Zoltán Gábor

FÖLDSZAG

2003 július

FÖLDSZAG

Micha tizenkilenc éves. Azt a feladatot kapja nagyapjától, hogy utazzék Magyarországra, és ültessen el egy facsemetét.

Legszívesebben visszautasítaná az öregembert. Egyetemi tanulmányai szinte minden idejét lekötik. Fél, hogy amit távolléte alatt elmulaszt megtanulni, azt soha nem pótolhatja be. Azonkívül szerelmes. Ki tudja, lehet, hogy Aniának néhány nap elég, máris elfelejti őt, és összejön valaki mással.

Csak aki nem ismeri Michát, abban merülhet föl a kérdés, hogy miért is nem hazudik valamit a fiú, vagy miért nem jelenti ki egyenesen: nincs szándékában Magyarországra utazni. Mivel ő Konrad bácsinak, a nagyapjának se hazudni, se nemet mondani nem tud.

Mint ahogy az apja, Werner se lenne képes nemet mondani vagy hazudni Konradnak, és apjának testvérei sem: Sylvia, Kai és Helga, és ahogy nincs Micha testvérei, sőt unokatestvérei seregében senki, akiről ő ilyet el tudna képzelni. Arra utal mindez, hogy Konrad zsarnok, régi vágású családfő, aki eréllyel és különféle fenyítésekkel tartja kordában famíliáját? Nem, erről szó sincs. Úgy nevelte föl négy gyerekét és tizenhat unokáját, hogy a keze egyszer se lendült ütésre, a hangját nem emelte föl. Elég valamit kérnie, elég tiszta kék szemével a leszármazottaira pillantania, hogy eleget tegyenek akaratának. Igaz, kérése sosem bizonyul önkényesnek vagy fölöslegesnek, előbb-utóbb mindenki belátja: végső soron az a legegyszerűbb, legbecsületesebb, legszebb és legjobb, amit Konrad kíván, úgyhogy rábízzák magukat.

valami csövön át

Micha most tudja meg, hogy előtte már tizenöten elmentek arra a Budapest melletti helyre, amelyet Konrad kijelölt számukra, hátizsákjukban egy réges-régi gyalogsági ásóval és kezükben egy gondosan becsomagolt facsemetével, mind a nálánál idősebb testvérek és unokatestvérek. Belenéz a tiszta szempárba, ami nem is olyan könnyű, ugyanakkor hasonlíthatatlanul jóleső érzés, egyúttal kitárja saját tekintetét, melyen, mint valami csövön át, nagyapja belé lát. Konrad nézése előtt védtelenné válik a szem és minden, ami mögötte van, hátul a koponyacsont fölmelegszik és viszket. Micha hallgatja a csöndes szavakat, melyeket nem szakít meg sóhaj, torokköszörülés, pedig a hallgató szívesen venne legalább egy pillanatnyi szünetet. És csak most tudja meg Micha, hogy Konradot tizenhét évesen vitték ki a frontra, együtt a gimnáziumi osztálytársaival, akik közül nyolc a szeme láttára pusztult el. Klaus sovány teste például azt a golyót fogta föl, amely Konrad életét olthatta volna ki. Johannes meghűlt a várpincében, amely Budapest ostroma idején a szállásuk volt. Lázasan azt képzelte, anyja ül az ágya mellett, kérlelte, hogy meséljen neki, és Konrad sokadszor újra elmondta azt az egyetlen mesét, amely eszébe jutott. Mikor hazatért, egyik első dolga volt mesegyűjteményeket szerezni, és valóban, Sylvia születésekor már egy csomó mesét tudott kívülről, hogy aztán évről évre újabb és újabb gyűjtemények anyagát tanulja meg és mesélje el a gyerekeinek, az unokáinak.

Az ostrom hosszú volt. Éheztek és fáztak. A pincejáratok megteltek az avas gépzsír, az emberi verejték, az ürülék és a rohadó hús szagával. Úgyhogy amikor kiosztották közöttük az utolsó konzerveket, töltényeket és gránátokat, és fölsorakoztak a kitöréshez, örültek. Végre friss levegőt szívhatnak magukba, végre megnyílik előttük az út, és talán hazajutnak. Legtöbbüket már az első utcákon levadászták az oroszok. Ablakokból lövöldöztek rájuk. Minden egyes ház minden egyes ablakából. Ha valaki megállt, hogy viszonozza a tüzet, és célba vegyen egy oroszt, még jobb célponttá vált, mint szaladó társai. A levegő zsongott a benne röpködő hegyes és éles fémdaraboktól. De mégse mindenkit terítettek le, egyeseknek megadatott, hogy kijussanak a városból. Konrad és Thomas kijutott.

31ba60e0902276c66ce97cf9fb6a5188 troops soldiers

Nem véletlenül érzi úgy Micha, hogy a nagyapja belé lát.

– Miért nem akarsz Magyarországra menni?

– Muszáj épp most? Miért most?

– Most alkalmas az idő ültetéshez.

Akkor Micha megosztja vele aggodalmát az egyetemi tanulmányokat és Aniát illetően.

– Aniát elhívod, veled megy. Bepakolsz egy-két könyvet meg jegyzetet is. Majd meglátod, milyen jól lehet vonaton tanulni.

Micha tovább aggodalmaskodik. Bevallja, hogy ő még egyetlen lánnyal se feküdt le, de Ania az első, akivel kapcsolatban úgy érzi, képes lenne rá. Egyáltalán, hogy levetkőzzenek egymás előtt.

– Miért – kérdez közbe Konrad –, Ania szép? Hát nem tudod, hogy minden, ami az arc vonásait befolyásolja, meg az egész test formáit meghatározza, csak csont és zsír? Azon múlik, mekkorák a zsírpárnák, és hogyan helyezkednek el! Tényleg nem tudod? Aggódsz egy lány holnaputáni érzései miatt, akinek még a mai és a tegnapi érzéseit sem ismered, csak a zsírpárnái topográfiájából egy keveset?

Micha hallgat.

– Adok pénzt – mondja Konrad –, két jegyre, és azon felül, hogy Budapesten be tudjatok ülni vendéglőkbe, és szállodában alhassatok.

– Vigyem magammal? – kérdezi Micha.

– Vidd – feleli Konrad.

Így, hogy nem maga miatt kér, hanem Konrad akaratát közvetíti, egészen könnyen meg tudja állítani Aniát az egyetem előtt, és el tudja hívni, és Ania csak annyit kérdez:

– Mikor indulunk?

a fanszőrig

Kettesben vannak a fülkében. Először tanulnak. Azután Ania azt mondja, elfáradt a szeme, és Micha vállára hajtja a fejét. Micha átöleli. Még másfél órája sincs, hogy vonatra szálltak. Jó a vállán az idegen fej, jó a haj szaga. De Micha többre vágyik. Miközben fél, hogy elveszíti, amit már megkapott, elindítja kezét Ania dereka, a póló és nadrág közötti rés felé. Csuklóját hamarosan foglyul ejti a lány keze. Meglehetősen erős kéz. Micha természetesen le tudná küzdeni, csakhogy az már valóságos birkózás volna, hogy jön ő ahhoz. A kocsiban rajtuk kívül kevesen utaznak, de azért még sincsenek egyedül. Valóban el akarja érni a melleket? Kezével felmérni a zsírállományt? Valóban be akar jutni a szűk nadrágba? A fanszőrig és még lejjebb? Mi lesz, ha Aniának netán kedve kerekedik, hogy magába fogadja? Olyasmin dolgozik, aminek következményeitől fél, de mégse vonul vissza. Ania erősen tartja a kezét, és Micha elfogadja az irányítását. Megfoghatja a mellét, azután bejuthat a nadrágba, megérintheti a szeméremtestet. Vajon jól simogatja a csiklót? Nem biztos benne, de most már abba se hagyhatja, úgyhogy csinálja. Föl-fölpillant, ott állnak-e már körülöttük a megbotránkoztatott utastársak, a kalauzok. Ania a fülébe szuszog, a szuszogás ritmusa változó. Micha megérzi, hogy a simogatás elérte célját. A keze fölszabadul, Ania elengedi, benyúl Micha nadrágjába. Megmarkolja a hímvesszőt. Mozog rajta. Micha nem mer odanézni. Lehunyja a szemét. Jólesne, ha a mozgás gyorsabb és erősebb volna, de így is egyre jobb. Forró folyadék önti el. A folyadék egy része ott marad az alsónadrágban. Ami a tenyerére tapadt, azt Ania szétkeni Micha hasán.

Ezt a fejleményt már nagyapjának köszönheti Micha. Konradnak, mielőtt tizenhét évesen katonának ment, nem volt része ilyesmiben. Ha történetesen elesik Budapesten, végleg kimarad belőle.

Elfekszenek az üléseken, és alszanak.

tumblr mjctzbzuf91qgc8rio1 1280

Ania fölébred, nem hagyja aludni Michát. A fülébe fúj, suttog:

– Éhes vagyok, szomjas vagyok.

Micha hozott magával néhány almát, egy kulacsban teát, de ezekkel most inkább nem hozakodik elő, azt mondja:

– Megyünk az étkezőkocsiba.

Gondosan eligazítja a facsemetét a csomagtartóban, nehogy egy fékezésnél leessen és megsérüljön.

A pénzét két részre osztotta, a nagyja a zsák egyik zsebében van borítékban. Amíg esznek és isznak, egy délszláv besurran a fülkébe. Kotorászik, gyorsan ráakad a borítékra, és odébbáll vele. Már Csehországban jár a vonat, amikor Micha észreveszi, hogy kirabolták. Ami pénz maradt nála, nem elég a magyarországi tartózkodásra. Szálljon le, forduljon vissza?

Ania biztatja, majd megoldják valahogy. Szerencsére az útleveleik megvannak. Azok nélkül kellemetlenebb volna a helyzet ezekben az idegen országokban. Micha lassan megnyugszik, hagyja, hogy Ania simogassa az arcát.

– Egy kicsit elmegyek, jövök nemsokára – mondja Ania. Micha a feje alá teszi a zsákját, és hamarosan elalszik.

gyorsan határoz

Amikor fölébred, a vonat áll, sötét van, és Ania nincs a fülkében. Egy idő után föláll, magához veszi az útlevelét, a maradék pénzét, és kilép a folyosóra. Megy végig a vonaton, be-benéz a fülkékbe. A vonat legvégén talál rá Aniára. Egynéhány huszonöt-harmincéves férfi és nő fülkéjében van. Zenét hallgatnak, cigarettáznak. Ania háttal áll, de mások se néznek kifelé. Micha látja, amint valaki épp megcirógatja Ania nyakát. Elvonul az ajtó elől, megy a vonat eleje felé. Az egyik fülkében senki sem ül, csak a csomagok vannak szétszórva. Kabátok lógnak a fogantyúkról. Micha körülnéz, gyorsan határoz: belép, átkutatja a legelegánsabb férfikabát zsebeit. Talál néhány bankjegyet. A pénzt zsebre gyűri. A folyosón senkivel se találkozik.

Figyeli a folyosót. Ania nem jön. Elfordul, az ablakon bámul kifelé. Megáll a vonat Budapesten, és Micha már a hátizsákot veszi föl, mikor Ania mégis megjelenik a fülkeajtóban. Könnyedén szájon csókolja Michát, és ő is szedelődzködik. Egymás mellett mennek végig a peronon.

– Taxival menjünk! – mondja Ania. – Nézz ide! – Épp csak egy kicsit kihúz valamit a zsebéből, megmutatja, mit szerzett: pénztárca.

A szállodai szobában az ágyra teregetik a bankjegyeket. Jóval több pénzük lett, mint amennyivel elindultak. Összenevetnek.

– Megfürdenék – mondja Ania –, és te?

Konrad és Thomas soká futott, keresztül a városon. Amikorra úgy elfáradtak, hogy botladozott a lábuk, már olyan utcában voltak, ahol nem várták őket oroszok. Egyáltalán nem is mutatkozott ember. A hó errefelé szinte érintetlen maradt az úttesten és a járdán, a fákon. Lövések már csak távolról hallatszottak, a Vár felől, ritkán és a korábbiakhoz képest tompán. Próbálták elfojtani a zihálásukat. Óvatosan, lopakodva mentek a városból kifelé, észak-északnyugati irányban.

Egy falusias részen lakatlannak látszó házat találtak, a kertjében fészert. Átmásztak a kerítésen, és beosontak. Ott feküdtek, pihentek valami rongyokon. Aztán kinyitottak két-két konzervet, és ettek. A húsra megszomjaztak. Kinyúltak hóért, azt ették. Fáztak. Konrad azt mondta, induljanak tovább. Az egyenruhát vessék le, és ami rongyot a fészerben találtak, húzzák magukra. Thomas azt akarta, menjenek át a házba, ott biztos lesz több és jobb ruha. Konrad beleegyezett. A ház ajtaja nem akart kinyílni. Visszamegy a fészerbe csákányért, mondta Thomas, azzal simán kifeszíti.

Konrad látja, amint a társa egyszer csak futni kezd, de még a kerítésig se érhet, már fölbukik. A rövid géppisztolysorozatot mintha csak később hallaná. Valami zöldségkarók közé esik a test, valószínűleg át is szúrja egy-kettő, Konrad mégse hall fájdalomkiáltást. „Meghalt”, magyarázza magának. „Thomas nem él, egyedül vagyok. Ilyen hamar meg lehet halni?” Fölemeli a karját: „megadom magam!”

Egyetlenegy orosz marad vele, az viszont állandóan felé irányozza a fegyvere csövét. Utasítja, hogy Thomas hulláját húzza ki a kertből.

A bokájánál fogja meg, és úgy vonszolja, ahogy volt, arccal a föld felé. Thomasnak már mindegy, és így legalább nem kell erőlködni a test átfordításával, nem kell látni az arcot. Szép nővére volt Thomasnak. A tetem helyén piros hókása marad. Az orosz irányítja, merre vigye. Kinn a házsorvégén van egy rét. Ott már fekszik egy hulla. Ásson sírt nekik, parancsolja az orosz. A hóréteg eltávolítása után nehezül a munka, a talaj fagyott, a gyalogsági ásó nyele túl rövid. Konrad reménykedik, hogy legalább amíg ás, nem lövi le az orosz. Közben az iszik valami üvegből, alighanem pálinkát. Az arcáig nem mer fölnézni Konrad, a csizmáját látja, német katonacsizma. Ezt már egy hulláról húzta le, állapítja meg. Vigyáz, nehogy túl gyorsan ásson, mert akkor kimerül és kidől, mielőtt a parancsot teljesíthette volna, és túl lassan se, mert azt nyilván megtorolja az orosz.

A felszín közelében fekete volt a föld, lejjebb világosodik, sárgás. Azt könnyebb ásni. Annak már érezni a friss, egészséges földszagát. De a tenyere hólyagosodik. Bele akar köpni, az segítene, csakhogy nincs nyála. Az orosz nevet. Konrad is mosolyog. „Ha jókedve van, nem lő le.” Köveket ér az ásó, nagy és lapos fehér köveket. Körbe kell ásni, úgy veheti ki őket. Egyik kő a másik után, szabályos sorban: „ez valami fal volt”, gondolja Konrad. Csontok kerülnek elő, először egy hosszú emberi combcsont, aztán a többi. A sír helyén egy sír volt, mutatja Konrad az orosznak, és kezdi kirakosgatni a gödör szélére a maradványokat.

– Itt régen is már város állt – mutogatja és mondja –, nagyon régen.

Bővíti a gödröt arrafelé, amerre a koponyának kell lennie. A bordákon zöldes elszíneződés jelzi, hogy valami fém is lapult a sírban. Kotorászik, az orosz figyeli. Konrad talál egy érmét, aztán még néhányat. Kiadja az orosznak. Az dörgöli, fényesíti őket.

– Rómaiak, itt római katonák voltak – magyarázza Konrad, mindig érdekelte a történelem –, itt védték a birodalmat. Arra volt a határ – mutatja –, kelet felé. – Kiemeli a koponyát. – A fogak megvannak, ez fiatal ember lehetett. – A szemgödrökben egy-egy érme. Az orosz elégedetlen. – Nem arany. Ez nem volt gazdag. Egyszerű, szegény katona volt – magyarázza Konrad. – Mint mi. – Kirakosgatja a maradék csontokat sorban.

Másszon ki, utasítja az orosz.

Konrad adott térképet, és berajzolta, hova kell Michának mennie. Először gyorsvasúttal, azután busszal közelítik meg a helyszínt. Az emberek körülöttük mit sem sejtenek küldetésükből, komoran néznek maguk elé.

– Egész kis ligetnek kell ott lennie – mondja Aniának Micha. – Képzeld el: tizenöt fiatal tölgy.

Leszállnak, ahol le kell szállniuk. Rövid gyaloglás után elérik a lakott terület szélét.

amíg el nem tűnik

A fiatal tölgyfáknak nyoma sincs. Földkupacok, szemét, azután szántóföld, egészen a hegyek oldaláig. Ania két tenyerébe fogja Micha arcát. Fogja, amíg el nem tűnik keze közéből a fej, mellőle a fiú, amíg ott nem marad zavartan egyedül.

Mit keres itt? Magyarországon, Budapest határában, mit?

Pedig ez az a hely! Konrad kimászott a gödörből, amelyet ásott. Az orosz levetette vele a csizmáját, aztán megcélozta a géppisztollyal. Célzott előbb a testére, aztán a fejére. Hogy belelövi a maga által ásott sírba. Konrad gőzölgő lábbal állt a rögökön. Nézte a fegyver csövét. Az orosz arcát. Kerek arca volt az orosznak, piros. El tudta képzelni, hogy megcsókolja azt az arcot.

Az orosz most megint lejjebb, a mellére célzott, és Konrad egy szót keresett, amely könyörületre bírná őt. Elég volna egyetlen hang is. Ha megtalálja azt a hangot, a megfelelőt. Vagy egy villanás a szem mélyéről, őszinte és szívhez szóló kérés.

Ne aggódj, Konrad, ne keresd tovább a megfelelő szót vagy mozdulatot, ne küszködj a szemeddel! Ne készülj, hogy mesegyűjteményeket szerezz, már nem kell mindenféle mesékkel gyötörnöd az emlékezetedet. Az orosz nem hatódott meg a lelettől, a régi érmétől. Talán, ha arany lett volna?

Német lány Budapesten. Piszkos és kevésbé piszkos utcákon kódorog. Koldusoknak pénzt ad. Ha elébe állsz azzal, hogy fölkíséred a Halászbástyához, vagy leviszed a Várpincébe, veled tart. Simogatja a nedves falakat. Ha édességgel kínálod, elfogadja. Beül veled akárhová. Amit rendelsz neki, megissza. Ahányszor csak rendelsz, mindig megissza.

Ania mentolos cukorka. Elolvad a szádban.

kép | histomil.com