Inczédy Tamás

FÓB

2013 július

FÓB

Lármára ébredek. Szemem nyílik, és egy piros asztallábat vélek megpillantani. Azonnal a pokol fenekére kívánom, és ugyanazzal a lendülettel visszacsukom szemhéjam. Fáj az agyam, dühít, hogy a világ nincsen rám tekintettel, pofátlanul nyugalmamba tolakszik.

A világ a maga megújulásra képtelen színeivel és ezzel a beszüremlő lármájával, ami ördög tudja, honnan érkezik, és ami elől hiába menekülök csukott szemem sötétségébe, hallójáratomon keresztül újra rám ront.

hűséges ruhaállat

Kinyújtom a kezem. Egy párna, pokróc vagy bármi után kotorászok, amit a fülemre tehetnék, hogy tompítsa a ricsajt. Ujjhegyem valami vastag textilbe botlik, egy pillanattal később érzem rajta a fröccsentett műanyaglogót, a pulcsim az, itt hever mellettem, még anyámtól kaptam évekkel ezelőtt, nem pont olyan a színe, mint szerettem volna, de már hozzászoktam. Gyorsan a fülemre szorítom, a zaj halkul. Hálás vagyok most ennek a hűséges ruhaállatnak. Segítségével sikerült gátat vetnem a világ ellenem intézett, mai, első támadásának.

Tovább fekszem csukott szemmel, és reménykedem, talán vissza tudok süppedni az álomtalan alvásba, a semmi boldogságába. Ha sikerül, nyerek egy, talán két órát, mielőtt újra tudomásul kell vennem az embereket, saját magamat is. Így vegetálok tetszhalottként, alvás és ébrenlét közt, a senki földjén.

Biztosra veszem, hogy egészen banális oka van állapotomnak, megint durván berúgtam. Meg sem próbálom felidézni az előző éjszakát, nem érdekel a múlt, a közeli főként nem. A jövő sem érdekel, a jelen is csak annyiban, hogy ne vegyek tudomást róla. Szeretnék elaludni – nem létezni. A lárma azonban nem csitul, most épp ordenáré röhögéshullámban tör felém, a valóság repeszei csattognak mindenfelé. Néhány kegyelmi pillanatért fohászkodva zsugorodom embriópózba, és várok.

adrien converse hx3isxl1k4i unsplash

Hangos beszélgetés árad zsibongva, amit időről időre röhögés tör meg. Ez a kakofónia tévékészülékre utal. Bizonyára valami hibbant showműsor. Az egyik szereplő kacarászása különösen irritáló.

A valóság immár ostromgyűrűje alá vont, és ébredésem lassan elodázhatatlanná fajul. Szívósan kapaszkodom tovább a semmi utolsó foszlányaiba, de kicsúsznak kezemből.

És mintha a műsor nem is magyar volna. Milyen nyelv ez? Valami szláv harákolás. Egyszer magyarázta nekem a Gödörben egy szlovák csávó, hogy ők könnyen megértik a cseheket, de visszafelé ez nem működik. Mondtam neki, hogy mi magyarok nem értünk senkit és minket sem értenek. Nem értette.

a magyar spleen

Megint heherészést hallok. Belém hasít a gondolat, hogy nem is egy tévé szól, hanem külföldiek piálnak a szomszéd szobában. Betolakszanak a magyar spleenbe, és van pofájuk röhögcsélni. Amelyik kappanhangon csukladozik a vihogástól, simán meg tudnám fojtani egy kanál vízben.

Hát jó. Ameddig lehetett, kitartottam, de ez édeskevésnek bizonyult. Nyert a világ, ideje tudomásul vennem. Kinyitom a szemem. Lassan felismerem, hogy nem is asztalláb az a valami, hanem egy piros farmer szára lóg le a magas székről. Ki a fene hord ilyet manapság? Valami megveszekedett exhibicionista idióta. Fiú vagy lány? A nadrágról nem lehet eldönteni. Manapság minden unisex. Nadrágok, emberek egyaránt. Pillantásom a helyiség távoli felébe csúszik, bele a táguló szobába. Fiatalos berendezés, mindenfelé kajamaradék, ruhák, a sarokban gitár.

Ekkor sajgó agyam kapuján bedörömböl a kérdés, hogy hol a francba’ vagyok?

blue and black abstract painting

Felállok, megszédülök. Belekapaszkodom a magas szék karfájába, amin a piros farmer lóg. Rutinosan visszanyelek egy hányásrohamot, és elindulok az ajtó irányában. Lenyomom a kilincset, kitárom az ajtót, és pont azt látom, amire számítottam.

Asztal körül olyan tízfős társaság poharazik, egyikük széles mozdulatokkal magyaráz valamit azon a szláv nyelven.

Annyira benne van a mondókájában, hogy ültéből félig fölállva hadonászik.

Minden szem rajta, várják a csattanót, de akkor a főkolompos észrevesz engem, kiegyenesedik, és széles vigyorral felém fordul.

– What’s up man? Come on, drink a fuckin’ beer with us – kelet-európai akcentussal ejti az angol szavakat. Már csak ez hiányzott!

A többieken látom, kissé bosszúsak, mert miattam lemaradtak a poénról, de érdeklődve bámulnak rám, ahogyan imént a főkolomposukra. Csakhogy nekem nincs semmi mondanivalóm.

– I am fuckin’ wasted – válaszolom végül ingerülten.

A srác erre önfeledten trillázva, idegesítően felnevet. Tehát ő az.

Gyorsan végigsorolja az asztalnál ülők nevét, szlávosan zöttyennek a szavak, mindnél felém röppen egy mosoly vagy egy intés az asztal mellől, utoljára hagyja a magáét; Vlado.

adrien converse wvdg v9r r4 unsplash

– Botond – nyögöm ki –, my name is Botond.

– Hey Botond – ömlik rám egyszerre tíz vigyorgó szájból.

Nem tehetek mást, elindulok feléjük, már mozdulnak is, hogy helyet szorítsanak nekem. Lehuppanok egy szőke lány mellé. Nagy bociszemekkel várják, hogy mondjak valamit.

– Where the hell am I? – kérdezem kínosan.

– Fuck man! – Vlado vigyorog, mint egy töklámpa. – We are in Budapest! Best city on Earth!

Tósztra emeli a poharát, mutatva, hogy komolyan gondolta, a véleményéhez pedig kilenc másik pohár csatlakozik. Valamelyikük kezembe nyom egy dobozos sört. Jó hideg. Lüktető halántékomhoz szorítom.

– You don’t remember a thing from last night, do you?

– I have not tried yet. I guess not.

Bontom a sört, és a fejemben lévő nyomás már az első kortytól csillapszik. Vlado mesélni kezd. Megtudom, hogy mind itt tanulnak Budapesten, és hogy éjjel az utcán találtak egy hókupacban fekve. Nem akarták, hogy megfagyjak, és amúgy is régóta szerették volna már viszonozni a magyarok híres vendégszeretetét.

kép | Adrien Converse, unsplash.com