FILMSZAKADÁS

Végigvágódtam a földön, akár egy
rosszul megtámasztott kapanyél.
Az öntudatvesztés jó volt. Meleg
és nyugalom. Így fogok akkor is?
Véglegesen is ilyen átzuhanni?

*

Előbb a hangok jöttek vissza.
„Üljön fel!”, „Maradjon!”, „Segítsek?”,
„Jól van?” – ennyi volt a világ
a gélszerű szürkeségben.
Mozdultam volna, úgy maradtam.
De hogy hol és miért, föl sem merült.
Nem volt kérdés. Ahol ez a kérdés
lenni szokott, az a hely nem volt.

*

„A szíve nem fáj?” – hallottam, és bár
a testem már adott jeleket,
a szívemről mit se tudtam.
Akkor már újra megindult az idő.
Persze csak épp-ahogy. Bénulás utáni,
szöszmörgő korcs-idő. Az a mindegy-fajta,
alig mocorgó. Mint homokon, vízen
a szél redőzete.

*

Nem tudom, mikor is sejlett fel, hogy
könyvesboltban vagyok. Nem tudtam,
miért ott, de szemernyi csodálkozás,
annyi se volt bennem, hogy ott vagyok. Puszta,
reflexió nélküli tudomásulvétel csupán.
Ott vagyok, vagyok.

*

Bár pontosabb lenne ragozás nélkül mondani.
Mindent. Az egyes szám első félrevezető,
de a harmadik személy se jó.
Az én: homályos paca. Egy pacni csak, nem én és nem az.
Valami. A tér közepén van, és a tér
alig több, mint ez a foltnyi massza.

*

Ami igazán volt, az egyetlen kérdés.
És azt, úgy látszott, e foltnak kell
eldöntenie: maradjon-e, ahol van,
vagy keljen.

Felkelni! – ezt
pontosan tudtam. Valami tudta bennem.
A testemnek meg jólesett ottmaradnia.

*

Nem érnek hozzám, nem fognak meg kezek.

Meleg és puha.

Mozdulni kell.

*

Karom nyújtom, segítenek. Nincs kép,
hányan állnak körül. Csak hangok, foltok,
redukált, egyszerű világ. Semmi bonyodalom.
„Köszönöm, nincs bajom” – gyengécske hang.
Inkább zörej. Ha lenne én, azt mondanám,
enyém.

*

Lassan emlékezem vissza, hogyan
olvadt el a külvilág. Egy könyvgerinc
maradt, egy polcszél, amelyben
megfogódzkodtam, körötte bizsergő,
málló kontúrú valamik. Állni
türelmesen, míg elmúlik, ahogy szokott,
gondoltam, vártam. Nem az lett.
Nem volt figyelmeztetés.
Észrevétlen
filmszakadás.

kép | shutterstock.com