TERMÉSZET

Választott szavam a természet, bár Beney Zsuzsa szövegében^[1] csak a természetpusztítás szerepel, ám mindjárt látni fogják, hogy a kettő összefügg.

hiányoztak az élmények

Apám földrajz, biológia, kémia szakos tanár volt. Anyám gyerekkoromban az apai tekintélyre hivatkozva próbált fegyelmezni. Meg akartam felelni elvárásaiknak, de minden igyekezetem ellenére, sőt, épp ezért, apám tárgyaiban nagyon gyenge voltam. A biológia kétségbeesett emlékezet-torna volt számomra, amihez hiányoztak az élmények. Nem ismertem a növényeket, csak bemagoltam, amit mondani kell. Földrajzórán aludt a képzeletem, a kémia alapvető fogalmait sem tudtam értelmezni. Az irodalom más volt. Elfogadtam: nincs tehetségem a természettudományokhoz. Kirándultam, sok hegycsúcsot megmásztam, a jó levegő, a társaság és a teljesítmény kedvéért. A virágok szentimentális bámulása mindenkor távol állt tőlem, inkább taszított.

Nem oly régen megláttam egy növényt. Virágzott. Megannyi vörös és lila fülbevaló színezte zöld leveleit. A fülbevalók kisebb és nagyobb gömbje úgy illeszkedett egymáshoz, mint lampionok egy kínai kertben. Mi ez a pompa, ez a hiábavalóság? E pazarló feleslegesség?

A macskám jutott eszembe. Bájos volt. Hálás és kedves. Soha nem mart meg, nem vájta fogát a kezembe, megállt az utolsó pillanatban, tekintettel volt rám. Elnéztem, ahogy reggelente mosakszik. Nagy gonddal, egyenletes mozdulatokkal nyalogatta a szőrét. Elszorult a szívem. Miért fontos neki, hogy mosakodjék? Mi ez a felesleges fontoskodás?

Tavasz, nyár ősz, tél. Születik – pusztul. És újra.

Nem értem a természetet. Nem tudom megmondani, mire való. Elmélet itt nem segít. Márpedig fogalmaink ismert szintjén minden az. Halott, mert a tudat halott, mely a jól értesültek biztonságával nyilatkozik a témáról. Nem fogja fel az életet – úgy tesz mégis, mintha tudná, mit beszél. Pedig nem tudja.

A növények élete – folytonos történés, megvalósulás és elévülés. Majd kezdődik újra. Hogyan lehetséges? Ki csinálja? A szétdarabolódott fogalmak közt élő ember oda-vissza ugrál itt és ott között, és kizárja magát az élet tényleges tapasztalásából. Például nem veszi észre, hogy az észlelés megelőzi a gondolkodást. Nincs fogalmam, milyen az élet élő szintje, de tudom, hogy más, mint amit jelenlegi érzékelésem alapján el tudok gondolni. Figyelmem felfogó-készségét kellene megváltoztatnom. Amíg ez meg nem történik, a természet számomra halott. Vagy ha jobban tetszik: én vagyok halott az ő számára. Használom, beleszólok élő szövetébe – kész tényeit ismerem csak, szavait, de a szavakat nem tudom mondatokká olvasni, a mondatok nem válnak bekezdésekké, a bekezdésekből nem lesz fejezet és könyv. Ez az igazi természetrombolás. Minden ebből következik. Van egy nyelv, szavai készek – és nem tudunk róla semmit. Látjuk a jeleit, de nem tudjuk a jelentését. Csak elvesszük, ami számunkra hasznos. De hogy mit rombolunk – nem értjük, nem tudjuk.

rejtett üzenet

A teremtett világ – kész. Nekem az. Nem tudom, ki az alkotó. Hiába adok választ, ugyanolyan halott marad, mint a kérdés. De ami ennél fontosabb: bennünk hal el a természet, a mi érzékelésünkben. A természeti világba szőtt és felfogott, rejtett üzenet azt mondja: aki ennek a szövegnek a halottságáról tud, akiben felmerül a kérdés, hogy mire való – az megérett rá, hogy föloldja a megkövesedett életet. E bizalom egyetlen lénynek szól. Persze megteheti, hogy nemet mond. Vagy bólint rá. Szabad. Tőle függ, hogy az egésznek értelmet adjon. Miért e rejtett bizalom? Nem kockázatos épp az emberben bízni, aki fél a változástól, őrzi szokásait, érzéseit, teóriákba rejtve hurcolja gondolatait? Épp az ember fog megváltozni, tenni valamit?

Ki más?

1. A jegyzet egy Beney Zsuzsa-idézethez készült. Az idézet: „… mindaz, ami a mai természetpusztításhoz vezetett, a hajdani gyűjtögetés, vadászás továbbfejlesztése – lépésről lépésre, mindig csak kicsit tökéletesítve módszereinket, míg egyszer észre nem vettük, hogy a folyamat megfordult, a tökéletesítés pusztítássá alakult? De van-e ember, aki megmondja, mikor történt a nagy fordulat? Van-e, aki rájöhetne, melyik lépést hibáztuk el? … vajon nem abban áll-e ennek a folyamatnak kétségbeejtő végzetessége, hogy benne tökéletesen és helyrehozhatatlanul elválik az ember mint személy, és az ember mint egy természeti faj egyede, s az emberi szubjektumok szellemi világa összeadódva egészen más eredményt ad, mint egyes részeiben. … S ha ez így van, mi lehet az emberi lét fenntartásának – úgy is mondhatjuk, az emberi szellem fenntartásának további lehetősége?” (Előszó Endreffy Zoltán ’hogy művelje és őrizze…’ című könyvéhez) ↑

kép | adobe.com