a címe annak az önéletrajznak, amelyet Peter Radtke, ez a negyven körüli, alig egy méter magas, riasztóan eltorzult, elöl-hátul púpos, nyomorék férfi írt, miután a nyolcvanas évek közepén egyik pillanatról a másikra üstökösként (torz golyóbisként) robbant be a német színházi világba. Néhány éven át a figyelem fókuszában állt; rendezője, George Tabori, azaz Tábori György jobbnál jobb – s persze képtelennél képtelenebb – szerepeket bízott rá. A kritikusok zavarban voltak: erkölcsi érzékük nem engedte, hogy „szakmailag” bírálják, de közben színészként sem tudtak mit kezdeni vele. Olyasvalaki lépett (gurult) ki esténként a színpadra, akinek köze volt ugyan a „színházhoz”, de puszta létezése a „színház” meghonosodott műfaját mégis előadásról előadásra kérdésessé tette. Nyomorék lényként – kreatúraként – olyan volt, mint egy időzített bomba; sejteni lehetett, hogy előbb-utóbb mindenkinek, még teremtőjének, Táborinak is gondot fog okozni.

üvegember

A müncheni Kammerspiele rendezőjeként Tábori egy nyomorékotthon műkedvelő társulatából emelte ki Radtkét. A törpe méretű férfi csontozata, mint mondották, „üvegből” volt. Nem néztem utána, létezik-e ilyesmi; de hallva, hogy üvegember, kezet sem mertem fogni vele, amikor összeismerkedtünk. Még a közelségét is babonás rettegéssel kerültem. Nehéz volt: néha nekem is segédkeznem kellett, ha tolókocsija a próbaszínpad körüli folyosókon valahol elakadt. Tábori ugyanis magával vitte Münchenbe, s egyből a mély vízbe dobta: a görög tragédiák alapján írott M című tragédiája főszerepét bízta rá.

1986 tavaszán Münchenben éltem néhány hónapig, s Tábori meghívására délelőttönként bejártam a próbákra. Az előadásra kellett volna figyelnem, arra, hogy az írott darab napról napra miként módosul. De Radtkét nézve maga a darab egyre kevésbé kötött le.

Mellettem egyébként is mindig ott ült hosszú, hófehér szakállával Csató Tibor, az akkor épp Münchenben élő, már nyolcvan felé közeledő orvos, aki a harmincas évek elején ment el, Budapestről, s akinek az egyiptomi császártól Nizsinszkijen át az angol uralkodóház tagjaiig sok mindenki páciense volt. A kedves, de szószátyár öregúr nem hagyott békén; morbid esetekkel traktált félhangosan, amelyeken ráadásul maga mulatott a legtöbbet. No meg Tábori, aki ősz haját simogatva néha félig hátrafordult. Az volt a benyomásom, Csató meséje ilyenkor jobban szórakoztatja, mint saját darabjának a rendezése.

A nyomorék törpe pedig mindeközben ott tüsténkedett a színpadon. Ha letették, kalimpált, mint egy hanyatt fordított bogár. Rettenetes púpja és kitüremkedő mellkasa amúgy is bogárszerűvé varázsolta, Mintha Gregor Samsa hadonászott volna, az átváltozás pillanatában. Ha pedig nem mozgott, akkor kiabált, közönségeskedett, ripacskodott, és kellemetlenül utasítgatott másokat. Vérbeli komédiás volt, akihez képest ott és akkor a tanult színészek a mesterség sápadt karikatúráinak látszottak.

a testet öltött képtelenség

Nehéz volt odafigyelni Tábori darabjára. Szerintem maga Tábori se nagyon figyelt oda. Őt is lenyűgözte a nyomorék – a játéka, a viselkedése, a puszta lénye, ez a testet öltött képtelenség. Rettenetes látványt nyújtott, a tragikumnak mégsem volt nyoma benne. És az önsajnálatnak sem. Ellenkezőleg. Olyan kíméletlenül tudta nézni magát, amire egészségesek esetében nemigen van példa. S ettől az egész még borzasztóbb volt.

Folytak a próbák, s a darab szerint a királyt alakító Radtkénak a királynőt kellett meghódítania – Ursulát azaz Uschit a vonzó színésznőt, aki civilben Tábori felesége volt. De hogyan? Egy ágy jelenetben, döntötte el a rendező, s a színpadra be is állítottak egy hatalmas ágyat. De a jelenet sehogyan sem állt össze. Hiányzott a férfi, amitől a nő is elveszítette nőiességét. Szerencsétlenkedtek, eléggé ügyefogyottan. Táborinak elege lett s az egyik próbára pornófüzetet hozott magával. Radtkénak az ágyjelenet előtt, sőt, közben is, ezt kellett falnia.

A várt hatás nem maradt el. A törpéből előbújt a férfi – egy soha nem létezett lény kezdte kitölteni a nyomorék testet. S mert nem színész volt, hanem ember, a sugallatainak engedelmeskedett. Azzá akart válni, akinek ekkor hitte és érezte magát. Ebben a legemberibb állapotában vált igazán lidércessé. Ursula lassan fogta fel, mi veszi kezdetét. Váltig ragaszkodott a kiosztott szerepekhez – nem akarta tudomásul venni, hogy a színész (és a nyomorék) is ember. A döbbenet annál leplezetlenebbül ült ki azután az arcára. Amikor rájött, hogy a másik őt nem színésznek, hanem nőnek (azaz embernek) tekinti – vagyis pontosan azt teszi, amit szerepe szerint tennie kell –, viszolyogva kezdett ide-oda tekeredni a paplan alatt. Peter komolyan vette a játékot, s ettől a színészetet életszerűvé tette; Ursula viszont játéknak tekintette a színészetet, s amikor az életszerű lett, rettenet vett rajta erőt. A színész nem tudott mit kezdeni az emberrel, az ember pedig nem tudta megszólítani a színészt.

Korábban nevetéssel oldották fel a feszültséget. Ezúttal elmaradt a nevetés. A szerephez tartozó szöveget szajkózták, ám egy pillanatban Ursula a szerepnév helyett Petert kiáltott, Peter pedig ezt mondta. „Uschi, kérlek!”. Az első sorban ülő ápoló, attól tartva, hogy Petert kidobják az ágyból, felugrott; Tábori zavartan szünetet rendelt el; az öreg Csató hümmögött. Ursula kiment a színpadról, Peter pedig a paplan alatt igyekezett rendbe szedni magát.

Több próbára nem mentem el. Legközelebb csak a premieren láttam őket. Az előadás közepesre sikerült. az ágy jelenet pedig közhelyesre. Talán ezért is lett olyan sikeres. Miként Radtke is a közönség kedvence. A rettenetet kordák közé kényszerítették, a nyomorékból színészt faragtak. Egyetlenegyszer nem sikerült az idomítás: azon a próbán, amely bekerült életem emlékezetes színházi előadásai közé. A megszelídíthetetlen rettenet tört ott utat magának. Akkor sejtettem meg, mennyivel több rejlik a színházban annál, mint amit mindig is elhitetni próbálnak velem.

kép | vecteezy.com