FOGSÁGOM NAPLÓJA

Amikor hosszas alkudozás, évekig tartó hasztalan könyörgés és számos sikertelen megvesztegetési kísérlet után reggel egy ismeretlen őr tollat, tintát és egy köteg Európában gyártott papirost tett elém, még nem gondoltam önre, nyájas olvasó. Egyedül a szabadulás járt az eszemben. Mi egyéb lehetne e váratlan kedvezmény magyarázata, véltem, mint hogy fogvatartóim végre meg akarják tudni az igazságot, döntés született ügyem felülvizsgálatáról, és most vallomást kívánnak tőlem.

nyilvános kivégzés

Akkoriban sűrűn cserélődtek az őrök, éjszakánként szórványos lövöldözés hallatszott, és a palota előtti téren, melyet csak egyetlen egyszer, elítéltetésem napján láthattam, mindennapossá lett a nyilvános kivégzés, változások csalhatatlan jele. Mondanom se kell, hogy annyi év után mindez új reményekkel töltött el, hiszen az én helyzetemben bármi változás csak kedvező lehet.

Heteken át dolgoztam beadványomon, javítgattam, tisztáztam, a tisztázatot utóbb gondosan apróra téptem és kezdtem elölről. Előadtam végül, őszintén és részletesen, az idáig vezető út történetét, a török kormány szolgálatában szerzett egykori érdemeimet, az okokat, melyek számomra lehetetlenné tették, hogy szülőhazámba visszatérjek, a titokzatos Kelet országai iránt támadt önzetlen érdeklődésemet, a nyelv- és fajrokonság kérdése körül odahaza régóta zajló tudományos vitát, melynek eldőltét új bizonyítékokkal siettetni feltett szándékom volt. Nem tagadtam, hogy a kereskedés csak eszköz és ürügy számomra e cél szolgálatában. Minden: megírtam lényegében, a Kelet-indiai Társasághoz fűződő kapcsolatomat s a brit megbízólevél dolgát is sikerült, úgy hiszem, ügyem elbírálása szempontjából kedvező megvilágításba helyeznem. Hangsúlyoztam, hogy elítéltetésem kizárólag a tolmács makacs rosszhiszeműségén múlott, s óvatosan kerültem, hogy az emírről bíráló vagy éppen túlságosan hízelgő szavakat ejtsek – okom volt feltételezni, hogy utódja nem éppen békés körülmények között követte őt a trónon. De a külvilágtól én évek óta el voltam vágva már, tehát semmi bizonyosat nem tudhattam.

Ma sem tudok. Néha azon kapom magam, hogy minden szörnyűség dacára némi nosztalgiával gondolok fogságom első esztendejére, amikor még időről időre korbácsolni vittek. A piactéren eleven emberek nyüzsgő sokaságát láthattam, amíg el nem veszítettem az eszméletemet. Egyébként nem mindig veszítettem el. Egy emberséges őr pedig – kirendelt felcser? – számomra érdektelen híreket, mégis, híreket közölt velem, olyan dialektusban, melyet többé-kevésbé megértek. Fogságomat a kínzás rendszeressége tagolta: az idő előrehaladtát sebeim elfekélyesedésén, majd lassú gyógyulásán mértem. A kíntól magamon kívül fetrengtem vackomon, aludnom képtelenség volt, s hogy ne kelljen a saját jajgatásomat hallanom, felidéztem magamban Karsz ostromának legvéresebb napjait, a gondjaimra bízott sebesültek halálordítását a rögtönzött ispotályban, s minden erőmet megfeszítve próbáltam figyelmemet a képtelen körülmények között lefolyt barbár műtétek véghezvitelére összpontosítani.

egyre ismerősebb gyötrelem

Mire a sebeim behegedtek, rettegve számítgattam ismét, mikor jönnek értem, és vajon hányszor kell elszenvednem még ezt a büntetést. Volt annyi praxisom, hogy tudjam, már nem sokáig bírom. A várakozás napjai rosszabbak talán a sebláznál is. A nyilvános megaláztatás szégyenét, bevallom, egyre kevésbé éreztem, annál inkább rettegést az egyre ismerősebb gyötrelemtől, melyet heteken keresztül mintegy előre elszenvedtem minden egyes alkalommal.

Mozgalmas időszak volt ez, bűzlő, nyomorult cellatársakkal, akik hol megvetéssel, hol félelemteli undorral húzódtak félre tőlem, hitetlen idegentől. Időnként érkeztek újak is, bár akkoriban a kivégzések ritkábbak voltak. S mivel a jó és a rossz szubtilitásai iránti érzékemet, azt hiszem, eközben egészen elveszítettem, már nem tudnám megmondani, jobb vagy rosszabb állandóan magányos odúba zárva lenni, kitéve a férgek és a téboly lassú, kitartó munkálkodásának. De nem fogoly, aki még a jóról és a rosszról alkotott fogalmak szerint gondolkodik magáról. E fogalmak értelme a választás lehetőségével együtt, mint megfigyeltem, elvész. A fogságban tehát ne volna semmi ,,rossz”? Igen, asszonyom.

Ha csak a szabadulásról, azaz egy más világróli öngyötrő ábrándozás nem az. E káprázatról mégis kevés rab képes lemondani, élete utolsó pillanatáig – valamint önről én.

Ön él és olvas, nekem ennyi elég. Létezésem axiómája ez: cáfolhatatlan bizonyosság. Cáfolhatatlan, mondom, mert aki nem olvassa (vagy nem él), az nem fog ellentmondani nekem. Ön, ha olvassa, egyúttal igaznak kell hogy találja. Ha viszont olvassa és az olvasóban nem ismer magára, a kétség mindenesetre önt gyötri majd.

Úgy írok, mintha olvasná, ha nem is okvetlenül azt, amit szeretne. (Miféle történeteket kedvel? Meg kellett volna kérdeznem.) Írás közben semmi se korlátoz, hogy azt tegyem, amit a szív vonzalma diktál: szabad vagyok. Amikor olvas, már önnel vagyok, nem itt. (Kérem, olvassa lassan.) Persze, hogyha nem olvas, egész okoskodásom halomra dől, és nyomban kitűnik e rögeszme beteges természete, amit a tartós bezártság, valamint az átélt szenvedés kellőképpen megmagyaráz. Ez az igazság, asszonyom! Csakhogy: nincs rá tanú!

az ön figyelmes tekintete

Valószínűtlen, ugyebár, hogy soraim eljutnának önhöz. De kérdem én, mi köze az igazságnak a valószínűséghez? Az élet valószínűtlen; aki utazott valaha a sivatagban, könnyen belátja ezt. Az enyém pedig kivált egy hajszálon függ csupán. Hogyisne választanám durva, kegyetlen őreim helyett az ön figyelmes tekintetét? Amellyel éppen ezt a fejtegetést olvassa. Az ellenkező esetet, miszerint nem olvassa, értelmetlenség volna komolyan fontolóra vennem. Mit számít, hogy mi áll egy könyvben, aminek nincs olvasója?

– – – –

Július 11-én enyhe volt a levegő s alig lengedezett a szellő, mikor a füves térségen csendesen tovaügettem. Vagy: holnap kimegyek a vasúthoz, az indóháznál várom Mária Lujzát. Vagy: tevéink szerencsésen megérkeztek a kikötővárosba. Ezek mind értelmes és a maguk módján helytálló kijelentések. Függetlenül attól, hogy Mária Lujzára esetleg hiába vártam, az egykori, rég elveszett naplómból idézett mondat mindenesetre valóságos várakozást jelez. Az is igaz, hogy tevéink az úton lábukat szegték, e szándékos hazugság azonban egy üzleti levélben nevezetes célt, tudniillik hitelezőm megtévesztését szolgálta. Az első mondat pedig – talán érezhető – egy bűnösen rossz elbeszélés kezdete, melyet még Aleppóban írtam valami honi folyóirat számára, melynek külföldi levelezőjeként reméltem egykor egzotikus irodalmi babérokat, sajnos, hasztalan. E kijelentések minden esetben a beszélő szándékának megfelelően írnak le egy képzelt vagy valóságos helyzetet, értelmük a szavak találó megválasztásán, a helyes szórenden, valamint a ragozás mikéntjén múlik; bármi kis eltérés ezekben jelentős lehet. Az olyan kijelentés, amelynek nem gondolható el legalább egy eltérő értelmű változata, értelmetlen volna. Az értelem a különbségben rejlik, s a változatok jelentőségének ismeretéhez kötött. A fogság lényege a változás hiánya, ezt a különbségek nem érintik, sőt elfedik. A fogság leírhatatlan.

Írnom csakis a fogság idejét tarkító esetlegességekről lehetne. Magától értetődik, hogy az írást is ezek közé számítom, szóljon bármiről, akár a szabadulás reményéről is. (Az író pedig, aki azt állítja, hogy a saját képzeletének rabja, sosem volt rab, és nem tudja, mit beszél, unalmas fecsegő.) A fogság a történetek hiánya. Ettől függetlenül a börtönben is történnek, persze, történetek. Mindjárt például, ha másokkal összezárnak. Ilyenkor nyomban elkezdődik a ,,ti” történetetek, a közös kübli körül, egyebek, minek beszélni róla?

Itteni viszonyaimról, ebben biztos vagyok, írni nem akarok. Végtelen korlátoltság volna tőlem végtelenül korlátolt körülményeimnél időzni ahelyett, hogy az írás segítségével próbálnám e körülményeket, amennyire lehet, magamtól eltávolítani.

Tudom pedig: a magaméhoz fogható tapasztalatokat európai utazó ritkán szerez – még ritkábban éli túl. S ,,addig is”, megőrizhetne a kétségbeeséstől a meggyőződés, hogy még mostani feljegyzéseimmel is a haladást szolgálom, az emberiség ügyét, midőn a művelt világ valamennyi akadémiájának küldötteként időmet az itteni börtönviszonyok, ritka százlábúak és büntetésnemek tudományos elfogulatlansággal végzett megfigyelésének szentelem.

író nem leszek

(Jámbor tanítóm volt, aki a csapongó képzeletű növendéket először kapva holmi beszélyek írásán, néhány gyümölcsöt és a kerti munka szerszámait helyezte íróasztalomra, unszolván, hogy ami előttem áll, azt igyekezzem szavakkal visszaadni, semmi mást. Napokon át szenvedtem e lecke fölött, míg eldöntöttem, író nem leszek. Soha többé nem fordult meg fejemben, hogy nyomorúságomat megkettőzzem azáltal, hogy leírom.)

– – – – –

A tengerre gondolok.

– – – – –

Egy ódivatú elbeszélés hőse lenni, hosszú tengeri úton, az ön kezében…

– – – – –

Mit szólna egy elbeszéléshez, melynek hőse Kis-Ázsiában él mint katonaorvos, utóbb kereskedő, meglehetős tevékeny életet? Hogy miért hajszolja magát készakarva olyan vállalatokba, melyek minden idejét és figyelmét fölemésztik, könnyen kitalálhatja, aki idejét regényekbe temetkezve múlatja: önmaga elől menekül. Nincs olyan veszedelem, ragály, gonosz kísértés, mit nagyobb igyekezettel próbálna magától távol tartani, mint az otthon hagyottak emlékezetét. Bólintson, kérem: elmondhatatlan kín tudni szeretteinkről, és életükben többé részt nem vehetni. Áldott emlékezetű szüleinek szemét idegen kéz fogta le, folytatná az elbeszélő, s ön a tengert bámulná egy darabig. Menyasszonya, aki – biztosíthatom erről – híven szerette őt, a gyötrelmes várakozás és kétségbeesett fogadkozások évei után más férfié lett, az élet rendje ez. Sorolhatnám tovább: barátai szerteszéledtek, ismerősei többé nem ismerik, tartozásait nem hánytorgatják, a pártja hívek nélkül maradt. Ítélet, börtön nem fenyegeti többé, nincs akadálya, hogy hazájába visszatérjen. Hazája sincs. Minden levél, mi onnan érkezik, hozzon bár jó vagy rossz híreket, üzenete egy: ,,öld meg magad! minek élnél tovább?” Hordozza magában a sivatagot. Egyre messzebb hatol Ázsia belsejébe…

Hogy dédelgettem magamban „ennek az embernek” az emlékeit! Az anyanyelvét. Az anyanyelvén mondtam vissza az életét naponta, föl-alá járkálva e szűk helyen. Nem engedtem, hogy bármi jelentéktelen, fájdalmas vagy éppen szégyellnivaló apróság veszendőbe menjen, ami elősegíthetné, hogy ön helyes megvilágításban lássa történetét. Hogy vágyakoztam a toll és a papír után – ön után, olvasó! Fogalmaztam és memorizáltam hónapokig, hogyha majd egyszer nekilátok, eszembe jussanak ezek a mondatok. Nem jutottak eszembe, ezek már nem azok. A fogalmazásra nem is igen ügyelek többé. Micsoda kegyetlenség, akárhogy is, itteni szavaimat alkalmazni az ő életére! Nem láttam át. Egyáltalán nem láttam át. Éppen ellenkezőleg: azt reméltem, hogy a múlt örökkévalóságába zárkózva valahogy megmenekülök majd a jövőtől, hiába vár.

Elterveztem, hogy olyan körülményesen fogom részletezni mondanivalómat, és a kívánt hatás elérésére alkalmas kifejezések között addig keresgélek a leginkább nekünk való után minden egyes adandó alkalommal, hogy elbeszélésem végére soha ne jussak el. A történetmondás Achillese, gondoltam, teknőc-sorsomat nem érheti utol.

– – – – –

Eltelt a nyár – errefelé egy igen hosszú évszak. Vártam, nem hívattak. Úgy látszik, büntetésemet az új hivatalnokok is éppen helyénvalónak, vétkemmel arányosnak találják.

Vallomásomat az őrök főnökére bíztam, vagyis arra, akit én a főnöküknek vélek, mindegy. Megértette, hogy mit akarok, utóbb jelbeszéddel és szavakkal is megerősítette többször, hogy írásomat az emír környezetét képező nemezkalpagos, nagycsizmás előkelőségek közül annak nyújtotta át – illő alázattal, mutatta, hogyan –, aki a hóhérokat és a börtönőröket felügyeli.

a büntetés ideje

De tényleg elment-e a levél? És kinek a kezébe került? Mi a bűnöm? Egyáltalán, ki lehetek vajon az ő szemükben? Ilyesmiken töröm a fejem megint. Rájöttem: feleslegesen. A rab kiléte közömbös. Találgatni pedig, hogy miért szenved fogságot, legfeljebb arra jó, hogy a büntetés idejét valamivel kitöltse. S hogy meddig tart büntetése, már végképp nem rá tartozik. A fogság az egyedüli való.

A Káspi-tengeren túl, sivatag időben, nyájas olvasó, kiszáradt könnyfolyam medrét kövesd, börtönömhöz vezet. Beláttam, jobb lesz nem bolygatni többé a múltakat. Már csak rád gondolok, aki e pillanatban rám figyelsz. Találj meg! E fordított mítoszban egyedül te lehetsz Eurüdiké, aki betűről betűre óvatosan haladva, fogságomból kihozhatsz.

Hajolj könyved fölé, olvass tovább. Mintha megállt volna az idő a tengeren…

– – – – –

… Egy örökkévalóságnak tűnt az az utazás Szmirnától Southamptonig. Aki csak szárazföldön utazott, bármi messzire, nem ismerheti ezt az érzést.

Az első héten a türelmetlenség majd szétfeszített. Száműzött társaimmal sorsunk jobbrafordulását reméltük az úttól, mely Ázsiából végre, útlevél nélkül és inkognitó ugyan, de Európába visz. A második hét halálos ellenségeket csinált belőlünk: hívők és kétkedők kis híján ölre mentek a jövő kilátásai és teendői felett. A kapitány, egy ciprusi görög, igen udvariasan, de annál határozottabban figyelmeztetett bennünket, hogy napközben a fedélközt, sőt, lehetőleg kabinjainkat se hagyjuk el, s az utasok előtt ne mutatkozzunk. A harmadik héten már nem is igen akaródzott előjönnünk a homályos fülkéből, látni se bírtuk a Földközi-tengert. Szélcsend volt, rekkenő hőség, s tökéletesen valószínűtlennek tűnt, hogy az ócska gőzgép valaha is megbirkózzék a végtelen távval. Órákon keresztül bámultam a lapátkerék ismerős, egyhangú küszködését: forogtunk mind a ketten sorsunk tengelye körül; mivégre minden erőltetett csapáshoz a cél képzetét társítani?

Legalább egy sziget látszódna – káprázó szemeink belefáradtak a horizont kémlelésébe. A távoli földrész, ahol belőlünk ismét tiszt, orvos, sikkasztó, börziáner, államférfi vagy összeesküvő leend, ugyanolyan valószínűtlen messzeségben volt, akár a csillagos ég vagy Ázsia, melynek partjait bizakodva hagytuk magunk mögött, mint egykor honfoglaló őseink. Elhagytuk-e vagy a képzelet játszik velünk, már nemigen kérdezgettük egymástól. Szótlan bámultunk naphosszat magunk elé.

Tíz hét egy hajó gyomrában!, micsoda megpróbáltatásnak képzeltük – s szenvedtünk tőle, tényleg. Ki hitte volna, hogy egyszer még ez az emlék segít majd sorsommal megbékélnem, valamint a tudat, hogy a világon minden szenvedés többé-kevésbé a képzelet műve. A képzeleté, mely folyvást azt hazudja, hogy ami van, lehetne másképpen is. Aki el tudja némítani magában ezt a hangot, nem szenved többé. Én nem tudom. Így hát – hajózom. S nem mérem az időt. Óceán az vagy sivatag, melyre a mennyezet alatt a falba vágott szűk résen keresztül ki úgyse látok, nemde, egyre megy.

képzeletben is megfosztva

Sőt, inkább húzom-halasztom a megérkezést. Most is az elbeszélés fonalát még Cádiz kikötője előtt elharapom – ez nem képzavar, tű s ollótól a fogoly még képzeletben is megfosztva lévén az elbeszélés fonalát, ez világos, én csak foggal tépdeshetem. Igen. Épek még a fogaim, asszonyom. Csak a hajam hullott ki, és a szakállam tiszta ősz.

Ön majd Cádizban száll a hajóra, kísérőjével, kiben a férjet s az angol gyarmati úriembert nyomban felismernem nem lesz nehéz.

(Azt akarta, ugye, hogy köztünk ne történhessen semmi, s én szót fogadtam. Most sincs másképpen: figyelje meg, amíg nem gondol rám, teszem azt, hogyha szólnak önhöz vagy a hűséges eb látogatót jelez, s ön olvasmányát félretéve elébe siet a kerti úton, én addig megszűnök, s ha egyszer nem lesz kíváncsi többé a folytatásra, magamtól nem folytatódom, ebben biztos lehet.)

Az olvasástól fáradtan az ölébe ejt, ölében pihenek.

– – – – –

Mily rengeteg időt töltöttem életemből türelmetlen, emésztő várakozással! Vártam vizsgákra, büntetésre, szerelmekre, kinevezésre, ütközetre és gyógyulásra. Itt többé nincs mire. Ezután semminek nem kell következnie. Minden pillanat maga a beteljesedés. Különös, de így van. Ettől még nem biztos, persze, hogy elviselhető.

Egy nap arra ébredek: mindenki megfeledkezett rólam! rohannék neki a falnak. Megbizonyosodnom semmiről sem lehet, mégis, e naptól fogva nincsenek kétségeim.

Fogságom ideje egyedül a véletlen szeszélyén múlik – bármi más kombináció merő önáltatás. Őreim bármikor végezhetnének velem, nem tartoznak már rólam számadással. Akik elítéltek, minden jel szerint maguk is áldozatul estek egy véres palotaforradalomnak. Egyszer majd átvizsgálják a börtönt vagy befalazzák, s azt én elevenen megérem vagy sem, de akit majd akkor a napfényre fölvezetnek, már nem én leszek.

Halhatatlan lélek? Némelyik még az élet végéig se tart ki. Egy nap arra ébredek, megfeledkeztem magamról.

– – – – –

Már a nyílt óceánon haladunk. (Tudja, hogy én a térben inkább otthon vagyok, mint az időben, ahol könnyen megcsalatkozom, s mindig lennem kell valahol, akkor is, ha csak álmodom.) Hetek óta váltunk egymással néma pillantásokat. Csak akkor láthatom, ha előresétál a hajó orrába. Elhitetem magammal, hogy az én kedvemért tartózkodik ott, és nem unja meg bámulni a sirályokat.

különös fedélközi utasok

Jól megfigyeljük egymást. E naponta ismétlődő szótlan kalandnak kell hogy legyen folytatása. Ön, ha akar, többet megtudhat rólam a kapitánytól, mellesleg hozva elő a különös fedélközi utasok dolgát, mint önről én. Nekem viszont élénkebb a képzeletem. Fogadkozom, hogy Angliába érve nem nyugszom, míg valahogy föl nem találom. Számlálom a napokat. (Számláltam akkor. Most félek, nehogy az utazás pár szóval elbeszélhető történetéből túl hamar kifogyjak.)

Segítségemre siet a pestis. Keleten dögvész dühöng. Mi nem tudtunk erről, de hajónkat valamennyi utasával negyven napi karantén várja Southampton dokkjai előtt. Negyven nap haladék.

Feszült tétlenség, lazuló fegyelem. Valami intézkedés történhetett ügyünkben: a száműzöttek megjelenhetnek a fedélzeten. Étkezni külön étkezünk. Némi rokonszenv, inkább szánalom a szabadságszerető Anglia részéről. A távolságot csökkenti, de éppenséggel meg nem szünteti; így, testközelből csak annál érezhetőbb. Ön és férje a karantén idején lehetőleg tartózkodnak mindenféle társaságtól. Talán a ragálytól félti önt. Megfigyelem: regényeket olvas. Mohón, türelmetlenül. Ezt a körülményt megjegyzem magamnak. Amikor szót váltunk végre, udvarias, csevegő modorban erről kérdezgetem. Ön viszonzásképpen engem utunk kényelmetlenségeiről, kerülve minden személyes vonatkozást. Máris mindent tudok, s mintha mindig is tudtam volna önről, összegzem lelkesen a fülledt kajütben.

A gyarmatokon élt évekig, távol honfitársaitól, idegenek között. Varázslatosak, nemde, a trópusi éjszakák. Hát a magyarok – kicsodák? Elmagyarázom. Ismer száműzötteket, mondja, ön is, mindenféle nációból valót. Igen, mondom, a magyarok a száműzötteknek egy neme, akik a száműzetésben azon rágódnak, hogy a magyarok kicsodák.

Kitérően válaszol, a bezártság érzése és a kétség, mondja, ön előtt sem ismeretlen. Később hozzáteszi: előfordul, hogy olyasmire vágyik, amiről tudja, hogy elérhetetlen. A könyvek lapjain keresi.

Ez a történet például – ismerős? Olvasta valahol vagy könyvéből felpillantva hallgatta útitársát – ,,a sivatagot én bensőmben hordozám” –, vagy most hallja először?

amiről nem beszélünk

Amikor olvasván az olvasóban magára ismert – ne tagadja –, szavaim értelmével tisztába jött. Hogy nem is önnek, de önről írok. S azt is megérti, ugye, miért nem az igazat. Hogyan? Az elbeszélés csak alkalmas ürügy, jelezni cinkosságunkat abban, amiről nem beszélünk? Minden olvasás természete ilyen. Megérteni egy történetet nem azt jelenti, hogy rábólintunk, igen, ez így volt. Mielőtt író leszünk és olvasó, kell hogy valamiképpen már ismerjük egymást. Ebből fakad a visszatérés (megértetés) képtelen reménye, mely fellázítja az értelem fogságában vergődő képzeletet.

Tehát a fogság is képzelt csupán? Annak a negyven napnak a metaforája, mondjuk, melyet az ön közelében töltöttem Southampton partjainál? Rendben van, horgonyozzunk le itt, hagyja rám, hogy a járvány foglyai voltunk, hogy voltunk valahol és ezentúl mindig ott leszünk. Hátha a képzelet, mely túl sokat képzelt önmagáról, megnyugszik ebben, és a naplóírás fogsága véget ér.

– – – – –

Bódult félálomban töltök heteket – csakhogy felébredjek végre. Elképzelem, ha éber öntudatomat valahogy visszanyerném, szertefoszlana ez a kietlen látomás, melyben a legnyomasztóbb, hogy tökéletesen valószerű. De megtébolyodni készakarva, úgy látszik, nem lehet. Valami mindig visszatérít – a pontosvessző kitételére is még ,,én” ügyelek –; az őrület mezsgyéjét, azt hiszem, nem léptem át.

Utaztam, láttam sokat, éltem is, vagy csak folyvást menekültem, elég messzire mentem. Ha mindent elveszítettem is, ami nem történt meg velem, abban nem érhet veszteség. A hiány örökre ugyanaz marad. Nem hagy el soha, ami nem volt, nem változik.

Fekszik a nyugágyban, háttal nekem, én a korlátnak támaszkodom. Nem látom, amikor megszólal: jó történet az, mondja, amelyben valami mindig kimondatlan marad.

S úgy végződik jól, felelem erre, ha mint a szív, egyszer csak megszakad.

(Álmomban szülővárosom dombjait látom – egy nagy folyó két partján fekszik ez a város –, alkonyodik, én a folyó innenső partján állok, és arra gondolok, hogy rövidesen eltűnik a sötétben a szemközti dombsor a piros cserepes háztetőkkel, el a vízparti templom sziluettje is, utoljára látom talán. Elszoruló szívvel ébredek, a hőség ilyenkor hág itt a tetőfokára, verítékben úszó testemet bőröm alá befészkelt, láthatatlan férgek sokasága marja.)

kép | shutterstock.com