FESTŐ A DOMBOK KÖZÖTT
2005 július
Somogyi Balázs János emlékére
Dombok és dombok és dombok.
Elindulsz. Éjéből kibomló táj,
törzsekkel metszett féléber horizont,
sötétzöld tömbök, nyers kibontakozás.
A fákon a felszívott kontúrok,
rajtad a rövid kiskabát.
Nem rohanni, nem sétálni – menni,
mély lélegzeteket venni,
szívni a hajnal hasadtát. Mámorító józanság!
Kutyád le-lemarad mögötted,
aztán előrevágtat messze, a kanyaron túlra,
összeköti a megtett és rád váró utat.
A táj a legtisztább beszéd.
Megunhatatlan, ahogy ismétli önmagát,
és sohasem ugyanaz, és nem lehetne más,
szeszély és törvény. Eligazítás.
Kimért, egyenletes léptekkel
felelhet rá, aki érti e beszédet.
Dombok közt, fák közt menni.
Ahova hívnak, beköszönni,
szót váltani, vagy csak hallgatni félszegen,
elköszönni, és indulni tovább.
Bánva csínján az idővel,
csenni át jövendő korokba, amit látsz.
Menni – lépteid kimérik, pórusaid felszívják
a teret, színeket, formát.
Nem kellenek skiccek. Összegyűlik belül,
ami festésre érdemes.
Menni kell, fák közt, dombhátakon át,
járni a somogyi iskolát.
Egyetlen tál étel egész napra.
Este eszed meg,
de előtte még lefested a tányért, a kanalat
lágy árnyékaikkal, ahogy az asztalra folynak.
Fogy a gyertya. A képek nem fogynak
benned – lázak folyama, ábrák abraka!
Egymásba hullanak nappalok, éjek.
Nehéz karjaid gyűrt takarón égnek,
ébredjél, János! Itt a virradat:
ágyadból magadat lábra köhögni,
elindulni, dombok közé tűnni.
Kutyád majd megáll, megsirat.