FERENC JÓSKA A FOGPISZKÁLÓTARTÓN

E sorozat nyitó darabjában a „megfogható” kulturális mikroörökség két nagy osztályáról esett szó: a családi/személyes emlékezet dokumentumvilágáról, illetve a magánkollekciók tárgyvilágáról. Óvatosan már el is kezdtem érvelni amellett, hogy a hosszútávú megőrzés útja mindkét esetben a gyűjteményezésen keresztül vezet – miközben ezt egyik jelenlegi nagy memóriaintézménytől (levéltár, könyvtár, múzeum) sem remélhetjük. szinte láthatatlan Mielőtt azonban tovább lépnénk, szükséges röviden kitérni rá, hogy ugyanennek a kulturális mikroörökségnek valójában van még egy harmadik és egy negyedik osztálya is: az „épített mikroörökség” és a „természeti mikroörökség”. Ezekre ugyanúgy igaz, hogy az intézményes megőrzés és a figyelem a „megafaunára” irányul: az épített környezet világában a nagy és emblematikus épületekre és együtteseikre, hidakra, tornyokra. A megőrzésért felelős központi rendszerek számára a sokkal kisebb méretű, de nagyobb számú épített mikroobjektum szinte láthatatlan: határjelek, útjelzők, fakeresztek, haranglábak, kutak, ma viskónak tűnő hajdanvolt jégvermek, elhagyott erdei fürdők, utak kő műtárgyai, apró vízművek, lépcsők, kis kápolnák, kripták, kilátók, szobrocskák … Bővebben: FERENC JÓSKA A FOGPISZKÁLÓTARTÓN