Földényi F. László

MÚZSÁK ÉS TITÁNOK

A huszadik század öröksége [2000 szeptember]

MÚZSÁK ÉS TITÁNOK
 „Saját magunk ördögei vagyunk, és önmagunkat űzzük ki a Paradicsomból.”
A 18 éves Goethe E. W. Bechrischnek, 1767. november 10-én
 
„A pesszimizmus haszontalan szenvedély.”
Bertrand Russell

„Ha valaki bebizonyítaná, hogy Krisztus nem egyenlő az igazsággal, és az igazság valóban nem volna egyenlő Krisztussal, akkor én inkább Krisztussal kívánnék maradni, mintsem az igazsággal.” Dosztojevszkij írta e sorokat egyik levelében, 1854 februárjában. Így folytatta: „De erről inkább ne beszéljünk. Egyébként nem tudom, miért van az, hogy bizonyos témákat teljesen száműzött a társadalom, és ha egyik-másik szóba kerül, mintha megbotránkoztatná a többieket?”[1] Az újkori európai kultúra neuralgikus pontjára tapintott — igaz, nem Európában, hanem a távoli Szibériában. A rabság pedig, ahelyett hogy megtörte volna, hozzásegítette, hogy a szabadság lényegi ismérvét másutt keresse, mint azt Európában akkor már legalább egy évszázada keresni igyekeztek.

Kortársai többnyire értetlenül fogadták a gondolatot, miszerint a polgári és individuális szabadság, amely persze Dosztojevszkij számára is alapvető volt, akkor valósul meg, ha a szellem elfogadja függőségét a transzcendens értékektől, s nem törekszik mindenáron kötetlenségre és autonómiára. Dosztojevszkij úgy gondolta, ha az ember, önnön mindenhatóságának hitében, saját magát kívánja megváltani, menthetetlenül rabszolgaságba süllyed. S ezzel mintegy az európai fejlődés alternatíváját is kijelölte. A tizenkilencedik század gondolkodója volt, de a huszadik század nagy dilemmáját vázolta fel. „Minden a jövő századtól függ”, idézi őt száz évvel később Czeslaw Miłosz, nem titkolva mély egyetértését: „Az ember akkor menti meg önmagát, ha elfogadja, hogy önnön erejéből nem képes a szerelemre és az igazságra; önmaga romlására mond igent, ha e képességeket kizárólag önmagának tulajdonítja.”[2]

A jövő századtól függ minden, mondta Dosztojevszkij. Milyen lett ez a század, amelyről azt sem tudni, pontosan hány évig tartott? A lehetséges kezdetei mindenesetre épp olyan baljósak voltak, mint a feltételezett végei. A nagy európai eszmék és illúziók szertefoszlásával kezdődött, s ezzel is fejeződött be. Legalább három kezdet és vég jelölhető ki.
kivették kezéből a kormánykereket
1912 és 1986. A huszadik századnak ez az egyik kezdete és vége. A Titanic elsüllyedése és a csernobili atomerőmű felrobbanása. 1912-ben egy emberi kéz által készített tárgy kivonta magát az ellenőrzés alól és csúfot űzött minden elvárásból. Mintegy megelevenedett, akárcsak Frankenstein Démona, s azzal, hogy szülőjét, az emberi szellemet megcsúfolta, magát e szellemet is új fénybe állította. Mindenhatósága helyett törékenységére és esendőségére hívta fel a figyelmet. A hajó elsüllyedése, annak ellenére, hogy a Titanic a kor teljes technikai arzenálját felvonultatta, egyszerű balesetnek látszott — olyasminek, ami nem a technikai fejlődésből következett, hanem annak ellenében történt. 1912-ben még úgy tűnt, csupán egy hajót kellett volna helyesen kormányozni. Legkésőbb 1986-ra kiderült, már a Titanic vízre bocsátásakor is többről volt szó: az embernek kivették kezéből a kormánykereket, s nem ő kormányoz, hanem őt kormányozzák. A századnak úgy lett „vége”, ahogyan elkezdődött, csak éppen illúziótlanabbul. A technikát felügyelő embert maga a technika semmizte ki. 1986 felől visszatekintve 1912-ben a szubjektumnak az önnön mindenhatóságába (az önmegváltásba) vetett hite kapott léket. A Titanic nagy álomnak tűnt, amelyet a modern civilizáció megálmodott. Csernobil viszont valóság, amelynek immár mi vagyunk az álma — a rémálma —, azok, akik állítólag működtetik. Már nem mi gondoljuk el a világot, hanem az gondol el bennünket.

A Titanic elsüllyedése, akárcsak a csernobili robbanás, nem puszta baleset volt, hanem valódi katasztrófa. A szó eredeti jelentésének megfelelően a civilizáció mindkét esetben kifordult önmagából, elveszítette a mértéket s ezzel a tájékozódás képességét is. A katasztrófában az értelem hiánya lepleződik le: az emberi értelemé éppúgy, mint a történelemé. 1912 óta az újkori technika akár folyamatos üzemzavarnak is tekinthető. Nemcsak a látványos balesetekkor, hanem amikor zökkenésmentesen, minden fennakadás nélkül működik. Nem ennek vagy annak a technológiai folyamatnak vagy mechanizmusnak az üzemzavara ez, hanem a legnagyobb gépezeté, a teremtésé. És nemcsak egyes emberek estek áldozatául, hanem az európai kultúra egésze. A huszadik századnak ez az üzemzavar az egyik öröksége.

Juli González i Pellicer: Daphné, www.wikimedia.org

Juli González i Pellicer: Daphné, wikimedia.org

1914 és 1993. Ez is a huszadik század lehetséges kezdete, illetve vége. Szarajevó és Szarajevó. Sok tekintetben hasonlítanak. Például mindkettőt véget nem érőnek látszó eufória-érzés előzte meg. Az Osztrák—Magyar Monarchia örökéletűnek tűnt, a történelem — legalábbis Musil Kákániájának akkori perspektívájából nézve — látszólag végképp befejeződött. 1989 hasonló érzéssel töltötte el a világot; a közvéleményt befolyásoló politológusok és a hatalmat gyakorló politikusok újra meghirdették a történelem végét. A „történelem vége” azonban, akár az önmaga farkába harapó kígyó, mindkét esetben a történelembe torkollott.

Szarajevó nem egyszerűen megismétlődött, hanem folytatódott. Pedig az I. világháborút követően az európai hatalmak ünnepélyesen megfogadták, hogy a borzalom végleg befejeződött. Két évtized sem kellett, hogy kiderüljön, mindez illúzió, és Európa nem képes békésen megoldani saját problémáit. A második Szarajevót követően (de még Koszovót megelőzően) láthattuk, hogy alig ért véget, máris úgy emlegették, mint ami soha többé nem fordulhat elő. A humanitárius és pacifista szólamoknak soha ekkora ázsiója nem volt.

Szerintem ekkora inflációja sem. A jószándékú, retorikus szólamok sem tudják ugyanis feledtetni, hogy az igazi döbbenet nem az, hogy a huszadik század végén olyan borzalmak történhetnek, amilyenek Boszniában végbementek (vagy másnap Ruandában, harmadnap a Fülöp-szigeteken, negyedik nap Koszovóban, ötödik nap Csecsenföldön, ki tudja, még hol), hanem hogy e borzalmakat illetően a civilizált világ megoldáskeresése és tehetetlensége egyenes arányú. A szörnyűségek rávilágítanak, hogy a világ tele van kezelhetetlen problémával, s ezekre a liberális demokráciák nem találnak gyógyírt. Igaz, ezek a borzalmak a „perifériákon” mennek végbe. A globalizáció logikájának megfelelően azonban egyre jobban elmosódik a határ a periféria és a központ között. Igazságtalanság volna persze a liberális demokráciák jó szándékát vitatni. A történtek ismeretében azonban ez a hályogkovácsok tehetetlen iparkodására emlékeztet, akik annál nagyobb hűhóval serénykednek a beteg körül, minél kevésbé tudják, mihez kezdjenek vele. Csakhogy a hályogkovács, ha látja, hogy tudományával semmire sem megy, a megérdemelt büntetés elől kereket old. A liberális demokráciáknak viszont nincsen hová hátrálniuk, ugyanakkor megbüntetni sem lehet őket — kezükben van a felelősségre vonás erkölcsi, politikai, katonai és jogi eszköze. Egyetlen „büntetésük”, hogy szembesülni kénytelenek: a megoldhatatlan és kezelhetetlen problémák a saját problémáik is. A győztesek és sikeresek által kialakított globalizáció logikája szerint ez nem is képzelhető el másként. Éppen a globalizáció miatt kénytelenek együtt élni a hol lappangó, hol nyílt betegség gócaival, pedig éppen a globalizáció próbálta ezeket örökre elfeledtetni. Léteznek vírusok, amelyekkel — mint az AIDS vírusával — szemben a legszebb politikai „testek” is védtelenek. E vírusok az évszázad második öröksége.
nem európai szempontok
1919 és 1989. Ugyancsak a huszadik század lehetséges kezdete és vége. A versailles-i szerződés, illetve a berlini fal leomlása. A tét mindkét esetben az európai egyensúly megteremtése volt. Az európai háborúk akkor teljesedtek ki világháborúkká, amikor Európa végképp tanácstalanná vált önnön egyensúlyát illetően. A korábbi európai háborúktól eltérően az első (majd második) világháborút és a hidegháborút követően is az európai egység gondolata már úgy került napirendre, hogy magának Európának ebbe csak részben volt beleszólása. Az I. világháborút lezáró, az Egyesült Államok által is diktált békeszerződés olyan jó szándékú, alapvetően mégsem az európai belső szempontokat szem előtt tartó helyzetet teremtett, amely alkalmatlannak bizonyult az európai egyensúly tartós megteremtésére. „Amikor Wilson elnök a nemzeti önrendelkezés joga univerzális elismerésének jelszavában próbálta összefoglalni az első világháború világégésének erkölcsi-politikai tanulságait, és reménytelenül összeomlott minden arra irányuló próbálkozás, hogy olyan univerzális tekintélyt hozzanak létre, amely különbséget tenne jogos és alaptalan igények között — az eredmény egy olyan láncreakció lett, amely közvetlenül új világégéshez vezetett.”[3] A versailles-i szerződés megoldatlanul hagyott problémákat, s ezek a II. világháború kitörésében és a hidegháborúban is meghatározó szerepet játszottak. A II. világháborút követően Európa sorsa a tartós megosztottság lett, változatlanul nem európai érdekek mentén. Annak ellenére történt így, hogy 1946 szeptemberében Svájcból Churchill az Európa-eszme megmentésére szólította fel az európai politikusokat. Európa önmagára találásának a feltételét így fogalmazta meg: „Újra meg kell teremteni az Európai Családot… és olyan szerkezettel kell ellátnunk, amelynek birtokában békében, biztonságban és szabadságban élhet. Egyfajta Európai Egyesült Államokat kell fölépítenünk.”[4]

A történelem iróniája, hogy a Churchill megálmodta Európai Család úgy tudott létrejönni, hogy egy nem-európai hatalom (Egyesült Államok) támogatta törekvésében, miközben a másik, ugyancsak nem európai szempontokra ügyelő hatalom (Szovjetunió) folyamatosan akadályozta. A hidegháború beálltakor Európa Nagy Károlytól eredő önmeghatározása vált ismét érvényessé, hogy Európa a nyugati Karoling birodalommal azonos. De immár nem önmeghatározásról volt szó, hanem nem-európai, világpolitikai döntésről.

Juli González i Pellicer: Fektetett kéz, wikimedia.org

Juli González i Pellicer: Fektetett kéz, wikimedia.org

Európának a hidegháború alatti megosztottsága paradox módon mégis jobban életben tartotta Európa eszméjét, mint a berlini fal ledöntését követő új egyesülés. Ez az eszme azonban meglehetősen törékeny és ideologikus volt. Nyugat mintákat kínált az elzártságban élő Keletnek (a polgári demokrácia, a liberalizmus, a politikai kultúra és a személyes szabadság mintáit), amelyeket Keleten, mivel nem lehetett kipróbálni őket, vakon elfogadtak. Cserébe a Kelet is mintákkal ajándékozta meg Nyugatot: a szocializmusban kialakuló állítólagos egyenlőség, társadalmi igazságosság és testvériség utópikus baloldali mítoszaival. Nyugaton is hasonlóképpen vakon elfogadták ezeket — mivel nem voltak rákényszerítve, hogy kipróbálják a reális szocializmust. A kijózanodásra persze már korábban is adódott volna lehetőség. Például 1953-ban, a kelet-berlini fölkeléskor. Vagy 1956-ban, a magyar forradalom idején. Vagy 1968-ban Prágában, 1981-ben Lengyelországban. Buzdító szavakon túl azonban semmilyen segítség sem érkezett Nyugat felől. Kelet-Európának — legalábbis az itteni ellenzéknek — minden oka meglett volna, hogy kiábránduljon a Nyugatból. Nemcsak a hatékony segítség elmaradása miatt. Ijesztő volt, hogy minél nyilvánvalóbb lett a szocializmus ideológiájának tarthatatlansága, a nyugati baloldal annál makacsabbul ragaszkodott hozzá.
demokráciában kellemesebb
Jól emlékszem, ahogyan Frankfurtban és Münchenben nyugatnémet barátaim még 1976-ban is győzködni próbáltak a reális szocializmus felsőbbrendűségéről. Kölcsönösen reakciósoknak láttuk egymást. És valóban azok is voltunk — noha ezt a besorolást fogadtuk volna el a legkevésbé. Én éppolyan értetlenül hallgattam őket, amilyen értetlenül ők engem, amikor a nyugati szabadságjogokért irigykedtem. Az ideológiák légüres térben keringtek, a hétköznapi életben pedig senki sem nézett tovább a saját orránál. És ezért könnyen hátat is lehetett fordítani az ideológiáknak. 1990 őszén, tehát jóval a fal leomlása után egy nyugatberlini barátom — korábban a szocializmus híve — hosszas lelkiismeret-furdalás hatására egy este bevallotta, hogy már elképzelhetetlen számára, hogy Kelet-Berlinben éljen — úgy érzi, belehalna. Megnyugtattam, hogy senki nem fogja erre kényszeríteni. Közben pedig a tükörbe néztem: én bizony nem haltam bele, ahogyan tíz- és tízmillió sorstársam se. Abban a pillanatban éreztem át, hogy még a demokrácia, liberalizmus vagy jogegyenlőség sem kizárólag ideológiai meggyőződés kérdése, hanem zsigeri elfogultság is. Annyiról van csupán szó, hogy demokráciában kényelmesebb és kellemesebb élni, mint totalitárius társadalomban. Nyugati barátaim kényelemszeretetét én addig az erkölcsi felsőbbrendűség pátoszába burkoltam. Ők pedig az erkölcsi felsőbbrendűség bélyegét nyomták az engem érintő tilalmakra és megaláztatásokra. Az ő hitük (ideológiájuk) és az én otthoni tapasztalataim, illetve az én hitem (ideológiám) és az ő tapasztalataik egyetlen ponton sem érintkeztek.

Juli González i Pellicer: Kaktusz asszony, wikimedia.org

Juli González i Pellicer: Kaktusz asszony, wikimedia.org

Kelet- és Nyugat-Európának ezt a különös szimmetriáját a hit és a tapasztalat összeegyeztethetetlensége jellemezte. Ez a hidegháború idején tapasztalható aránytalanság részben az I. világháborút berekesztő békére is visszavezethető, a politikai ésszerűségnek és a történelmi hagyományoknak az akkori nagy szétválasztására. A mából visszatekintve úgy tűnik, a hitnek és a tapasztalatnak a hidegháború idején tetőző aránytalansága volt az utolsó nagy Európa-eszme. Ebben csillant föl még egyszer, utoljára a kereszténység hagyománya — még ha groteszk módon is, immár minden pozitív tartalomtól megfosztva. 1989-ben a hitnek és a tapasztalatnak ez az 1919-től fölerősödött diszkrepanciája ért véget — méghozzá Európa mindkét térfelén. Szétpukkantak és kiüresedtek azok az ideológiák, amelyeket a felvilágosodás és a francia forradalom hagyott örökül Európára. S ezzel együtt a kereszténység is véget ért — hiszen a felvilágosodás és a francia forradalom eszméi maguk is a kereszténység nagy eszméjét vitték tovább egy túlnyomóan szekularizálódott világban.

1989-ben nemcsak a hidegháború fejeződött be, hanem Európa is végleg elveszített egy nagy illúziót. Addig mindkét oldalt a kiszínezett, ideológiákkal megtámogatott Európa-eszme éltette — s visszagondolva nem is lehetne eszményibb állapotot elképzelni, mint hogy a kétféle eszme egyesül és valósággá válik. Polgári demokrácia és egyenlőség, liberalizmus és igazságosság, politikai kultúra és testvériség, konszenzus és szabadság — ezek házasságát várták sokan 1989-től. A huszadik századnak ez a harmadik öröksége: a platóni eredetű, a kereszténység és a felvilágosodás által tovább formált transzcendens eszmék kiüresedése és hatástalanná válása.
totalitarizmus
1912 és 1986. 1914 és 1994. 1919 és 1989. Titanic és Csernobil. Szarajevó és Szarajevó. Versailles-i szerződés és a berlini fal ledöntése. Katasztrófák ismétlődése. Európai etnikumok kölcsönös öldöklésének folytatódása. Illúziók elvesztése. Bármikor kezdődött a huszadik század, és bármikor fejeződött is be, az öröksége már ma jól látható. A huszadik század vége nem Európa magára találásához vezetett, nem is olyan pozitív beteljesüléshez, amely Platón óta az európai szellemet mindig is mágnesként vonzotta, hanem a tőke hatalmának és a technikai-technológiai szellemnek mértéktelenné válásához. Totalitarizmus van kibontakozóban, s ez magukat a polgári demokráciákat is alapjaiban kikezdi és veszélyezteti. A huszadik század vége, ahelyett, hogy segített volna Európának visszatalálni önmagához, a médiumok segítségével fölszámolta az önreflexió és az önismeret lehetőségét. A tőke és a pénz határtalanságának és agresszivitásának eredményeként pedig nemcsak a határ fogalma vált elavulttá, hanem a mértéké is. Gnóthi szeauton és médé agan — ismerd meg tenmagad és semmit sem szertelenül —: ez állt a delphoi jósda bejárata fölött. Amit ma megtapasztalhatunk, éles ellentétben áll a görög hagyománnyal, amelyet a kereszténység segített tovább élni.

Európa évezredeken át mérceként szolgált, aminek egyik legszebb megnyilvánulása a múzsák évezredeken át tartó tisztelete volt. A költészetnek, a művészeteknek és a tudományoknak voltak az istennői. Elsőként mégsem a művészek vagy a tudósok mutattak be nekik áldozatot, hanem két félelmetes óriás, Ótosz és Ephialtész, Poszeidón fiai, khtonikus lények, akik az olümposzi istenekre támadtak, sőt, Hérát és Artemiszt meg akarták erőszakolni. Mértéktelenségüknek — az isteneket fenyegető titáni erőnek — a múzsák szabtak határt. Zeusz és Mnémoszüné leányaiként a rendre felügyeltek. Az istenek valamennyi nemzedékét dicsőítették — a múltbelieket éppúgy, mint a jelenbelieket. Az olümposzi világ rendjét és összhangját őrizték — a múlt és a jövő, az emberek és az istenek harmóniáját. Nem azért, mert már egyébként is a költészet, a művészet és a tudományok istennői voltak, hanem fordítva: azért lehettek mindezeknek az istennői, mert eleve átfogóbb harmóniára, a létezés összhangjára, e legnagyobb műalkotásra vigyáztak.

Juli González i Pellicer: A láb, Fridl Viktória fotója

Juli González i Pellicer: A láb, Fridl Viktória fotója

A múzsák az antikvitásban éppúgy az Európa-eszme megtestesítői voltak, mint a kereszténység idején: ők a harmonikus transzcendencia őrei. Mára a harmóniának és a transzcendenciának is csak a romjai — emlékművei — maradtak meg, turistáknak való látványosságokként vagy a műélvezők kicsiny csoportjának kulináris élvezeti tárgyaként. Istenek helyett bálványok őrzik Európát, múzsák helyett médiumok hálózzák be. Európa megszűnt mérvadónak lenni; hiába keresünk olyan mérvadó Európa-eszmét, amely túlmutatna a politikai és gazdasági hatékonyság biztosításán.

Nincsen harmónia, mert kiszorította a pénz és a tőke minden politikai döntést és minden emberi tervezést megcsúfoló önmozgása, amelyre a történelemben eddig még nem volt példa. Ma kizárólag ez látszik isteninek és halhatatlannak. (Slavoj Žižek találó megfogalmazása szerint: „lehet, hogy a Földön előbb-utóbb megszűnik az élet, a kapitalizmus mégis érintetlen marad.”[5]) És nincsen transzcendencia sem, ami nélkül viszont, Mircea Eliade megfogalmazása szerint, nemcsak szabadság nem képzelhető el, hanem a történelem fogalma is érvénytelenné válik. Nemcsak alakításának, de értelmének illúziója is szertefoszlott. Nem lehet többé kívülről reflektálni a történelemre (ahogyan ezt minden kritikai vagy utópista gondolatkísérlet tette), ugyanakkor a történelmen belül sincs többé számunkra hely. Azzal, hogy a mai világ hadat üzent mindenfajta transzcendenciának, az embert alapvetően skizofrén helyzetbe kényszerítette. A történelem elveszítette metafizikus vonatkozásait, az ember viszont, mint Leszek Kolakowski írja,[6] soha nem tud megszabadulni a transzcendencia és a metafizika utáni honvágyától. Ha másért nem, önnön halandóságának tudása miatt eleve metafizikára kárhoztatott lény.

Eljutottunk abba az állapotba, amelyben túl sok lett számunkra a történelem, de mi is túl nehéznek bizonyulunk a történelem számára. Lötyögünk egymásban és egymás testén — nem vagyunk a történelemmel sem szinkronban, sem harmóniában. Saját élettörténetére reflektálva Elias Canetti ezt írta: „Kínzó gondolat: egy bizonyos időponttól kezdve a történelem többé nem valódi. Anélkül, hogy észrevette volna, az emberiség egészében véve elhagyta a valóságot; ami azóta történt, egyáltalán nem valóságos; ám ezt már észre sem tudjuk venni.”[7] Canettit a fatalizmus érzékelése nem tette fatalistává. Gondolatát így folytatja: „Az a feladatunk, hogy rátaláljunk erre a pontra, mert amíg nincs meg, addig a mostani pusztulásban kell időznünk.” (uo.)
csak horizontális viszonyulás
Canetti sok-sok évtizeddel ezelőtt írta e sorokat. Kérdéses, hogy ragaszkodna-e ma is egyetlen pont kijelöléséhez — hinne-e abban, hogy létezik olyan arkhimédészi pont, amelyből ki lehetne billenteni a jelenlegi fejlődést. Szavaiból kiviláglik, hogy még fölfelé nézett — több, mint két évezredes hagyománnyal a háta mögött még „fönt” kereste a választ. Az európai ember vertikálisan viszonyult a múzsákhoz és az istenekhez. A huszadik század végén az Európa-eszme szertefoszlásának egyik jele éppen az, hogy ma már szinte kizárólag csak a horizontális viszonyulás adatik meg. Aki ma Európát keresi, Európa-eszme helyett magára hagyott szituációk milliójával találkozik, jelentésnélküli történések tömegével, szimultán események végtelen halmazával, amelyeket nem köt össze semmilyen mélyebb, átlátható értelem. A szituációknak ez a magárahagyatottsága: igazi, a szó eredeti értelmében vett idiotizmus. A mai kultúra mindenekelőtt a kamaszok kultúrája — azoké, akik még nem foglalkoznak a mögöttes értelemmel, nem keresik azt, ami az elszigeteltet beemelhetné az összefüggésbe. Nem a kamasszal van probléma, hanem azzal, hogy ő lett a minta — a felnőtt számára is. Immár a felnőttek is mindenekelőtt meg akarnak szabadulni maguktól — a kamaszkor kerülőútján. Ami persze nem visszakamaszodást jelent, hanem infantilizálódást. Elegendő megnézni bármelyik ország irodalmi bestseller-listáját vagy bekapcsolni bármelyik európai tévéadó akármelyik csatornáját, hogy meggyőződjünk erről.

Juli González i Pellicer: „Az alagút” nevű fej, Fridl Viktória fotója

Juli González i Pellicer: „Az alagút” nevű fej, Fridl Viktória fotója

Ilyen vigasztalan volna a helyzetünk? Korántsem. A múzsák meghaltak — vagy számunkra egyelőre ismeretlen terepre vonultak vissza —, mert meghaltak az őket szülő istenek is. Jelenleg a titánok felvonulásának lehetünk tanúi. Ha más nem is, e kiváltság büszkeséggel tölthet el bennünket. Azokat az erőket láthatjuk ismét növekedni, amelyek a mitológiákban a káoszért voltak felelősek, s amelyeket, hogy a káoszt rendezett kozmosszá lehessen varázsolni, korról korra meg kellett fékezni. Ez a mai káosz persze korántsem olyan feltűnő, mint az antik mitológiákban. Sőt kifejezetten csábítónak hat: csillogásával és ragyogásával a nagy beteljesülés illúzióját kínálja. Nyikolaj Bergyajevnek az éppen Dosztojevszkij kapcsán kifejtett gyanúja kívánkozik ide. Bergyajev az Európát régóta kísértő Antikrisztusról írta, hogy ez belátta: az emberek immár elfordulnak a túlságosan egyértelművé és nyilvánvalóvá vált rossztól, és ezért újabb cselt eszelt ki: immár a jó álarcát ölti magára.[8]

A titánok sokszor uralomra kerültek. Ezt azonban mindig egy új, korábban nem sejtett rend követte. A nagy világhatalmi terveket mindig aláásta valami. Heidegger szerint csak egy isten menthet meg bennünket. A pesszimizmus azonban, Bertrand Russell találó észrevétele szerint, haszontalan szenvedély. De az apokaliptikus látásmódról ugyanez mondható el. A nagy tervekkel szemben hatástalan mindkettő, mert hasonlóan ahhoz, amit cáfolni óhajt, egyetemes világmagyarázatra törekszik. A görög istenek és a Múzsák példája ezzel szemben a perspektívák sokféleségére figyelmeztet. Egyedül ez alkalmatlan arra, hogy az egyetemességre törekvő tervek bekebelezzék. Az emberi törékenység tudata, a humor, a szellemi kívülállás megőrzése, a halandóság érzésének ébrentartása, a radikalizmus privilégiuma: megannyi erőforrás, amelytől senki nem tud megfosztani bennünket. Sem a titánok, akik száműzték a Múzsákat, sem a totalitárius tervek, amelyek manapság körülvesznek bennünket. Ez tesz képessé, hogy a huszadik század örökségeivel ne csak együtt éljünk, hanem túl is éljük azokat. S ez készítheti elő a talajt azoknak az isteneknek és múzsáknak a világához is, akikről még semmit nem tudunk. De hogy tartósan kozmosszá varázsolhassák a világunkat, semmiben sem szabad majd hasonlítaniuk az eddigi istenekre.

[1] F. M. Dosztojevszkij: Tanulmányok, levelek, vallomások, Budapest, 1972. 461. o.
[2] Czeslaw Miłosz: Das Land Ulro, Köln, Kiepenheuer & Witsch, 1982. 87., 203. o.
[3] Fehér Ferenc—Heller Ágnes: A modernitás ingája, Budapest, 1993. 63. o.
[4] Winston Churchill: Let Europe Arise!, Neue Zürcher Zeitung különlenyomata, Zürich, 2000. Churchill kimondatlanul is az amerikaiak és az oroszok ellenében támogatta az Európa-eszmét. Nem ő volt az egyedüli. A bécsi származású bankár-politikus, Felix Somary, aki mind az első, mindpedig a második világháború idején teljes erejével azon volt, hogy Európa saját erejéből próbáljon felülkerekedni saját válságán, 1945-ben, ugyancsak Svájcban, ezt írta: Aggódom Európa sorsáért; az oroszok a saját vezetésük alatt akarnak egységessé tömöríteni bennünket, az amerikaiak pedig az európai egységre akarnak rábeszélni, miután előbb a nacionalizmust támogatták.” (Felix Somary; Erinnerungen eines politischen Meteorologen, München, 1994., 358—9. o.) Somarynak mint a pénz világában otthonos szakembernek azonban nem voltak illúziói; tisztában volt vele, hogy Európa végleg elveszítette vezető és mérvadó szerepét a világban: az amerikaiak „nem nagyobb bátorságuknak vagy hadi fegyelmüknek vagy magasabb intelligenciájuknak köszönhették, hogy megnyertek két világháborút, hanem hogy ők uralják a tengereket, financiálisán ők felügyelik az egész amerikai földrészt, s ők rendelkeznek a földgolyó nyersanyagaival.” (uo. 374. o.)
[5] Slavoj Žižek: Túljárhatunk-e a kapitalizmus eszén? Lettre International, Magyar kiadás, 2000. április, 8. o.
[6] Leszek Kolakowski: Metafizikai horror, Budapest, 1994. 23. o.
[7] id. Jean Baudrillard: Die fatalen Strategien, München, 1991., 15—16. o.
[8] Nyikolaj Bergyajev: Dosztojevszkij világszemlélete, Budapest, 1993. 254. o.
felső kép | Juli González i Pellicer: Az üvöltő Montserrat maszkja, wikimedia.org