MINT EGY LEVÉLBOMBA
1999 június
Éveken át vadásztam a példányaira az antikváriumokban. Mindegyiket meg akartam szerezni. Jó párat meg is vásároltam. Féltékeny voltam a mások birtokában lévő darabokra. Úgy éreztem, nekem szóló személyes üzenet valamennyi. Nekem címzett levél. Amely azonban úgy hat, mint egy levélbomba. Levélbombairodalom.
Céline könyve a legbékésebb környezetben is háborút tud szítani. Pedig hőse, Bardamu undorral menekül a háború (ez esetben az I. világháború) elől, amelyről senki nem írt olyan szenvedélyes gyűlölettel, mint Céline. Bardamu azonban nem pacifista. Az tölti el rettegéssel, hogy érzi, olyasmibe cseppent, amit ésszel képtelen felfogni. S ez az, ami a háborút követően sem ért véget. A béke világa a könyv tanúsága szerint ésszel éppolyan felfoghatatlanná torzult, mint a háborúé. E regényben a béke a háború folytatása rettegés formájában. S Bardamu retteg is alaposan, akár egy sarokba szorított állat. S hogy elviselje az elviselhetetlent, irracionális támadásba lendül át. Utazni kezd.
végletekig feszíti
Utazás az éjszaka mélyére. Oda, ahová nappal nincsen belépés. Nappal mindenki a közönségnek játszik. Éjjel azonban meri vállalni magát. Bardamu, a regény hőse is az éjszaka mélye felé tart. Úgy, hogy a nappal világát is magával rántja. Napközben is éjszakai lényként viselkedik. Amitől ő legalább olyan elviselhetetlenné válik a nappaliak számára, mint azok őneki. Ferdinand a többiek éjszakai énjét szólítja meg – az amorálisat, a gyávát, az önzőt, a kegyetlent. Nem úgy, hogy leleplezi és bírálja őket, hanem saját végtelen amoralitásának és gyávaságának tükrét állítja eléjük. Végletekig feszíti a húrt. S ezzel meg is találja a menekülés egyetlen útját. Mint Shakespeare vagy Dosztojevszkij hősei, ő is úgy merül alá a mocsokba, hogy végül mégis csillogó, szinte jézusi tisztaságban áll az olvasó előtt. Nemcsak a többiek éjszakai énjét szólítja hát meg. Azt is érzékelteti, hogy megváltásban (a rettegéstől, a gyilkos békétől) csak azok reménykedhetnek, akik nem állnak meg félúton. Céline regénye nem a reformok könyve, hanem a felszabadító lázadásé. Mint később majd Buñuel filmjei, ő is azt a hálót tépi szét, ami a 20. században ráborult a civilizációra, és mind kilátástalanabbá teszi, hogy az ember a másik szemében pillantsa meg a szabadulás útját.
Mi rejlik az éjszaka mélyén? Valami titok, amire Ferdinánd úgy képes csak rátalálni, ha szinte szenvedélyes közönnyel hagyja, hogy a többiek ide-oda rugdossák. Az önérzet elvesztésének könyve ez. A huszadik századi irodalomban ezért is hat úgy, mint egy idegen test. Bardamu, mint elődei, a 17. századi pikarók, bejárja a földkerekséget, a legsötétebb Afrikától a csillogó New Yorkig, de sehol nem talál otthonra. Pedig minden fegyvernemet bevet: a szeretetet éppúgy, mint az önzést, a belső elszürkülést csakúgy, mint a nagyzást. Végül mégis tökéletesen kiürül, és a regény végére nem marad semmilyen komolyabb oka a létezésre.
Ez a mély hiány rejlik az éjszaka mélyén. De közben úgy csillog, mint egy fekete gyémánt. Ferdinand önmaga elvesztése során olyan kincsre talált, amelynek birtokában a világ minden félelmét alkimista módjára erővé, önbizalommá tudja átalakítani. A nappal világa a regényben az egyetemes semmi világa. Az éjszaka alászálló hőse ezt alakítja át valamivé. Olyasmivé, ami nem a belátások, gondolatok eredménye, hanem a létezés miatti szenvedélyes kétségbeesésé. A politikai, társadalmi, filozófiai és egyéb ideológiák sűrűjében, amikor az ember a mások gondolataitól megbűvölve képtelenné vált arra, hogy saját szenvedélyeit ápolja és nevelje, Céline hőse radikálisan fordít hátat minden olyan gondolatnak és élettechnikának, ami nem saját szenvedéseinek és szenvedélyeinek tüzében edződött meg.
ingerelni és gyötörni
Az eredmény egyfajta negatív misztérium. Ez ad erőt és energiát Bardamu-nek. A halál miatti nappali rettegést a halál iránti rettenetes szenvedéllyé varázsolta át. Azzá a szenvedéllyé, amelynek birtokában egy haldokló állat közönyével képes szemügyre venni mindent. S persze nemcsak közönyével, hanem félelmetes, nem e világi brutalitásával is. A düh és a cinizmus is alkalmas anyag, hogy nagy irodalmat csináljanak belőle. Főleg ha nem csupán témája és tárgya az irodalomnak, hanem kötőszövete is. Céline hangja a világirodalomban páratlan. Nincsen egyetlen olyan elszólása sem, amelyben összekacsintana az olvasóval. Egyetlen mondatához sem hűtlen: a létezés miatti düh a regény mondatait szintaktikailag is dühödtté teszi. Nem társadalom-, hanem létezéskritikai regény. Amíg az előbbi a világ fölötti dühét nyugodt mondatokká formálja át, s ezzel eleve tompítja a kijelentés élét, Céline a nyelvet nem eszköznek tekinti, hanem élőlénynek, amit addig kell ingerelni és gyötörni, amíg föl nem támad és követelni nem kezdi saját jogát. S mi egyéb lenne ez, mint a nagy irodalom nyelve – ami ma a misztérium egyedül hiteles nyelvének látszik. Még ma, az évezred végén is figyelmeztető példaként szolgálhat sok kortárs regényíró számára, akik huszadik századi gondolataikat változatlanul a 19. század nyelvén tudják csak elmesélni. Céline a nagy nyelvújítók rokona: Artaud, Bataille, Joyce, Pound vagy Beckett társaságában a helye.
Ahelyett, hogy mindenáron konszenzusra törekedne, Céline ebben a regényben saját különbejáratú világát növeli kozmikus méretűvé. A végletekről ír – a végletek nyelvén. Ettől hat úgy a könyv, mint egy levélbomba. Vagy mint egy nekem szegezett kés. Aminek az éle a sötétben csillan meg. Az éjszakában, amely felé a könyv lapjain minden tart.