

Amikor 1988 kora őszén egy ösztöndíj jóvoltából Nyugat-Berlinbe költöztem, az első hetekben úgy éreztem magam, mint korábban már néhányszor Angliában. Ott, ha kiléptem az utcára, sokáig a bal oldali közlekedés rémképe tartotta fogva gondolataimat. Berlinben a kerékpárosokkal jártam így. Igaz, engem egyszer sem ütöttek el, mint szomszédomat, a brazil írót, Joao Ubaldo Ribeirót, aki többször is a grunewaldi kétkerekűek áldozataként sántított haza. De a kerékpárosokat eleinte én sem tudtam megszokni. Az első hónapokban javíthatatlan vademberként tébláboltam a számukra kiépített nagyszerű utacskákon, melyek akkoriban Magyarországon még ismeretlenek voltak. Sokszor éppen a nekik készült fényjelzőket bámulva hallottam magam mögött a baljós csöngetést, s rendszerint csak az utolsó pillanatban sikerült félreugranom. Mint az ébresztőóra csörgése, olyan volt mindig a csilingelés. Igaz, fölébresztett. De ki örül annak, ha megszólal a vekker?

Igazi rosszérzést azonban nem a veszélyérzet keltett bennem. Önmagában ez meg is fűszerezhette volna első berlini heteimet. Attól vált kísértetiessé a kerékpárcsöngő, hogy folyamatos bűntudatot próbált ébreszteni bennem. Pontosabban nem is a csengő, hanem aki csengetett. Ha visszagondolok, életemben talán együttvéve sem kaptam annyi szidást, mint akkor, néhány hét alatt. És ha legalább ellenszenves és csúf emberek korholtak volna! De nem. Többnyire helyesek voltak, jól öltözöttek, egészségesek. Arcuk a szellemről, no meg a nyugalomról és jólétről árulkodott. Csupa olyan ember, akivel szívesen szóba elegyedtem volna. Lélekben hozzájuk tartozónak véltem magam.

ez még sincs rendjén

A haragtól szikrázó szem és a fenyegető kézmozdulat annál váratlanabbul ért. Tényleg mintha valami jóvátehetetlen bűnt követtem volna el. Az ingerült kiáltások pedig valahogyan mindig a szabályokkal álltak kapcsolatban. Legnagyobb bűnöm nem is az lehetett, hogy megzavartam a kerékpárosokat, hanem hogy a rendre nem voltam tekintettel. A szabályokra. Melyek felsőbbségét úgy látszik, mások – ha nem is mindenki – nálam sokkal jobban tiszteletben tartották. Tudtam persze, hogy igazuk van, és azt is tudtam, hogy előbb-utóbb megnevelődöm, mint egy okos kutya. De valami azt súgta, ez még sincs rendjén. A biciklisták oly öntudatosan kergettek félre, s oly hirtelen tört elő belőlük a humortalanság,hogy sejteni kezdtem: ha elütnek, nem a kerékpárnak, hanem a kerékpározás ideológiájának leszek áldozata. Olyasminek, ami a kérlelhetetlensége miatt riaszt. Pedig magam is szívesen biciklizem. De rájöttem: ezúttal nem egyszerűen sportról vagy egészséges életmódról volt szó. Később elégedetten olvastam Gombrowicz berlini naplójában: „ha az ember kapcsolatba kerül velük (vagyis a németekkel F. F. L.), bármennyire lesújtó, tudomásul kell venni, hogy náluk mindig komolyra megy a játék: ez aztán véletlenül sem másodlagos nemzet, így valójában vaktában haladnak előre, nem utánoznak, csak teremtenek, tiszta lappal, mert szűzföldre lépnek.”

Ez volt az első leckém. Sejteni kezdtem, ahhoz, hogy Berlinben jól érezzem magam, egy nyelvet is el kell sajátítanom. Nem a német nyelv ekkor már jól-rosszul megtanult grammatikájára gondolok, hanem a reakcióknak arra a rejtélyes nyelvére, amely mögött, mint jéghegy csúcsa mögött, egy egész kultúra lappang. Ebből a kultúrából addig én, előkelő kívülállóként, ízlésem szerint válogattam csupán – Kleistet és Riemenschneidert, Heinét és Dürert, Caspar David Friedrichet és Brahmsot, Furtwänglert és Beuysot, Novalist és Bruno Waltert, vagy éppen Anselm Kiefert és Theodor Stormot. A biciklik csengője, és még inkább a biciklisták testnyelve azonban arra figyelmeztetett, hogy valami mást is meg kell tanulnom. Nem a közlekedési szabályokat (no persze azokat is), hanem hogy az igazságot néha igazságtalanul fogják tudomásomra hozni. Hogy úgy verik bele az orrom, mint a kutyáét a saját piszkába, amit persze ez, teljes joggal, nem rendnek vagy igazságnak érez. És főként nem demokráciának. Ha pedig mégis engedelmeskedik, akkor nem a meggyőzésnek, hanem az erőnek, a hatalomnak.

Egy mögöttes, rejtett nyelvet kellett hát tanulgatnom, amely az idegen számára éppoly rejtélyes, amilyen megszokhatatlan egy idegen város épületeinek az aránya is.

*

Jó ideig azt gondoltam, arról van csupán szó, amit Musil úgy jellemzett, hogy a németek vallás rangjára emelték az alaposságot. (Tüchtigkeit, írja, amit felesleges magyarra fordítani.) De hiszen magam is híve vagyok ennek. Mi zavart hát akkor?

Leginkább alighanem az igazság eltúlzása és az ebből fakadó mértékvesztés. Mint amikor valaki az asztalt verve üvölti (vagy pengevékony ajakkal sziszegi), hogy a tolerancia híve. Mint idegen, külföldi természetesen résen voltam – leginkább persze magammal szemben. Sok mindent nem értek – s vétek lenne ezért a másikat hibáztatnom. Lehetséges, hogy magának a kultúrának a működését nem értem? Elképzelhető, hogy amit a másikban aránytalanságnak vélek, az valójában két eltérő kultúra összemérhetetlensége?

szánalmasan hamis

Ilyen könnyen azonban nem adtam meg magam. Csetlettem-botlottam, olyan lehettem sokak szemében, mint egy hamis hang a kórusban. De közben magam is egyre több hamisságot tapasztaltam. Ezért is éreztem később oly találónak Kukorelly Bandi kifejezését, amit egyszer a németek kapcsán használt: „izgatott, jó szándékú, de szánalmasan hamis kórus”. És talán e kórus folytonos kántálása lehetett az oka, hogy több mint két évet töltve Berlinben, sokszor megcsömörlöttem az igazságtól. Pontosabban attól, hogy az igazságot, melyről pedig könnyedén meggyőzhettek volna, olyannyira eltúlozták, hogy az elveszítette könnyedségét, nehézkes lett, s ettől épp igazságtartalma kezdett felmorzsolódni. Morális kötelességként szegezték nekem ahelyett, hogy magától értetődően gyakorolták volna, egyes szám első személyben, bízva a döntéseim és választásaim szabadságában. Az igazság ugyanis mindig szabadságot is jelent; s bármelyikre rakjanak komor ólomsúlyokat, a másik is sántítani fog.

Ettől torzult gyakran hamissá a kórus. Nem a hangoztatott szólamok és igazságok, a védelmezett jogok és érdekek miatt – hisz elvben magam is barátja voltam mindannak, amit a nyugatnémetek szinte már a vallás rangjára emeltek: a békének meg a demokráciának meg az emberi jogoknak, ráadásul, mint külföldinek, a külföldellenesség állandó kritikája muzsikaszó volt a fülemnek, még ha az ellen-és ellen-ellen-… szerkezeteket (a három pont helye tetszés szerint kitölthető a „politikai korrektség” bármely elemével) egy idő után rettenetesen untam is. És egyébként is: saját addigi életem egy nem demokratikus országban eleve kötelezett arra, hogy a demokráciát védő többség álláspontját elfogadjam.

*

És talán épp emiatt csengett sok minden hamisan. Németországban ugyanis az igazságról többnyire mint totális, azaz kötelező igazságról próbáltak meggyőzni, s mindenfajta kétely hiánya nyomán kimondatlanul is azt a hitet igyekeztek elültetni bennem, hogy a kollektív megoldás a személyes felelősségnél és kockázatnál is előbbre való. S ez az, ami a szocialista múlt tapasztalatainak terhével a vállamon belső megtorpanásra késztetett. Ott is, ahol pedig az értelmem azt súgta, hogy a többieknek igazuk van. És emiatt jutott eszembe gyakran Berlinben Hamvas Béla, aki a maga igazságát szintén melldöngetve hangoztató kommunizmus áldozata volt: „Az ember képzeletében lappangó bűnös örvényt semmi sem képes annyira felkavarni, mint éppen a közhely. Ezért történik meg, hogy egy szónoklat vagy vasárnapi prédikáció az emberben a legmélyebbre rejtett gazságokat is felébreszti, sőt fel is ingerli.”

*

Több minden miatt vonzott Nyugat-Berlin. Vonzott a német kultúra, melyet kora gyermekkoromtól a szellemmel azonosítottam. Vonzott a demokrácia is, amit 1989-ig, időnként átutazó turistaként, úgy bámultam, mint drága ékszert a kirakatban, amelyet soha életemben nem fogok tudni megszerezni. Vagyis Németországra – pontosabban annak nyugati övezetére – vetítettem rá mindazt, amitől magam elzárva éltem. S ráadásul úgy gondoltam, bizonyos történelmi tapasztalatok hasonlósága miatt azt is elleshetem és megtanulhatom, miként lehet a történelmi traumákból kigyógyulni s azokat egészségesen magam mögött hagyni. Magyarország is vesztesként végezte mindkét világháborút; mi is alaposan kivettük a részünket az évszázad bűneiből; ezt az országot is megcsonkították minden háborút követően – olyan mértékben, mint Európában egyetlen államot sem. S ráadásul a nemzeti önsajnálatban is versenytársak lehetünk.

elfojtás elfojtásra halmozódott

Úgy véltem, a Kelet totális átideologizáltságának világából kiszabadulva végre szabadon lélegezhetek. A negyven évi szocializmus kevés esélyt hagyott, hogy odahaza saját erőmből gyógyítsam ki magam e sérülésekből. Négy évtized alatt Magyarországon elfojtás elfojtásra halmozódott, ami végül magának a szellemnek a létét kezdte fenyegetni. Otthon a múlt feldolgozása helyett negyven éven át a múlt tagadását sulykolták belém. A kommunizmus, a manicheizmus méltó örököseként, a történelmet jókra és gonoszokra osztotta fel, és a múltból kizárólag azt vélte magára nézve mérvadónak, amit saját érdekeivel összeegyeztethetőnek tartott. Ez vezetett olyan történelmi méretű skizofréniához, amely gyógyíthatatlannak látszik, és amely idehaza az emberek ösztönszerkezetébe is sikeresen be tudott épülni.

Érthető módon Berlinben figyelmem elsősorban azokra a kérdésekre éleződött ki, melyekre magam is választ kerestem. Két évi ottlakás, majd pedig rendszeres ott-tartózkodás után azonban immár nyugodt lélekkel elmondhatom: nem találtam választ. Legalábbis nem olyat, ami megnyugtatóan segített volna, hogy sikeresen feldolgozhassam mindazt a traumát, melynek én is szenvedő áldozata vagyok. Még akkor is, ha jómagam a háború befejezése után születtem.

Németországban megrökönyödve kellett tapasztalnom, hogy négy évtizednyi sikeres demokrácia és liberalizmus sem tudott bizonyos görcsöket föloldani — ráadásul éppen azokat, melyek föloldását Magyarországon olyannyira hiányoltam. A német múlt katasztrofális és bűnös öröksége mintha még mindig ott kísértene a kulisszák mögött. S minél hevesebben igyekeznek megszabadulni tőle, annál makacsabbul jelentkezik. Nem ott, ahonnét sikeresen kiszorították – a nyilvánosságban, a közéletben, a politikai színtéren –, hanem ott, ahol talán nem is gyanítják: a gesztusokban, a pillantásokban, a privát megnyilvánulásokban, a tudattalan lépésekben, a hirtelen megszólalásokban, az elszólásokban. Nekem, akinek odahaza épp a saját múltam okozott annyi gondot, föltűnt, hogy itt, ahelyett hogy elgondolkodnának azon, ami gondot okoz, inkább elutasítják. Hevesen, sőt szenvedélyesen ítélik el a múltat – globálisan. Sok minden van persze, amit nem lehet eléggé elutasítani. Nem is ez késztetett gyanakvásra. Hanem az elutasítás könyörtelen, önmarcangoló jellege. Oly hevesen utasítottak el mindent, ami a leghalványabb kapcsolatba hozható a német történelem éjszakai oldalával, s ráadásul olyan felháborodással, minden szomorúság nélkül a saját múltjukat illetően, hogy ez magát az ítéletet torzította el és tette hamissá.

belső tilalom

Íme egy példa, amiről Leni Riefenstahllal kapcsolatban egyszer már beszámoltam: „Amikor 1990 őszén Berlinben elhatároztam, hogy megnézem 1934-ben készült filmjét, Az akarat diadalát (melyet egyébként Budapesten már a 80-as évek végén is nyilvánosan vetítettek a mozikban), hiába lapozgattam a moziműsorokat. Amikor pedig érdeklődtem, hogyan keríthetnék sort a megtekintésére, többnyire megrökönyödött arckifejezés volt a válasz. Mintha valami súlyos trágárságot ejtettem volna ki a számon. Hadd tegyem hozzá: akiket kérdeztem, azok többsége soha nem látta a filmet. Nemcsak a törvény tilalma miatt nem, hanem a belső tilalom miatt sem. Hallani hallottak arról, mit csináltak annak idején a szüleik és nagyszüleik. És emiatt szégyellték magukat s németségüket. Ez pedig, mint általában a szégyenkezőket, haragos öngyűlöletre késztette őket. Én, a nem-német arra voltam kíváncsi, hogyan működött az egykori mítosz – hátha ettől jobban megértem a mai görcsöket. Ám akikhez fordultam, azokat mintha épp a régi mítosz halála éltette volna. Igazi szenvedélyt többnyire akkor láttam megcsillanni a szemekben, ha a szenvedély hajdani tárgyának megtagadására került sor. Félreértés ne essék: nem azt furcsálltam, hogy elutasítják, amit csakis elutasítani lehet, hanem hogy – mint a flagellánsokat – élvezettel tölti el őket. Az öngyűlölet élvezetével. S ez fölébresztette bennem a gyanút: lehetséges, hogy a dühnek és az elutasításnak ez a szenvedélye, a saját németségükkel szembeni ilyen mély intolerancia maga is egyfajta mítoszpótlék? S hogy itt végül is nem annyira a fasizmus elutasításáról van szó, mint inkább a mítosznak s az irracionális szenvedélynek arról a vágyáról, amely magának a fasizmusnak is egyik gyökere volt?”

*

Azt, hogy a múlt elutasításának e mai, demokratikus és liberális érvekkel körülbástyázott szenvedélyében éppen az elutasított múlt támad kerülőúton életre, a német önostorozás számos múltbeli példája alapján Thomas Mann-nak egy megjegyzése világította meg számomra. 1945-ben, három héttel a német kapituláció után egy beszédében (Németország és a németek) ezt írta: „Az önkritikához való ragaszkodás, amely gyakran az öngyűlöletig, önmagunk elátkozásáig terjed, ízig-vérig német jelenség, és örökre felfoghatatlan marad, hogy egy ilyen, az önismeretre hajlamos népben miként foganhatott meg a világuralom gondolata.”

Megdöbbentőnek éreztem a reflexeknek ezt a hasonlóságát, hogy Mann a nácizmust azzal az öngyűlölettel is összefüggésbe hozza, amely manapság a külföldi látogató szemében éppen a német antinácizmus egyik fő energiaforrása. Ez az, ami valóban felfoghatatlan, s épp erre nem kaptam Németországban magyarázatot.

Ez az öngyűlölet persze ismerős is volt. Hiszen a német szellem múltjának önostorozó revízióját a leglátványosabban épp egy magyar végezte el: Lukács György Az ész trónfosztásában, ahol is nyílegyenes és töretlen vonalat rajzolt az idős Schellingtől Schopenhaueren és Nietzschén, Klagesen, Heideggeren stb. át egészen Auschwitzig. Az ötvenes években keletkezett könyv, amely éppen Nyugat-Németországban bizonyult a legsikeresebbnek, az irracionalizmus kiirtására vállalkozott. Ám ezt a lehető legirracionalistább módon hajtotta végre. A felvilágosodás programját úgy védte, hogy közben e programnak épp a gyökereit mérgezte meg.

dogmatikus gondolkodásmód

S megítélésem szerint ez veszélyesebb, mint a nyílt felvilágosodás-ellenesség, amit politikailag éppen Nyugat-Németországban vissza lehetett szorítani – a szélsőjobboldalnak, pláne a neofasizmusnak ma semmi esélye, hogy a hatalom közelébe férkőzzön. A felvilágosodásra nézve reális veszélye éppen ennek a Lukács-féle látásmódnak van. A mélyén ugyanis olyan fundamentalista, dogmatikus gondolkodásmód lappang, amely totális magyarázatokat kíván nyújtani, s mindenben a közöset, az azonost kutatja. A felvilágosodás eredeti programja azonban éppen az azonosságok lebontását jelentette, a megkülönböztetés képességének művelését és fejlesztését, az egyedi jelenségek mérlegelését. Vagyis: a mindent megmagyarázó elvek elutasítását, a totális megoldásokban reménykedő látásmódok (azaz: ideológiák) aláaknázását. Voltaire, Rousseau, de mindenekelőtt Diderot – vagy éppen Brecht és Adorno: számomra ők képviselik a felvilágosodásnak azt a programját, amely mindenütt a nemazonos feltárását tűzte céljául. S a kommunizmus vagy a fasizmus, mint kétvéglet, nem a felvilágosodás következménye, ellenkezőleg: annak gyökeres tagadása.

Németországban igazi szenvedély nyomaira akkor bukkantam, ha a múlt megtagadása került napirendre. Meglepett, hogy itt, ahol a demokráciát és a liberalizmust – egyebek között a 68-as generáció közreműködésével – sikeresen megvalósították, a mélyben, a reflexek szintjén, s ezzel együtt a szellemi szférákban is, milyen súlya van továbbra is a differenciálás hiányának. S ez azért is figyelemre méltó, mert az említett generáció, miközben a demokráciát és a liberalizmust képviseli, a közélet minden területén elfoglalta a hatalmi pozíciókat. A „kettősség” mintegy „államvallássá” nőtt. A két német állam egyesülését követően, miután a baloldal, a „reálisan létező szocializmus” összeomlásával ideológiai mágnestűjét is elvesztette, sokan egyre keserűbben konstatálták, hogy a demokrácia és a liberalizmus ideológiája, illetve a politikai és üzleti hatalom gyakorlata milyen könyedén tud egybesimulni. Botho Straub nevezetes esszéje, a Dagadó kecskeének, amelyben a baloldal ellen emelt vádat, nem okozott volna akkora felhördülést, ha érvei alaptalanok lettek volna; s Martin Walsernek is nyomós okai lehettek, hogy a következő kifakadásra ragadtassa magát: „Most a 68-asok a hatalmasok. Ők a baloldal. Régen a jobboldaliak és a liberálisok hoztak ítéletet. A maiak a régieknél gátlástalanabbak, kevésbé vannak bármire is tekintettel, dogmatikusabbak, polemikusabbak. A baloldaliak fájóbban tudnak sebeket osztani… Ez a Zeitgeist-baloldal a médiából, a szórakozásvágyból, a fontoskodásból és önelégültségből és a gyakorlatellenességből született. Természetesen professzoriálisan fedezve, habermaslegitimizálva, adornoáldással ellátva.”

Berlini ismerőseimmel beszélgetve, a sajtóban és a televízióban zajló vitákat figyelve gyakran kellett tapasztalnom, hogy a múlt radikális elutasítása voltaképpen a mában megszerzett pozíciók védelmét szolgálja. A múltat emlegetik ugyan, de a szavak, mint egy áthatolhatatlan (és ráadásul morálisan feddhetetlennek látszó) páncél, a jelenbeli érdekeket szolgálják. Említett tanulmányában Thomas Mann ezt írja: „Az embernek, ha németnek született, igenis van köze a német sorshoz és a német bűnhöz. A kritikus hozzáállást pedig nem szabad hűtlenségként kezelni.” Ez a hűtlenség nekem, a nem-németnek talán azért is fájt annyira, mert én a cinikus hűtlenség világában nőttem fel, s ez mérgezte meg szellememet. A szocializmus ideológiája az identitás filozófiáját teljesítette be, és a sommás ítéletek gyakorlatán alapult, ami a magyar hagyományokat illető tökéletes zűrzavarhoz – a szellem megbetegedéséhez – vezetett. De Magyarországon nem létezett demokrácia, tilos volt a liberalizmus. Saját hazám és nemzetem sorsa iránt tiltva volt mindennemű szolidaritás, miként tilos volt a múlt fölötti gyász is.

Németországban e „hűtlenség”, úgy tapasztaltam, nem egyszerűen a múlt sommás elítélését jelenti, hanem az egyébként sikeresen gyakorolt demokráciát és liberalizmust ássa alá, egészségtelen elfojtásokat eredményezve. Ez az, amit a tavaly ősszel kirobbant úgynevezett Goldhagen-vita kapcsán Karl Heinz Bohrer, a liberális Merkur főszerkesztője is „perverz mentalitásnak” jellemzett. S a felvilágosodás kérdése emiatt sarkalatos. A felvilágosodás programjához ugyanis, melyet egyébként Európában sehol nem hallottam annyit emlegetni, mint éppen Németországban, ennek a hűtlenségnek a felszámolása is hozzátartozik. Hiszena hűtlenség ez esetben a múlt sommás, körültekintés nélküli elítélését jelenti, amikor is a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik.

mennyire félnek

Mit jelent a felvilágosodás? Megbélyegzés helyett mérlegelést, az értékek kimentését abból, amit mások a legértéktelenebb eszmék szolgálatába akartak állítani, a szellem sebeinek (dogmatizmus, sommás ítéletek, totális magyarázatok, fundamentális álláspont, a politikai korrektség kötelezővé tétele stb.) a kimutatását az olyan beszéd- és gondolkodásmódban is, amely szavakban egyébként felvilágosultnak, liberálisnak, politikailag korrektnek tartja magát. Ekkor lehet értékeket találni Az akarat diadalában a fasizmus iránti legcsekélyebb rokonszenv nélkül is; és például – emlékezve a Schindler listájának (ki emlékszik még rá?) rövid ideig tartó páratlan sikertörténetére – el lehet utasítani ezt a filmet úgy is, hogy közben az antiszemitizmus leghalványabb árnyéka sem merül föl. (S közben még utána is nézhetek egy csinos nőnek, vagy előre engedhetem az ajtóban anélkül, hogy szexista lennék. Mert Berlinben feltűnt, hogy például a buszon a német férfiak mennyire félnek utánanézni egy csinos nőnek – ellentétben velem, a törökökkel vagy a külföldi turistákkal –, s hogy egyébként hihetetlenül kifinomult férfiak milyen magától értetődően nem engedik előre a nőket. Talán ilyenkor is félnek: a nőktől, akik – ha éppen feministák – bizonyára kikérnék maguknak az ilyen megkülönböztetést.) Lukácsnak sok mindenben nem volt igaza: a romantika vagy Nietzsche nem vezet feltétlenül fasizmushoz, a szerves közösség utáni vágy nem feltétlenül eredményez Auschwitzot, hanem a politikai demokráciával is összeegyeztethető, és a nemzeti azonosság kérdése is elemezhető úgy, hogy a politikai jobboldalnak közben semmi esélyt nem adok. S ekkor talán szóba elegyedhetek apáink generációjával is. Mert amíg nem alakul ki a dialógus, addig kísértetekkel vagyunk körülvéve, akiknek egyetlen lakhelye éppen azoknak a lelke, akiket megkísértenek.

*

Saját magyar múltam Németországban érdekes módon épp azok esetében talált megértésre, akik maguk is elveszítették hazájukat. Egy múzeumigazgató, aki hihetetlen és megható figyelemmel fordult a magyar művészet felé; egy kiadó, aki a kelet-európai szellem hagyományát a sajátjának is vallotta; egy rendező, aki elveszettnek hitt értékeket igyekezett föltámasztani; egy fordító, akinek Kelet-Európa nem földrajzi, hanem szellemi kategória; jellemzően valamennyien Sziléziából vagy Pomerániából jöttek. Érzékenységüket részben talán otthonuk elvesztésének is köszönhették – s ez tette képessé őket arra is, hogy ne essenek a Thomas Mann megfogalmazta „hűtlenség” bűnébe. És mihez kell hűnek maradni? Olyasmihez, amit a német politikai közíró és könyvkiadó, Wolf Jobst Siedler így fogalmazott meg: „Németország a maga keleti területei révén lelki vonatkozásban is részese volt a keleti világnak, vallásosságának, mentalitásának, életérzésének.”

Mi következik mindebből? A múlt differenciált értékelése nem konzervativizmust jelent, ellenkezőleg: annak föltárását, hogy a jelen (vigyázat: közhely!) mindannak összege, ami volt. Ennek körültekintő, sebészi alapossággal (és a vele járó fájdalommal) elvégzett kibontása a valódi felvilágosodás. Olyanfelvilágosodás, amelynek kevés köze van a „political correctness” fogalmához, ami gyakran nem egyéb, mint a mélyben lappangó görcsök, elfojtások, kulturális megoldatlanságok, önáltatások erőszakos leplezése, az emberi esendőség tagadása. Nem véletlen, hogy a politikai korrektség fogalma épp a kommunizmus összeomlásával kezdte el fényes karrierjét: a magát baloldalinak valló mentalitás ebben keresett újabb valláspótlékot. A filozófus Rüdiger Safranski szavaival: „A politikai korrektség segítségével el lehet feledtetni az emberekkel, hogy törékeny tutajon úsznak. A gonosz iránt fogékony szem azonban észreveszi, hogy egy nyugtalan óceánon élünk.” A felvilágosodás a „nyugtalan óceánnak”, a mindenkire egyaránt kötelező múltnak a tudomásulvételét is jelenti.

begyógyíthatatlannak tetszik

S ez visszavezet a szellem, és ezzel együtt a szabadság kérdéséhez. Németországban, ebben a szabad és jóléti államban olyan benyomásom alakult ki, hogy a múlt olyan, mint egy nyílt seb: ha megérintik, mindenki felszisszen, pártállástól, világnézettől függetlenül. Ez a seb begyógyíthatatlannak tetszik. Hiába a történelmi kutatás, a politikai feltételek elemzése, a gazdasági összefüggések feltárása – bizonyos dolgokra nincs magyarázat. A megmagyarázhatatlannal együtt élni s azt valamiképpen önmagunkkal is összefüggésbe hozni majdhogynem lehetetlennek tűnik, s ráadásul fájdalmas is. Ahhoz, hogy az ember a rossznak– s nemcsak a múltbeli, hanem jelenbeli rossznak is – a benne ott lappangó szilánkjától megszabaduljon (s ki lenne mentes ettől?), hosszú és önkínzó munkára van szükség. Ez a valódi felvilágosodás – hiszen tétje a szabadság.

Választ és gyógyírt nem kaptam Németországban. Egyvalamit mégis megtanultam – éppen a németek példájából. Azt, hogy a szabadság oszthatatlan fogalom. A szabadság, mivel alapvetően a szellem kérdéséről van szó, a kötetlenség gyakorlása: ellenállás annak, hogy a mások által rám kényszerített gondolkodásmódot és nyelvet használjam, hogy részt vegyek abban az összjátékban, amely– hol ilyen, hol olyan ideológia, ma éppen a globalizáció vagy a politikai korrektség nevében – éppen a saját személyes felelősségem tudatát igyekszik valamilyen közösség nevében elhalványítani bennem. Nem létezik politikai szabadság egzisztenciális nélkül, de fordítva sem. Magyarországon negyven éven át azzal hitegettük magunkat, hogy a politikai elnyomás valahol, a lakásunk küszöbén véget ér, s onnan kezdve már belső szabadságunkat ápolhatjuk. Az 1989-ben ránk szakadt politikai szabadság hatalmas vákuumában hamar kiderült: rendkívül csekély hatékonyságú az olyan belső szabadság, melyet politikai játéktér nélkül lehet csak kialakítani. S erre Németországban kellett rájönnöm. Ám az ottani vitakultúra és szellemi nyilvánosság, a saját múlthoz és hagyományhoz viszonyulás, a hűség és a hűtlenség kérdése, a differenciálás nehézsége és az azonosításvágy (magyarul: folytonos bűnbakkeresés) kísértése – mindez arra is ráébresztett, hogy a személyes, egzisztenciális szabadság gyakorlása nélkül a kizárólag politikailag értelmezett szabadság olyan képződmény, amely, a felvilágosodást elárulva, hatalmi harcokkal és a politikai korrektség praktikáival kénytelen teljességet és egészséget szimulálni.

kép | fortepan.hu