A FÁK KIMONDHATATLAN TETTEI
1994 július
Amikor berlini ismerősöm utoljára hívta fel John Cage-et, nem sejtette, hogy a zeneszerzőnek már csak négy napja van az életből. Előérzete azonban csalhatatlannak bizonyult. Kérdésére ugyanis, hogy éppen mit csinál, a zeneszerző azt válaszolta, hogy tollal a kezében egy hófehér papírlap előtt ül. És dolgozik valamin? Nem, felelte Cage, semmit nem mer a papírra írni. Fél, hogy elrontja annak tökéletes tisztaságát. Úgy érzi, még azzal is bepiszkítaná, ha csak a nevét írná rá. Így hát csak nézi a fehér papírt és nem gondol semmire.
szinte karcolják
Fehérre fehér. Ez Györe Balázs válogatott írásait tartalmazó kötetének leghosszabb darabja. Nekem mégis rövidnek tetszett. Talán gondolatainak különös ritmusa miatt, a tempó miatt, amely engem időnként a célhoz közeledő futónak vagy kerékpárosnak a mind gyorsabb zihálására emlékeztet. Egyre kevesebb van hátra, s annál feszítettebb minden. Györe Balázs mondataiból, azok ritmusából, szerkezetéből árad a feszültség. „Kevés levegő jut be egy levegővétellel a tüdőmbe – írja –, talán emiatt rövidek a mondataim.” És mégis, a kötet írásai teljességükben hihetetlen nyugalmat sugallnak. A rövid mondatok szinte karcolják azt, aki olvassa ezeket, a sok karcolás viszont ahelyett, hogy sebeket okozna, jóleső zsibbadtságot eredményez. Az olvasó, miközben lapról lapra előbbre halad, ennek esik áldozatául. De aligha van ellenére. Én legalábbis egyre készségesebben adtam át magam a kötetből kibontakozó világ vonzásának, amely a tudatos létezésen túl terül el. Egyszóval a szerző a mondataival karcolja meg az olvasót, hogy könnyebben juttassa be a szervezetébe a narkotikumot.
A toll persze nemcsak mondatokat karcol a hófehér papírra. „Szálakat szed ki a toll hegye a papírból. Famentes lap? Famentesen nem tudsz fogalmazni.” S hogy milyen fák vannak? „Krúdy-jegenye, Arany-tölgy, Bródy-platán. Márai? Gesztenye? És Szép Ernő?” S persze fa Ottlik. Természetesen Ezra Pound is. És még sokan mások. És mi a fa? Életerő, amelyet semmilyen érzelem sem tud eltéríteni saját pályájáról. Nincsen kiszolgáltatva szenvedélyeknek, nem kínlódik tudattal emlékekkel. Híján van mindannak, amitől megromolhatna. „Meg kell tanulni, a fák kimondhatatlan tetteit”, írta Nemes Nagy Ágnes. Túl vannak bűnön és ártatlanságon. Vagy előtte? Megannyi intő jel minden fa, az ember számára cél Györe Balázs tolla farostokat tép ki a papírból; ezek pedig mondataiba épülnek be. Írásainak a fák anyaga és emléke biztosít mély nyugalmat: a fáknak ez a hol nyílt, hol ösztönös szemmel tartása.
A fákra föl lehet nézni: mindenhonnan kimagaslanak. Segítik az embert, hogy ne tévedjen el saját útvesztőiben. És hogy megtalálja a kivezető ösvényeket. Például álmai labirintusából, amely Györe Balázs könyvének közel egynegyedét alkotja. Olyan ez a bemutatott álomvilág, mint egy ősi kőrengeteg, amelynek minden fordulatánál újabb és újabb veszélyek, felderítetlen és megoldatlan – megoldásra váró? – rettenetek leselkednek az álomnaplót vezető íróra. Könnyen el lehetne veszni ebben a labirintusban, ha nem kínálnának támpontot a fák, ezek a belső irányjelzők, amelyekhez Györe Balázs prózája újra meg újra visszakanyarodik, sokszor a legmeglepőbb kitérők után is.
a halálra készülés
A kötet két másik ciklusa mintegy az álmokra felel: azok nappali másai. Nem szűkölködnek szomorúságban és a létezés megoldatlansága okozta döbbenetben. Mégis, a nyomasztó álomvilághoz képest felszabadító erdei tisztások – ligetek – benyomását keltik. És mi e két ciklus témája? A szerelem és Ottlik Géza. Igen, ilyen egyszerűen és természetesen. Tematikusan elkülönülnek ugyan, mégis sok ponton könnyedén át lehet járni az egyikből a másikba. Hiszen mindkettőnek alaphangulatát a halálra készülés adja. Pontosabban: a múlt elmúlttá válása miatt érzett szomorúság, ami ezekben az írásokban olyan, mint a halálnak adott előleg. Györe Balázs írásainak ereje abban rejlik, hogy a szomorúságot nem tematikusan érzékelteti. Ez sokkal inkább egyfajta generálbasszusként hangzik fel minden mondatában és bekezdésében.
Azt mondtam, hogy az író, s persze az olvasó számára a fa képzete kínál kapaszkodót. Hadd egészítsem ezt ki azzal, hogy e kapaszkodó éppen az említett szomorúság. Ez az a biztos horgony, amelyhez a szerző még a szerelmeinél vagy a szeretteinél is jobban ragaszkodik. „Hűségesnek kell lennem az érzéseimhez”, írja egy helyütt. A kötetet átható mélabú nem vezethető vissza semmire sem; nem okozat, hanem előfeltétel. Szomorúság, amely nem vár megoldásra (vigaszra), mivel ő mindennek a magyarázata és előfeltétele. Az iránta tanúsított hűség e kötetben a személyiség legbensőbbnek vélt magja iránti elkötelezettséget jelenti, ami paradox módon az egész úgynevezett külső világot is képes elrendezni.
Ez Györe Balázs új kötetének engem leginkább megragadó vonása: a belső világra koncentrálás, amely időnként, kivételes pillanatokban kozmikus otthonlétet varázsol az ember köré. Ennek a világ (mindenség) iránti mély, már nem is személyes elkötelezettségnek a tapasztalata sugárzik a szerelmi emlékekből csakúgy, mint a kötet lapjain megjelenő Ottlik Géza alakjából. Ottlik ábrázolása nem korlátozható irodalmi értékítéletre, és személyének rekonstruálására sem. Ottlik gyakran megidézett alakja ez esetben: médium. Az író (Györe Balázs) otthonkeresését segíti, úgy, hogy közben maga Györe is feláldozza magát: médiummá válik, segítve, hogy a másik (Ottlik) is otthont teremthessen magának. Nem az irodalom panteonjában (hiszen ott úgyis otthon van), hanem ott, ahol a lélek megnyugodhat. Otthont, amelybe azután mindketten hazatérhetnek.
keverednek az idősíkok
Ez az egyetemes otthonvágy árad A megszólítás ábrándja minden szavából. „Már csak utolsó írásokat írni!”, hangzik egy önmagához intézett felszólítás; a könyv egyik írásának a címe pedig mintha erre felelne: „Az első emléket keresem”. A jövő a múlthoz kapcsolódik, a kezdet a véghez. Mint Györe Balázs korábbi könyveiben, ezúttal is a gyermekkori múlt felidézése segíti elő a léleknek ezt az önbezárulását. A gyerek az ő írásaiban a felnőtt múltja, a felnőtt pedig a majdan felcseperedő gyerek jövője. De mert a felnőttkor kérdéseire a válasz a gyermekkorban lappang, ezért a gyermek a felnőttnek nemcsak múltja, hanem jövője is. S ekkor a felnőtt válik a gyerek múltjává. Így keverednek az idősíkok Györe Balázs könyvében: mindenki a másiktól várja a választ és a megoldást, hogy végül minden várakozás az elmúlás miatti időtlen szomorúsággá alakuljon át. S ha ez a szomorúság egyszer kizárólagossá válik s mindent magához hasonít, akkor megvan a legelső emlék – alighanem a megszületésé –, amely egy másik, nem e világi állapot folytatása. Erre rátalálva nem kell többé keresgélni. Akkor valóban nem lesz mit írni. Az üres papír többé nem fogja engedni, hogy felületét megkarcolja egy tollhegy.