LÉTÜNK HATÁRÁN

Nem értem Camus-t.^[1] Nem hisz az észben – ezért nem helyesli a lehetséges haladást, az átalakítható-formálható társadalmat –, tehát nem bízik a változó történelmi folyamatokban sem. De az még inkább meglep, hogy szerinte az emberiség „szakadatlanul haladt előre sorsa megismerésében”. Egyrészt: „emberiség” nincs, hiszen a szó – „emberiség” – csak afféle ráfogás; Kosztolányi meg még hányan megerősítik: emberek vannak, én meg ő – emberiség nincs. Ez csak annak az önfelejtését rejti, aki kimondja a szót és hivatkozik rá. Ugyanilyen okból a többes szám – „létünk” – használata is illúzió. Mikor lépünk túl „létünk határán”? Ha „tudatunk” megszokott határát meghaladjuk, nem? Ezen a határon azért túl lehet lépni, vagy túl lehetne lépni, többen megtették, észre is vették. De azt megint csak tagadom, hogy ezt a határt egyre jobban ismerjük. Lehet, hogy van, aki jobban ismeri, de ha nem ismeri föl, hogy „léte (létünk) határa” „megismerése (megismerésünk) határával” azonos, és ha tovább akar (akarunk) lépni, megismerésén (megismerésünkön) kell változtatnia (változtatnunk), akkor – szerintem – végképp rossz felé tapogatózunk. Nem értem továbbá, hogy miért élünk „ellentmondásban” – és mit jelent, hogy ezt az ellentmondást meg kell tagadnunk vagy csökkentenünk. Ezek után igazán nem csodálkozhatom azon sem, hogy Camus tanácsa végképp talányos számomra: „emberi feladatunk abban áll, hogy megtaláljuk azt a néhány receptet, amely csillapítja a szabad lelkek végtelen szorongását”.

minden kor igazságtalan

Ez nagyon szép mondat, de megint nem sokat értek belőle. Nem értem, kik azok a „szabad lelkek”, és mitől szoronganak végtelenül. Szép, kétségtelenül szép mondat, szégyellem is bevallani, hogy nem értem, és mégis… Szabad lélek minden emberi lény, aki nincs börtönben? Vagy szabadok vagyunk azt tenni, amit akarunk? Vagy „szabadok” vagyunk, mert a bibliai értelemben „bűnbeesett ember” szabad? A végtelen szorongást értem, azt igen. A továbbiakban csak arra tudok gondolni, hogy „összevarrni azt, ami elszakadt” – képbeszéd, és nyilvánvaló meghasonlásra utal. „Igazságtalan korban igazságot szolgáltatni…” – megint nagyon szép… Ezzel viszont az a baj, hogy minden kor igazságtalan, és bizonyára minden kor az is lesz. Igazságot szolgáltatni pedig nem lehet. Hacsak valaki egyénileg el nem kezdi a szomszédjával, ráadásul ez az igazságtevés – hogy is mondjam? – láthatatlan. Annak kell lennie. Inkognitóban kell történnie. Nem lehet rá hivatkozni, nem lehet „demonstrálni” vele. Egyik embertől a másikig terjed. Ha egyáltalán. Mire gondol Camus? „Meggyőző boldogságot szolgáltatni a század nyomorúsága által megmérgezett népeknek?” Nem lehetetlen feladat? Jó, persze, kicsivel később ő is hasonlót mond… De hiszen nem lehet, éppen ez az, hogy nem lehet! Nem lehet igazságot szolgáltatni, mert nincs rá fórum. Nem lehet, mert nincs rá lehetőség. Nem lehet, mert úgysem venné és nem is veszi észre senki. Nem lehet továbbá azért sem, mert csak egyénileg lehet felismerni: Áhá! Ez az! Ez a nagy „igazságtétele a század nyomorúsága által megmérgezett népeknek!” A fasizmus, a hitlerizmus, a sztálinizmus vagy más „izmus” mérgezte meg a népeket? Nem az emberi tudatot mérgezte meg valami? Nem az emberek gondolkodását fertőzte meg? És aki mondja, nem fertőzött-e maga is? Mert ezzel kellene kezdeni: az igénnyel, hogy megszabaduljunk a fertőzöttségtől, a reménnyel a tiszta öntudatra, vagy igénnyel a megtisztulásra. Nem látok reményt ebben a szövegben. Általánosságokat látok.

„Amikor Algírban laktam, telenként mindig türelmetlen voltam, mert tudtam, hogy a Konzulok völgyének mandulafái egy éjszaka, egyetlen, hideg és tiszta februári éjszaka alatt fehér viráglepelbe öltöznek. Utána gyönyörködve figyeltem, mint áll ellen ez a törékeny hó az esőnek és a tengeri szélnek. Minden évben kitartott, épp annyi ideig, amennyi a gyümölcs megérlelődéséhez kellett.

Ez nem hasonlat. A boldogságot nem hasonlatokkal fogjuk elnyerni. Komolyabb dolgok kellenek hozzá. Csak azt akarom mondani, hogy néha, amikor az élet túl nagy súllyal nehezedik rám a nyomorúsága súlya alatt még mindig roskadozó Európában, e ragyogó tájak felé fordulok, ahol annyi erő maradt” – idézi a virágzó mandulafák képét kicsivel a kiemelt szövegrész után.

nincs belső elmozdulás

A természet vigasztalja – 1940-ben, néhány hónappal a második világháború kitörése után. Jó oka van a csüggedésre. A virágzó mandulafák szép ötlet. Érthető, hogy az írónak szüksége van rá, mint a levegőre, de nem hozhat megoldást… Csak a tudat elmozdulása, csak az alany átváltozása hozhat valami mást. Csak a megtisztulás. Ezt jól mondja Camus – lám, valamit megértek mégis –: ha nincs belső elmozdulás, a lélek határainak rögzítése egyetlen szabadságunk. Rálátunk, felismerjük, körbejárjuk… Marad minden a régiben. Nincs új. A virágba borult mandulafák vigasztalnak. Közhely? A kép azt sugallja: egyszer virágba borul majd ez a most vigasztalan, kopár, kietlen világ is. Az író maga is érzi ennek az abszurditását, nem igaz szentimentalizmusát, és leírja: „ez nem hasonlat”. Pedig az.

Camus mentsége: háború van. „Második”… (haha!)… A második világháború. „A legfontosabb, hogy ne essünk kétségbe. Ne nagyon hallgassunk azokra, akik világ végét kiabálnak. Nem olyan könnyen halnak ki a civilizációk, és ha össze kell is omolnia ennek a világnak, odébb van az még. Igaz, tragikus korban élünk.” Camus nem adja fel: „rendületlenül bízzunk a szellemben…” Nekem ez a szöveg az ellenkezőjét mondja. Bármi van is oda írva, a szöveg a kétségbeesésről szól, arról, hogy nincs remény, arról, hogy a végtelen nyomorúságból talán nincs is kiút, arról, hogy az író tanácstalan… Háború után születtem. Soha nem éltem érett öntudattal bombák és ágyúlövedékek kereszttüzében. Ez a szöveg nem a megjelenés reményében születhetett, de a túlélés, egyáltalán a betűvetés szabad-voltát hirdeti: szavakat formálok, vetek papírra – tehát élek. Ebben a szövegben nincs több remény. Irracionális a mandulafa, és irracionális a népek nyomorúságának gyógyíthatóságába vetett úgynevezett hit is…

A sorok háború idején születtek, a megszállt Párizsban. A szerzőt pedig az emberiség sorsa nyugtalanítja. Micsoda paradox illúzió! Nem talál megoldást. Felfedezi az ellentmondásokat és rögzíti azokat. Rájuk is lát. Ezért írja: „egyre jobban ismerjük létünk határait…”

a pokol

Camus kétségbeesett. Beleborzong: minden mozdulatlan marad. Hogy semmi nem változik. Ez a pokol. Az emberiség szembenéz majd megismerésének korlátaival?… Amin nem tud továbblépni, amin jó lenne továbblépni…? Ezzel szembesülni alig elviselhető. Kapaszkodni a virágzó mandulafák képébe – maga a „szabad lelkek – a szabad Camus! – végtelen szorongása”. Abszurditás. Kiszolgáltatva a természetnek, e nem ember varázsolta csodának… Képtelenség! Miközben ágyú dörög. Géppuskák ropognak. Bomba robban. Ezt hozza létre az ember… Vagy éppen csönd van. Ami mindennél ijesztőbb.

…Ha az emberi megismerés szintje nem változik. Ha beérjük azzal, ami van. Ha nincs más. Ha tagadjuk vagy nem ismerjük az értelem egy lehetséges, magasabb szintjének megvalósíthatóságát.

1. Hozzászólás egy Camus idézethez. Az idézet: „Nem hiszek eléggé az észben ahhoz, hogy helyeseljem a haladást vagy a Történelem bármiféle filozófiáját. De abban hiszek, hogy az ember szakadatlanul haladt előre sorsa megismerésében. Nem léptünk túl létünk határán, de jobban ismerjük. Tudjuk, hogy ellentmondásban élünk, és azt is, hogy meg kell tagadnunk ezt az ellentmondást, és mindent megtennünk annak érdekében, hogy csökkentsük. Emberi feladatunk abban áll, hogy megtaláljuk azt a néhány receptet, amely csillapítja a szabad lelkek végtelen szorongását. Össze kell varrnunk azt, ami elszakadt, felfogható igazságot kell szolgáltatnunk egy nyilvánvalóan igazságtalan világban, meggyőző boldogságot a század nyomorúsága által megmérgezett népeknek. Természetesen ez emberfeletti feladat. De emberfelettinek egész egyszerűen azokat a feladatokat nevezik, amelyeket az emberek hosszú idő alatt végeznek be.” (Albert Camus: A mandulafák) ↑

kép | shutterstock.com