Fenyő Ervin

PILLANTÁS A „HÍDRÓL”

2009 augusztus

PILLANTÁS A „HÍDRÓL”

„A nagy színész…”

Egy Szilágyi Erzsébet fasori presszóban ültünk Cserje Zsuzsával. Megemlítette: könyvet ír egy nagy színészről. Kiről? – kérdeztem. Találgatok, színészek neveit sorolom. Nem, nem, nem – mondja. „Nagyobb formátumú színészről van szó.” Ki lehet az? Még néhány kísérlet után feladtam. „Pécsi” – mondja. Pécsi? Elméláztam. Igazság szerint azt gondoltam: Ja! Csak Pécsi!? …Ma erre nem vagyok büszke. Pécsi Sándort nem vettem észre. S hozzáteszem: valószínűleg mást sem. Vagy mást vettem észre, mint amit ma érdemesnek vélek észrevenni.
itt élt a nagyvilág!
Kamasz-világban éltem. Ez talán nemzedéki betegség volt. Színészideáljaim egy kamasz ideáljai voltak: spleenes értelmiséginek képzeltem magam, aki mások, sőt önmaga előtt is pózol. A színház más volt a hatvanas években, mint ma. (Hogyne lett volna más?!…) Nekem nagyon fontos volt: kimozdított az egyhangúságból. Az amerikai darabokat különösen szerettem. És a színészt elsősorban, aki amerikai értelmiségit játszott. Segített az elvágyódásban, hogy magamat annak képzeljem, amilyen soha nem vagyok. Néhány napig úgy közlekedtem, mintha New Yorkban élnék a felhőkarcolók s a villogó neonfények árnyékában. Amerikai értelmiségi! Magányos, nagystílű, szerelmeiben enyhén romlott, de azért a nagy „ő”-ről ábrándozik – eltagadott s végtelen vágyai táplálják –, tele a szíve idealizmussal… Messze tévedő tekintet, lazán átvetett sál, hosszú haj, slampos öltözék… Egyébként velem úgysem történne semmi… Kazinczy utca, Dob utca, Irányi utca – ezekben nincs semmi nagyvonalúság… Broadway! – az igen! Egy vasárnap New Yorkban volt a címe a darabnak, amely lenyűgözött azzal, hogy díszlet-ablakain át bizonyos ritmikussággal láthatóak voltak New York fényei… Ma kicsit pironkodom, milyen kevéssel beéri az ember… Csak hát az egykori Majakovszkij, ma Király utcai öreg ház második emeleti ablakából az utca két oldala közé kifeszített fémhuzalon egyetlen villanykörtét himbált a szél, a november esti szürkületben ez világította be az egyébként teljesen kihalt utcát. Naponta egyszer végigmentem a Váci utcának azon a szakaszán, amit ma alig tudok elviselni, mert olyan, mint bármely nyugati nagyváros központi vásárlóutcája – akkor kopottas, de izgalmas volt, magánkereskedők önálló ízlésről árulkodó, sokszínű boltjaival: itt élt a nagyvilág! Lazán, hosszan elnyújtott, affektált léptekkel vonszoltam magam. „Halló!” – mondja a telefonba a színész. – „Jerry Ryan vagyok! Egyike annak a tíz-tizenöt vadidegen pofának, akivel tegnap este Oscaréknál találkozott…” – valahogy így szóltak a Libikóka kezdő mondatai… Jerry Ryan? Ó igen, Jerry!… A Váci utcán! Kívülről látod magad, mintha filmen mutatnának. Idézőjelben élsz. Fáradság, egykedvűség – ez a szereped. Titkaid vannak. Szerelmek, vágyak, révedő tekintet. Elfojtott álmok. Hallgatsz róluk.

fenyo2_0720Pécsi Sándor ebbe nem fért bele. Mintha más égitestről dobták volna le. Olyan természetesen tartozott az életünkhöz, mint a levegő. Nevettünk rajta. Utánoztuk. Kicsattant az egészségtől. Örökéletűnek tűnt. Időtlen öregnek. Legtöbbször öregeket is játszott. Sarkadi Imre Szeptember című drámájának hetvenéves paraszthősét 1955-ben ő játszotta az ősbemutatón. Harminchárom éves volt.

A színész halhatatlansága

Az ember azt hinné, hogy a színész pályája életével lezárul. A róla őrzött emlék, benyomás, ítélet alig vagy egyáltalán nem változik, ha egyáltalán eszébe jut még valakinek. Pécsiről sok emlékem van, ezekkel eddig nem vetettem számot. Több mint harminchárom éve nem él már. Ám ha nem sajnálom a fáradságot, hogy egy-egy pillantást vessek a „hídról”, mely – költőien szólva – a lét egyik partjától a másikig vezet, föltűnik, hogy emlékeim együtt változnak velem, minden következő pillanatom felülírja az előzőt. Tanúsítom tehát, hogy a színész élete nem zárul le élete utolsó pillanatával. S nemcsak a színészeké. Furcsa kényszerképzetem, hogy az élők és holtak közt tátongó szakadék épp itt, és épp így eltüntethető: változásainkkal alakítunk azon is, amit emlékeinkben egy-egy barátról, ismerősről, ellenségről őrzünk.

*

Vászja megkérdezi: „Mondd, öreg, van-e Isten?” Pécsi a Vászját játszó Huszti szemébe néz. Szünetet tart. Hosszút? Rövidet? Mosolyog. Mosolyog, de hogyan! Titkai vannak. Halkan mondja, nagyon szelíden: „Ha hiszel benne, van, ha nem hiszel benne, nincs.” Ilyen pillanatokért érdemes színházba járni.

Hányszor jutott eszembe ez a színházban megélt pillanat! Válságok idején, vagy amikor egy-egy vitában az emberi megismerés elsődlegességét akartam igazolni az objektív, „tőlünk független” világgal szemben. De eszembe jutott, ha vigasztalásra volt szükségem. Végigkísérte egész felnőtt életemet.
szavak előtti-feletti csend
Ki hozta létre? Kétségtelenül a színész. Meg a rendező. (Nem vagyok elfogult? Nincs bennem némi részrehajlás? Nem akarok elégtételt szolgáltatni a rendezőnek, aki közel áll hozzám, aki a tanárom? Nem vagyok elfogult, és nincs bennem részrehajlás.) A pillanat mindkettőjüké. A csendet, a szelídséget, a beszédes hallgatást, mely az előadás tartóoszlopa, gerince volt, egy zenemű harmóniáira érzékeny figyelem tartotta és hangolta össze. Erről tanúskodni a rendező dolga: Ádám Ottóé. Megtartó visszahúzódás, önösség nélkül.1 Aki megvalósítja, a hallgató csendet kibírja – a színész: Pécsi Sándor. Az Éjjeli menedékhely 1968-as Madách színházi előadásán sem a színészek, sem a rendező nem zavarták meg ezt a szavak előtti-feletti csendet, mely a legmélyebb szó, mely emberek között megszülethet. Üres „tér”, amelyben felhangozhat maga a mű.

Pécsi olyan volt Lukaként, mint kortalan angyal, aki poloskák és férgek közt is őrzi önmagát. Mintha épp most vetette volna le angyalszárnyait; vagy le sem vetette, csak egy ideig bóklászik még itt a sötétség birodalmában – hogy másokat vigasztaljon, aztán megy tovább, mert másutt van dolga.

Színház a körúton

Az a Lenin körúti épület, amelyben ezek a szavak elhangzottak, ma már rég nem az, ami volt. 1961-től 1975-ig itt volt a korszak legelmélyültebb magyar színházi műhelye, nem egyetlen jelentős alkotóművész színháza – sokaké. Egyedül nem lehet színházat csinálni – közösség kell hozzá. Színészek, rendezők, díszítők, kellékesek, szabók, világosítók, öltöztetők – hogy milyen fontosak a szabók és az öltöztetők, csak a színházi emberek tudják –, súgók, ügyelők: nézők számára csupa láthatatlan ember. Ők adják a színház lelkét. János a nagy Madáchban, vagy Feri bácsi a kicsiben. Tarr Mari, aki az előadások egy részét súgta; Magyarics Györgyi és Balogh Erzsi volt a titkárságon… Helyettesíthetetlen emberek. Miképpen az volt Sántha Ági Szolnokon, Horkits Erzsike Szegeden. S a fodrászok?!… Micsoda mókamester volt Dobos Ferike a szolnoki színházban…! Mennyit nevettünk! Milyen jó volt bemenni a fodrásztárába! Figyelt rá, rendet tartott. Kiapadhatatlan mókáival csak szorongását, aggodalmait leplezte. Szerettem a masztix csípős szagát, a párolgó benzinét, a különböző krémek és a púder édeskés illatát.

Éjjeli menedékhely, Domján Edit, Pécsi Sándor, Huszti Péter, madachszinhaz.hu

Éjjeli menedékhely, Domján Edit, Pécsi Sándor, Huszti Péter, madachszinhaz.hu

Történelmi korokra – saját múltunkra is – legtöbbször megegyezésen alapuló sémák szerint emlékezünk. Ezek a sztereotípiák megfellebbezhetetlenek. Ha megbolygatod őket – botrányt okozol. A sémák jól bejáratott, unalomig ismert rokon- és ellenszenveket mozgatnak. Ezt a politikai „kétszer kettőt” szinte már minden gyerek tudja. Panelek a gonosz ilyen-olyan rendszerről… Mintha nem volna minden történelmi tény mögött emberi igazság vagy tévedés, mintha nem úgy játszódnának le az események, hogy valaki rábólint vagy ellene tesz. Nincs mese – ezek valódi drámák. A sémák hazugok, komolytalanok, csupán az elme megalkuvó játékai a valóság megismerése, feltárása helyett.

„S mi volt még? – kérdezte az író, és felelt is rá: Hó. Sok hó. – …..ez történt például ebben a háborúban, amiről a történetírók nem fognak tudni: hogy télen esett a hó” – írja Ottlik Géza Történelem című írásában. Szeretjük ezt elfelejteni. A havat is, meg még sok mást is.

A Madách Színháznak a hatvanas években és a hetvenes évek első felében három igazgatója volt: Both Béla (1964-ig), Ruttkay Ottó (1972-ig) és Ádám Ottó (1972-től). Rendezői: Ádám Ottó, Kerényi Imre (1966-tól), Lengyel György (1966-tól), Pártos Géza (1969-ig), Szirtes Tamás (1973-tól) és Vámos László (1973-ig).

*

A művész helyzete minden korban különleges. Létrehoz valamit, ami korábban még nem volt a világon. Ezt nem lehet kiszámítani, nem következik a hétköznapokból. Tudjuk, létezik aktualizált, hangsúlyozottan politikai színház – ilyen volt például Brechté: forradalmi, agitatív. De – színház!!! Vagyis az agitáció is örök helyzeteket idéz – igazsága van. Brecht így aktualitása ellenére – vagy épp ezért? – megújította a műfajt.
megélhetési színház
Egy „megélhetési” színházban nem merülnek fel igazi kérdések. Ott ha valaki értelmes dolgokat mond, egyáltalán, ha az értelmes élet lehetőségeiről beszél – bolondnak nézik. A „megélhetési színház” amorális, a társadalom kifosztásából él, hiszen önmaga eltartását koldulja. Ez mindenen látszik. A hatvanas évek Madách Színháza más volt.

fenyo4_0720

Éjjeli menedékhely, Pécsi Sándor, Dégi István, madachszinhaz.hu

Az előadás, a „színházi üzem” a darabválasztással kezdődik. Ez a rendező feladata. Mit akar színpadra vinni? Van-e mondandója? Minden korszak nehéz és fojtogató. Lehet persze jobb vagy rosszabb egy társadalom, de aki él, mindig határokba, akadályokba, kérdésekbe ütközik. A bajok pedig nem kívül vannak, hanem bennünk, még akkor is, ha kívül látjuk őket. Naivitás azt hinni, hogy a nehézségek rendeletileg megszüntethetők. A „világ” tőlem olyan amilyen – ahogy Shakespeare mondja a Hamletben: „Nincs a világon se jó, se rossz, gondolkodás teszi azzá”, csak akkor változik, ha én változom. Mit játsszon tehát a színház? Shakespeare-t? Brechtet? Goethét? Beckettet? Pintert? Az indíték csak a drámai hősök igazságát megfejteni vágyó, nyugtalanító s személyes kíváncsiságból jöhet. Bár sok közelítés lehet eredményes, annyit azért megkockáztatok, hogy egy próbafolyamat akkor jó, ha az elején nincs kész az előadás, sok a kérdőjel, sorsokba ágyazott talány. Ilyenkor a próbák nagy felfedezésekkel járnak. A kezdetben nyitva hagyott kérdések módszere persze nem tévesztendő össze a készületlenséggel. De az biztos, hogy az eleve kész megoldások nem segítenek, nem vezetnek élő, formálódó kapcsolatokhoz. A színház nem múzeum, az előadások létrehozásánál csak a türelem és jelen idejű egymásra figyelés használ. Ezt előcsalogatni a rendező dolga. De nem csupán ez. Színészt választ – szerepet oszt. Itt sok minden eldől. Szörnyű leírni, de ebben könyörtelennek kell lenni. Nincs érdek, amelyre hivatkozva kompromisszum köthető. A rendező alapképessége: a bizalom; mindenekelőtt persze bizalom önmagában – csak akkor tud bízni másokban is. Ha az önmagába vetett bizalom növekvő, növekedni fog mások felé is. Pontosan tudnia kell, kiben él az a még ki nem bontott átváltozókészség, mely az adott színdarab megjelenítéséhez szükséges. Hogyan képes ezt felismerni? Úgy, hogy maga is folytonos változásban él – tanulja az életet. Ebből a számíthatatlanságból, tervezhetetlenből merít. Meg kell látnia a színész hétköznapi, csetlő-botló, vagy épp hangoskodó-önmutogató, legtöbbször rejtőzködő lényében a szerep megvalósítójának lehetőségét, az átváltozás esélyét. S el is kell vezetnie ahhoz a forráshoz, amelyből a dráma megfejtéséhez nélkülözhetetlen inspiráció táplálkozik. Nagy színházi korszakokban ez kovácsolja össze a színházi emberek közösségét. Mert a színház közösség. Amikor jól megy – mindenkinek jól megy. Nagy színészi vagy rendezői életművek nem születhetnek egy közeg halódása ellenére, csak ha a társulat csillaga is emelkedőben van.

Kívülálló – ez esetben e sorok írója – nem tudhatja pontosan, miképpen válik problémássá egy éveken át kiemelkedően teljesítő együttes, milyen eresztékeken szivárog be az elbizonytalanodás. Egy közös szó – és a színházé ilyen –, ha harmonikus is, törékeny, idővel változik. Ezeket a változásokat sokan sokféleképpen élik át, ki-ki a maga szempontjai, sorsa szerint.
egyensúlyt teremtő szerep
Pártos Géza 1969-ben Angliába emigrált, Pécsi Sándor 1972. november 4-én meghalt. Halálával a Madách Színház kulcsfontosságú személyisége távozott, akinek egyensúlyt teremtő szerepe volt a sokféle, nemegyszer egymással perben álló, hadakozó komédiás között. Szerepkörét átvehette más, de a társulat életében betöltött szerepét senki: helye betöltetlen maradt. Az egyensúly megbomlott. Ugyanez év karácsonyán Domján Edit öngyilkos lett. Gábor Miklós, az együttes addig vitán felüli vezető művésze a 70-es évek elején mély életkori és művészi válságot élt át. Értékrendjének elbizonytalanodása kihatott kapcsolataira, megváltoztatta a színházban elfoglalt helyzetét. Közben kényszerű nemzedéki váltás zajlott. Huszti Péter lett az új vezető színész, aki Gáborhoz hasonlóan nagy feladatokat kapott. Gábor Miklós és Vass Éva 1974 nyarán elhagyták a Madáchot. Megkérdőjeleződött minden korábbi közös siker. Bizalmatlanokká váltak egymás iránt az emberek, egymást okolták: hát mögött vagy szembe, kimondva vagy kimondatlanul. Elkezdődött a bizalom erodálódása. Ez a társulat fokozatos erővesztésével járt.

fenyo5_0720

Vass Éva, Pécsi Sándor és Ádám Ottó, madachszinhaz.hu

A színész egyénisége

12 éves lehettem, amikor a kis Madáchban a Scapin furfangjait játszották. Az előadást Vámos László rendezte. Ez volt egyik első színház-élményem. A címszerepben Pécsi Sándor. Azon az estén a Tudós nők is ment. Trissotint, a bárgyú költőt Márkus László játszotta. Mindkettőjükre emlékszem. Boldoggá tett, hogy Scapin mindenki eszén túljár. Scapinre emlékszem, nem arra, hogy Pécsi hogyan játszotta. Ő volt Scapin. Harsogó életvágy repítette.

Mit lehet tudni a színészről? Szerepei alapján kiderül-e róla valami? Mozartot nem keverjük össze Beethovennel. És nagy színészeinket? Túl a külsőségeken: megragadható-e a színész egyénisége? Hogy miben rendkívüli? Mit tud elsődlegesen? Ha művész egyáltalán – miben az? Maurizio Pollini másképp formál meg egy zenei frázist, mint Radu Lupu vagy Vladimir Askenazy, Schiff András vagy Rados Ferenc. Meg tudjuk fogalmazni a különbségeket, egybeeséseket?

*

Sokféle színész van. Vannak, akiknek az önkifejezés szenvedéssel jár, a szülés kínjával, s vannak, akiknek nincsenek nehézségeik. Vass Éva mindig vágyakozva emlegette Kiss Manyi vagy Márkus példáját, mert nekik láthatóan nem volt szenvedés a próba, már az első emlékpróbán csaknem készen voltak a szerepükkel. Kiss Manyit soha nem láttam próbálni, de Márkust igen. A mizantróp Philinte-jeként az első emlékpróbára kész szövegtudással jött, és a bemutatóig nem sokat módosított a játékán. Akkor a szerep kapott egy külön rátekintést, amitől minden összefogottabbá vált. De a leglényegesebb dolgok már az első emlékpróbán eldőltek.

Pécsi nem ilyen volt.
megoldás a premieren
Gábor Miklós nehezen tanult szöveget, súgó után viszont nagyszerűen próbált. A megközelítések végtelenségét tudta produkálni, a próba volt számára az igazi játék, ahol felszabadultan, felelősség nélkül mindent kipróbálhatott. Nem ismertem színészt, aki jobban szeretett és tudott is improvizálni. A mizantróp egész próbafolyamatát végigkövethettem. Kiszámíthatatlan volt. Soha nem lehetett tudni, mit talál ki a következő pillanatban. A bemutatón saját zakójában lépett színpadra, mert az elkészült jelmezzel elégedetlen volt. Mint jelmezt hozta be otthonról a színházba, s csak az előadáson vette fel. Megtehette. A bemutatón a produkció nem volt kész. Sok volt a bizonytalanság. Lehet, hogy ha két hónappal tovább próbálunk, akkor is ugyanez lett volna. A bizonytalanság a levegőben volt. A bemutató előadás utolsó pillanataival Gábor mindenkit meglepett: Alceste szembefordulva a közönséggel úgy indult háttal kifelé, hogy mintegy szuggerálja a nézőknek a társadalomból önként kivonuló, magányos ember alakját. A megoldás a premieren született: Alceste tűnő alakjára szűkült a fény. Vámos László, aki a darabot rendezte, és én, aki kivételesen ez alkalommal a segédrendezője voltam, egyszerre hajoltunk össze: „Ez jó!” (Mai ízlésem szerint szájbarágós, didaktikus, teátrális és kulisszahasogatóan önmutogató pillanat volt. Visszatekintve: sok mindent kifejez. A kort, a bizonytalan közeget, amelyben éltünk; Gábor Miklós életének eldöntetlen pillanatát, mely egyszer csak formát öltött mégis: végtelen variáció-sorozat után fölülírva egy egész próbafolyamatot.)

Madách Színház, Pécsi Sándor és Márkus László Dürrenmatt: A nagy Romulus c. darabjának előadásán, fortepan.hu

Madách Színház, Pécsi Sándor és Márkus László Dürrenmatt: A nagy Romulus c. darabjának előadásán, fortepan.hu

Pécsi ilyen sem volt.

Kevés emlékem van arról, hogyan dolgozott Pécsi Sándor, hogyan próbált, hogyan készült a szerepeire. De néhány van. Ezek közül meghatározó, amikor Teiresziászt próbálta az Oidipuszban. Még civilben. A király, Gábor Miklós súgó után mondta szövegét – bravúrosan. Pécsi erre képtelen volt. Összeakadt a nyelve, vörös lett a feje, nem tudta kimondani a mondatokat. Hiába tudta a szövegét, nem formálta meg, „nem fért a testébe”. Minden sok volt. Ő meg türelmetlen, feszült, nem találta a helyét. Hiába állt egy helyben, nekünk, akik a nézőtéren ültünk, az volt az érzésünk, hogy minden ízében mozog, szétrángatja az indulat. Bocsánatot kért, amiért ilyen ügyetlenül próbál. (Ma ezt meghatónak tartom. Hiszen hogyan is próbálhatott volna másként?! Ez volt számára az egyetlen lehetséges, a legtermészetesebb – a vele járó szenvedéssel együtt.) A bemutatón mindebből semmi nem látszott. Csak a hatalmas erő. Nem volt indulatos. Nem feszítette szét az indulat. Jelenléte folyamatos volt: hallgatásban, nyugalomban is. A szavak mögöttiből szólalt meg.

Mi történt közben? Átalakította őt a szerep. A próba, amit láttam, a harc állapota volt: a szerep harcban állt a színész lényével. És amikor átjutott a szenvedésen, szabad rálátása lett az egészre, mint aki megszült valamit-valakit. Innen látta Oidipuszt, ebből a szabadságból. Akkor már csak a másikra kellett figyelnie. Teiresziászként válaszolt a királynak.
belső küzdelem
Pécsi tiszta érzékszerv volt. Egész valóját, érzésvilágát átengedte a szerepnek. Nem okoskodott. Bizonyára semmit nem akart tudni a szerepéről. Valószínű, hogy a keserves átalakulást minden jelentősebb szerep esetében hasonló belső küzdelem kísérte, amihez valóban leginkább a „szülés” hasonlít. (Jobb híján el kell fogadnunk e hasonlatot, bármennyire is bizarr.) A küzdés időszakában nem tudni még, sikerül-e helyet adni az akkor még ismeretlen szerepnek. Minden prekoncepció, személyes ellenállás, okoskodás, vagy bármilyen szándék akadályozza – a lemondás ezekről elősegíti a szerep létrejöttét. Pécsi üres lapként hagyta hatni magára a történéseket, s elölről kezdte mindig az egészet.

Másik próba-emlékem, amikor Müller Péter Szemenszedett igazság című darabjának főszerepét játszotta. Házi főpróbát láttam. Pécsi nagy ambícióval, hihetetlen erőbedobással játszott. A próbának vége volt. A nézőtér kiürült. Az erkélyen voltam, nem tudom, hogy maradhattam ott, de egyszer csak azt vettem észre: egyedül vagyok a sötét nézőtéren. Talán nem mertem kimenni, nehogy zajjal hívjam fel magamra a figyelmet, nem tudom. A függöny nélküli, üres színpadra tűző reflektorok fényében előtűnt Pécsi. Olyan nagy volt a csend, hogy hallottam, amint lépései nyomán cipője talpa recseg. Kis területen sétált fel-alá, aztán megállt a színpad bal oldalán, mint aki játszott eddig, ám most vége – nincs semmije. Valamin bosszankodhatott. Keserűség, ingerültség és elégedetlenség látszott rajta. Magánya kiáltó volt. Állt és szavak nélkül is dohogott. A színész-ember kifosztottságának, múlandó művészete hiábavalóságának élő emlékműve volt.

De nem csak próbán láttam őt. Egy délelőtt a Madách próbatermében diákat vetített mongóliai útjáról az Éjjeli menedékhelyt próbáló társulat tagjainak. Szenvedélyes műgyűjtő volt, rajongott a régi tárgyakért. Magyarázta a diaképeket. Bemutatott egy jurtát, mindenki gurult a nevetéstől. A feleségét emlegette, aki antikvitás iránti szenvedélyét bolondságnak tartotta. Pécsi ironizált és nevetett. S vele az egész társaság. Barátok, nem barátok – mindegy volt. Békét kötöttek arra a délelőttre.

Szörényi Éva és Pécsi Sándor az Erkel című filmben, mandarchiv.hu

Szörényi Éva és Pécsi Sándor az Erkel című filmben, mandarchiv.hu

1972. március 31-én mutatták be a Zendülés a Caine hajónt.A főpróbát néztem a kis Madáchban. Ádám Ottó kért, itt találkozzunk, nézi a próbát. Azt éreztem, Pécsi nem tudja a szövegét. Izgultam érte, átvettem a szorongását, amit a színpadról sugallt. Azt hittem, rosszul van. Féltem, hogy – szörnyű, de így van – a szemem láttára meghal. Olyan volt, mintha levegő után kapkodna. Egy paranoiás, vezetésre alkalmatlan korvettkapitányt játszott, aki képtelen dönteni, s a darab során a hajósok vallomásai s a bizonyítékok súlya alatt összeroppan. Tragikus volt látni a hatalmát vesztő embert, ahogy „elfogy”, ahogy magára maradva védekezik, sarokba szorul, hiába keres társakat. Szánni kellett. Pécsi esendő volt, szívszorító. A szerepet egy ívből formálta. A kapitány kezdeti magabiztossága, méltósága mértanian pontos előkészítője volt a későbbi összeomlásnak. Mestermunka egyfelől, de nyugtalanító is: tudja a színész, mi történik vele a színpadon?
túlfeszültség és átélőkészség
Próba után mentünk a Madách téren, a Rumbach Sebestyén utca felé. Mondtam Ádámnak, hogy szólni kellene Pécsi Sándornak – és itt óvatosan fogalmaztam, mert az átéltek után nem tudtam: jól ítélek-e, és nem is voltam abban a helyzetben, hogy bármit szóvá tegyek –, mert – fogalmaztam szerényen – azt hiszem, Pécsi nem tudja a szöveget, izgultam, nehogy rosszul legyen. „Ez volt a szerepe!” – mondta Ádám. Nem beszéltünk többet erről. Ma úgy látom, amit tapasztaltam, a túlfeszültség és átélőkészség jele volt. Nem jó, ha a néző nincs biztonságban, ha féltenie kell a színészt. Ilyenkor mintha a szerep átvenné az uralmat a színész felett. Pécsi az átlényegülés mámora és mágiája határán pörgött, élvezet és szenvedés vékony mezsgyéjén, melyet a kötéltáncos kockázatot vállaló szenvedélye és a magáról megfeledkezés álomszerű állapota kísérhetett. Még a megtévesztő manőver is benne volt az élvezetben, mint amikor gyerekként beteget vagy halottat játszunk, hogy megijesszük a környezetünket – s közben félszemmel lessük a hatást. Színészként jobb, ha lemondunk erről. Talán a Zendülés a Caine hajón bemutatóján és későbbi előadásain ez is megtörtént.

Elhessegettem volna ezt az emlékemet, talán meg sem fogalmazom, ha nem találom szinte ugyanezt Ádám Ottó visszaemlékezésében. Az előadás – melyről a későbbiekben hosszan és külön kell beszélni – a Pillantás a hídról volt. Eddie Carbonét Pécsi Sándor játszotta.

A próbák utolsó fázisában Pécsi nagyon ideges lett, sőt hisztérikus volt. Az a veszedelmes azonosulás a szereppel, amikor a színész valódi, biológiai hisztériája belemegy a szerep hangjába, s az ember érzi, hogy a szerepen keresztül most maga a színész szól. Ilyenkor a néző ideges lesz, de nem tudja, mi idegesíti. Az idegesíti, hogy érzi, az a vékony légréteg, ami a szerep és a színész között van, hiányzik, elfogyott. Ilyenkor nyugtalanná válik, érzi, hogy valami nincs rendben, tudni akarja, hogy a szerep és a színész nem azonos. Ha azonos lenne, nagyon veszedelmes dolog kezdődnék, akkor az is lehet, hogy ledöfi a másikat a késével. Pécsi Eddie Carbonéján az utolsó napokban elhatalmasodott az erőfeszítés, s a félelem a szereptől. A pánik, a szorongás hisztérikussá tette. Ez a hisztéria gyakran üldözte a főpróbákon, aztán bekerült a szerepbe. A nyilvános főpróbán teljesen elszaladt, és végigőrjöngte a szerepét. Reménytelennek láttam az ügyet, és főpróba után összehívtam a társulatot a házi színpadra, és újabb próbát tartottunk. Ez a nyilvános főpróba napján volt. Körülbelül két órát dolgoztunk, ezalatt sikerült olyan helyzetbe jutnunk, hogy megérezték, milyen veszedelmet rejt a hisztéria, és ha Pécsi nem érezte volna meg a határt, akkor a másnapi premier elveszett. Két óra próba után megérezte ezt. A szelídség is néha ilyen agresszív pillanatokat hoz létre. Nagyon feszült volt a légkör. Délután 4-kor váltunk el, s nem is találkoztunk másnapig. Másnap sokáig beszélgettünk telefonon. Annak idején órákat lehetett vele telefonon beszélgetni, s meg lehetett nyugtatni telefonon keresztül. Pécsi aznap is megnyugodott, és este, amikor találkoztunk, éreztem, hogy tiszta a feje, jó állapotban van. Azt hiszem, életem egyik leghibátlanabb premierje volt.2

A hisztéria többé nem tért vissza. Pécsi Sándor élete egyik legfényesebb diadalát aratta Eddie Carbone szerepében.

Pécsi Sándor és Tolnay Klári, Pillantás a hídról, retronom.hu

Pécsi Sándor és Tolnay Klári, Pillantás a hídról, retronom.hu

*

1961-ben a Lenin körúti színház nyitó darabja A kaukázusi krétakör volt. Pécsi Acdakot játszotta, a bírót. A darab befejező harmada volt az övé, szinte különálló darab. Acdaknak el kellett dönteni egy látszólag megoldhatatlan helyzetet. Ha Pécsi színpadon volt – nem lehetett baj. Komédiás volt, ripacs, aki élvezi a bohóckodást. Ragyogóan építette fel a szerepét, tele meglepetésekkel. Züllöttnek tűnt, félnótásnak, korruptnak. Amikor mintegy véletlenül Acdak egy öregasszony és egy öregember házassága helyett Gruse és Juszuf házasságát bontja fel, a panasszal hozzá forduló két öregnek Pécsi szelíden, ám ellentmondást nem tűrve mondta: „Ötven éve utáljátok egymást, … utáljátok egymást ezután is…” – frenetikusan hangzott. Nem játszott poénra – a szerepet játszotta: és ült minden poén. Uralta lényét a derű. Zseniális bohócot játszott, akinek van tehetsége, sükebókasága, hogy valóban igazságot osszon. Mozdulataiban – viccei, látszólagos komolytalansága és álarca ellenére – ez a remény, ez a vigasztalás élt. Életkedve koronázta meg az egyébként is tüneményes előadást.
odaadás és barátság
Szerepei alapján tudható-e valami lényeges a színész lényéről vagy nem? Mondanám, hogy óvakodjunk a messzemenő következtetésektől, de Pécsi esete bizonyos értelemben erre rácáfol. Mire gondolok? 1964-ben mutatta be a színház Füst Milán Negyedik Henrik királyát. A címszereplő, Gábor Miklós csúcsformában játszott, mellette a barát, Hohenstaufen Frigyes Pécsi volt. Önzetlen öröm, odaadás és a legmélyebb baráti szeretet nyilvánult meg a játékában Henrik király iránt. Nem tudom, milyen kapcsolatban volt egymással a két színész, előbb, később, vagy épp azokban a napokban, amikor a Negyedik Henrik királyt játszották, de tanúsíthatom, hogy Pécsi nem volt sértett vagy kedvetlen, amiért nem róla szólt az előadás. A darab címszereplőjének minden addiginál zajosabb sikere volt, még nagyobb, mint a Hamletben. Pécsiből odaadás és barátság sugárzott. Milyen lehetett a helyzete az együttesben? Nyilvánvalóan voltak nehézségei, de ezeket ismerte és tudta kezelni. Gondolom, gyakran élt át pánikot vagy mindent felforgató válságot, amíg szerepeivel el nem készült, amíg „ki nem hordta azokat”. Ilyenkor nem lehetett könnyű az élete – és persze ettől a környezetéé sem. Öntörvényű volt, aki a maga vívódásai közt él – ám alapvetően boldog. Különállóságáról és központi szerepéről egyaránt szólt Percsihin, a madarász szerepében Gorkij Kispolgárokjában. „Ti, csudabogarak!” – mondta tűnődve, el-elcsodálkozva. Egyszerű volt. Együgyű ember, aki szereti a természetet, és jó beszélgetőtársa a madarainak. Ezért aztán az embereket is szereti. Bóklászik köztük, nagy örömmel érkezik, ám amikor látja kínlódásukat, s nem sokat ért belőle, észreveszi, hogy felesleges, nem figyelnek rá – odébbáll. „Ti, csudabogarak!” – mondta Pécsi. A szemében ott volt az erdő vigasztaló gazdagsága, a madarak boldogító éneke. Gazdag volt az ő madarásza. Nem értették, hát nem értették. Pécsi Percsihinje óriási ellensúly volt Besszemenov kicsinyességével s Tyetyerev rezignált mélabújával szemben. A kispolgárok: fösvények, önzők, kicsinyesek, gyűlölködők. Pécsi Percsihinje felettük állt. Nem szomorkodott, csak az egészet nem értette. „Ti, csudabogarak!’” El-elcsodálkozva, de sértődöttség nélkül hagyta faképnél Besszemenovékat.

Fájdalmas emlékeznem A vágy villamosára. Gyönyörű előadás volt, Vámos egyik legemlékezetesebb rendezése, melyben Pécsin kívül Tolnay Klári, Avar István és Vass Éva is nagyszerű volt. Pécsi Mitch-et játszotta. Részeg, csalódási jelenetét keservesen megszenvedtem. Nehéz volt őt ilyennek látni.

Ma is összeszorul a szívem, amikor felidézem a sírását. Alig játszott szerelmes szerepeket. (Ezért is volt olyan fontos a Pillantás Eddie Carbonéja, s a rendező, Ádám Ottó szereposztó bátorsága.) Mitch-ként megejtő volt, esetlen, ahogy udvarolt. Szemérmes, mint aki nehezen tárja ki magát, mosolyogni kellett rajta. Tiszta, őszinte embert játszott, aki később becsapottnak érezte magát. Emlékszem egy mindent eláruló pillanatára: késve mozdult, mintha kiszaladt volna alóla a talaj. Ez rendkívüli dolog, nem sokan tudják megcsinálni. Nem hiszem, hogy Pécsi kitalálta volna: megtörtént vele. Megtörtént-e máskor is, vagy csak akkor, amikor láttam – nem tudom. A szerep „kézben volt”, Pécsi ökonomikusan építkezett, fegyelmezetten uralta indulatait.
az odafordulás szelídsége
Minden szerepe közül, talán az Éjjeli menedékhely Lukája él bennem leginkább. A darab több előadását is láttam, de a Madách akkori előadását éreztem a leggazdagabbnak. Pécsi egyszerű volt, nyugodt, derűs. Győztes. Lehetett tudni, hogy bölcsessége és nyugalma mindenható. Olyan alakot formált, aki értékrendjével, ítéleteivel alakítója társai sorsának. Vigaszt sugárzott. „Zarándokok vagyunk ezen a földön…” A szenvedésteli pillanatok múlandóságának reményét osztotta meg a többiekkel. Az Éjjeli menedékhelyről szóló elemzések egy része épp Luka alakjában találja meg a dráma leggyengébb pontját. Félrevezet – mondják –, illúziókat ültet el az emberekben, megtéveszti őket. Magam is láttam olyan előadást, ahol a Luka szerepét játszó színész ezt érzékeltette. El lehetett olvasni ezt a véleményt. A vélemény – nem színház. És különösen nem dráma. Pécsi az egészből játszott. Úgy vigasztalta a haldokló Annát, mint aki hisz benne. Nem a szavak értelme volt fontos, hanem a vigasztalás mögötti szeretet. Az odafordulás szelídsége. Vagy ahogy a kelmefestő Bubnovot nyugtatta: „Fessék csak tovább kutyára a mosómedvét…” Hányszor hallom ezt a mondatot Pécsi hangján! „Fessék csak tovább… (kis szünet) kutyára a… (újabb kis szünet) mosómedvét…” A „mosómedve” első szótagján erősebb a hangsúly… Vagy ahogy elmondta az „igazak földjében” reménykedő, majd csalódó ember történetét, vagy a betörőkét, akiket az éhség visz rablásra…..A börtön nem tanít jóra. Az ember, az igen, az taníthatja a másikat, az ember, az taníthat a jóra…” 3 Nem is a szavai, hallgatása volt igazán fontos.

fenyo10_0720

Zenthe Ferenc és Pécsi Sándor a Lencse és kaviár című darabban, szinhazimuzeum.hu

És vígjátéki szerepei? A Kaviár és lencsét végignevettem. Mindenekelőtt miatta. A legtöbb vígjáték az első percek viccei után unalomba fullad – ez volt a nagy kivétel. Pécsi ismerős volt, igazi olasz – honnan hozta? –, sőt nápolyi! Jól emlékszem a Léni nénire is. Kicsattant az életkedvtől. A bemutatón a tapshoz felsorakozó, egymás kezét szorongató színészek újra meg újra énekelték: „Most, hogy meghalt Léni néni, most fogunk csak vígan élni!…” Pécsit szétvetette a boldogság. Sem addig, sem azóta nem láttam senkit, aki ilyen részeggé itta volna magát a sikertől. Egyre mámorosabban harsogta a dalt, jobb lábával nagyot dobbantva ropta újra meg újra a táncot, föl-fölkapta a szoknyáját – mert szoknyát viselt –, és fürdött a tapsban. Nem tudott vele betelni. A Koldusopera Peachumjeként ugyancsak nagy élvezettel énekelt. „Ahelyett, ahelyett,/ ahelyett, hogy szobájába menne fel, / csávárgó lett, csávárgó lett…” – sajátos pécsisándorossággal formálta magáévá a szöveget, zenei frázisokat; „ahelyett” dalolta Pécsi: az első szótag különös hangsúlyt kapott, a „csavargó” „csávárgó” lett – így volt ez jól. Értette-e Brechtet? Hogyne értette volna. A koldusfináléknál élvezettel torzította vonyítássá a hangját – például, amikor ezt énekelte: „Az ember végül megrohad…” Peachumként volt a játékában egy fölényes mosoly, a győztesé, aki tudja, hogyan és hol csalhatja lépre ellenfelét, a dalokban pedig magától értetődő természetességgel értelmezte a helyzeteket. Minden szerepében más volt. Nem törekedett rá – más volt!

A Tanner John házasságában Mendózaként egy csapat sierrai rablót irányított nagy leleménnyel. Szerelmes rablóvezér, aki felejteni ment a Sierra Nevadába, fűzfapoéta, aki közben szerelmes verseket ír imádott Lujzájához. Ám amikor a rablók által feltartóztatott angol úriemberek csoportja megjelenik, visszaalakul az előkelő társaságban otthonos, jó modorú pincérré, aki ártatlanul buktatja le inkognitójukat őrző ismerőseit, kik gyakran voltak vendégei egy londoni luxus étteremben. Játéka, eleganciája, finom iróniája jelezte: a sierrai rabló és a londoni felső tízezer között lényegében nincs nagy különbség…
nyílt tekintet
Az 1972/73-as színházi évad egyik első előadásának szünetében bementem a kis Madáchba Bálint Andráshoz. A Zendülés a Caine-hajónt játszották. Az öltözőben ott volt Pécsi. A szorongó korvettkapitányból semmi nem látszott. Boldog volt, sugárzott az örömtől. Gyönyörűen állt rajta a hajóskapitányi egyenruha, igazán délceg volt. Kíváncsian nézett rám. Bemutatkoztam. Kezet nyújtottam, Pécsi egyfolytában kutatta a tekintetemet. Kérdezett rólam. Mondtam valamit, nem tudom mit, csak arra emlékszem, hogy Pécsi örült. „Igazán? Nahát!” A tekintetében igazi érdeklődés és csodálkozás látszott. Egy boldog gyerek nézett rám. Az Éjjeli menedékhely Lukájának volt ilyen nyílt tekintete. És közben nyalka hajóskapitány volt! Aki messzire lát, a lelkem mélyére. Kár, hogy nem tudom megkérdezni tőle, minek örült.

1972. október 18-án a Royal Shakespeare Company a Szentivánéji álommal vendégszerepelt a Vígszínházban. A szünetben találkoztam Pécsivel. Összeakadt a tekintetünk. Azazhogy… Az első emeleti büfében beszélgetett valakivel, és meglátott. Megismert. „Jó estét!” – mondta, és fülig ért a szája. Anyámon és Sári nagynénémen kívül ilyen önzetlenül senki nem örült nekem.

Valamivel több, mint két héttel később, november 4-én meghalt. Ám abból a tekintetből, ahogy ott, akkor rám nézett, ma is lehet élni.

1 2008 októberében, Ádám Ottó 80. születésnapjára Springer Márta egy füzetnyi írást gyűjtött egybe a Madách egykori igazgató-főrendezője tiszteletére. A rendező halhatatlansága című írásomban ugyanezt a színházi pillanatot idéztem. A színész halhatatlansága – írom most –, a kettő nem elválasztható.
2 Cserje Zsuzsa: Pécsi Sándor (Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1984) – Ádám Ottó emlékezésének részlete a könyv 45–46. oldalán olvasható.
3 Emlékezetem alapján idézem az előadások szövegét. Ennek két oka van. Az egyik személyes: itt az én emlékeim döntőek. A másik: a Madách Színház ’68-as előadásának szövege több fordítás ötvözése. A Gábor Andor-féle alaphoz felhasználták Déry Tiborét is – ezt játszották ’56-ban, Luka akkor is Pécsi volt –, a bárót játszó, oroszul anyanyelvi szinten beszélő Darvas Iván korrekcióival.
felső kép | jokortv.hu