KIFEJEZÉS – SZÍNHÁZI LEVÉL 

A művészi kifejezés hogyanját életem során sokszor éreztem változni. Bizonyára konzervatív vagyok. Az új művészi megoldásokat legtöbbször értetlenül szemlélem. Beszámolok egy közelmúltbeli élményemről, s mindjárt érthető lesz, mit él át a színház tekintetében nem tanulatlan, mégis naivnak mondható néző. Hiszem ugyanis, hogy aki igazán művész, mondanivalójának formát adva másokban találja meg önmagát, léte így nyer értelmet.

az a bizonyos kézfogás

A múlt hónapban három előadást láttam Kolozsváron. A Román Színházban Tom Stoppard Rock and Roll című darabját játszották. Nem volt ez igazán színdarab, inkább valamiféle történelmi visszatekintés Kelet-Európa elmúlt harminc évére – már amit ebből másfél-két órában el lehet mondani. Monológok, sovány párbeszédek követték egymást. De nem unatkoztam. Mivel a szöveget nem értettem, a színészi játék és a rendezői szándék kötötte le a figyelmemet, egészen addig, amíg nem történt valami, ami mindent felülírt: egy férfi és egy nő kezet fogott. Megrendítő volt. Ez a két ember – ahogy később elmesélték a történetet – 1968-ban nagy szerelemben élt Prágában, de a politikai történések erre-arra sodorták őket. 1989-ben találkoznak újra – és együtt maradnak. A történet giccses, a játékot belengte a rendszerváltás optimizmusa – Stoppard nem magyar, és cseh származása ellenére nem Kelet-Európában nevelkedett. De az a bizonyos kézfogás – megtörtént. És mindent jóvátett. A színésznő, aki korábbi jeleneteiben nem volt számomra érdekes, e pillanattól megváltozott. hatott rám, játéka felkeltette a kíváncsiságomat. Partnere is meggyőzően játszott. Örömmel jöttem ki a színházból: az előadás élni segített – pusztán azzal az élő pillanattal, ahogy azok ketten előre nem számítható tétovasággal megérintették egymás kezét. A pillanat kiemelt a hétköznapokból. Hálás voltam érte.

A második estén a Woyzecket láttam a Magyar Színházban. Az előadás 2005-ben elnyerte a legjobb romániai előadás díját. Stúdiószínház: nézők, szereplők a színpadon. „Egy óra negyven perc” – súgta oda vendéglátóm, aki egy barátnőjével maga is elkísért, még ők sem látták az előadást. Néztük Büchner darabját. Aztán elérkezett egy pillanat, mikor óvatosan, lopva felhajtottam az ingujjam, s mintegy véletlenül megnéztem az órám. Hét óra ötvenöt volt. „Még negyven perc – gondoltam. – Hogy fogom én ezt kibírni? Kimenni nem lehet.” Végül öt perccel hamarabb szabadultunk. Jó volt a színház előtti téren az éles, friss levegőn. Örültem, hogy visszakaptam a saját életemet. Olyan, amilyen, nem számít. Mentünk a főtérről a pályaudvar felé vezető úton, és nem tudtunk egymásra nézni. Amit láttunk, elzárt egymástól. Valamit mondani kellett. „Hát… örülök, hogy kinn vagyunk” – ilyesmit motyogtam. A többiek is szavakat kerestek. Nem tudták kifejezni, mi fojtogatja őket, talán azt se tudták, jó színházat láttak-e vagy sem. Reménytelen magány ereszkedett ránk. Kilátástalan világot hurcoltunk magunkban, hiába jöttünk ki a színházból, az átélt hidegségét, részvétlenségét, értelmetlenségét nem tudtuk feloldani. Volt egy pillanat a sebesen iramló Szamos partján, amikor azt gondoltam: így nem lehet élni. Honnan jön ez? A színház elveszett? És az óriási ünneplés a végén? Mi történik itt? A legtöbben rajonganak a keménységért, mely pusztán egy rendező életérzését fogalmazza meg a lehető legbrutálisabb formában, átélhető, megérthető emberi sorsok nélkül. A színészek – betanított munkások – illusztrálnak. Nincs mit érteniük, hiszen eleve le kell mondaniuk hitelesen tanúsítható jelenlétükről. Büchner darabja kapcsán a diktatúra paneljeit látjuk. Ezt felfogni öt percre volt szükségem. A többi: hangulat. Nagyon hosszú. És nagyon unalmas. Ez vélemény-színház, paranoid monológ. Igen-igen látványos és ijesztően veszedelmes: professzionális, az egész gépezet látványosan és bravúrosan működik. Azt üzeni: így látom a világot! Egy óra harmincöt perc! Ezalatt valaki azon őrködik – a rendező –, hogy ne történhessék a színházban semmi más azon az egyetlen, monomániás monológon kívül, hogy: „Én, én, én…! Nézzetek! Lássatok!” Ezt fejezi ki. Kellek én ehhez? A színészek végrehajtják, a nézők megnézik. És örülnek az éles, februári hidegben, hogy saját életük van. Színházon kívül.

nagy protekcióval

A harmadik előadásra lehetetlen volt jegyet szerezni, de – ahogy az lenni szokott – egy jó ismerősnek nagy protekcióval az utolsó pillanatban mégiscsak sikerült. Több jegy nem lévén, egyedül mentem a Magyar Színházba. Csehov Ványa bácsiját játszották. Az előadás 2007-ben a legjobb romániai előadás, a címszereplő a legjobb alakítás díját nyerte el. Az előadást Pesten is láthattam volna, de akkor éppen Kolozsváron voltam. Csak elragadtatott véleményeket hallottam róla mindenfelől. Andrej Serban rendezte, ugyanaz, aki a Román Színházban a Stoppard-darabot. Nagy várakozással foglaltam el a helyemet a nézőtéren.

A szünetben annyit már tudtam, hogy szcenikailag igen kiérlelt víziót látok. A folyton változó színpadi tér sajátos többlet, nem kétséges. De a többiről nem volt – nem lehetett – véleményem, gondoltam, megvárom az előadás végét.

Amikor a hosszú taps, a zajos ünneplés után kiértem a szabad levegőre, meglepődtem. Ugyanaz a fojtogatás, mint a pár napja látott Wojzeck után. Magamnak is alig mertem bevallani. Autó jött értem. Színházi emberek közé vitt, egyikük szerezte a színházjegyet. Kíváncsiak voltak, mit mondok. Már az autóban eldöntöttem, nem hazudok. Magam sem tudtam, mi lesz a végeredmény, de miután nem lehetett kitérni a véleménynyilvánítás elől, mondtam udvariasan, de megfontolás nélkül. Professzionális előadást láttam, bravúrosat, számos lélegzetelállító jelenettel. Ez nem túlzás. Asztrov részeg jelenete egy akrobatának is dicséretére vált volna. És az előadás egy percig sem volt unalmas, ezt nagyon a javára írom. De… nem szeretem ezt az előadást. Véleményszínház ez is. A rendező véleménye két felvonásban, négy képben. Elmondta, hogy szerinte Csehov hősei milyen érdektelenül és unalmasan élik az életüket. Azt is megfogalmazta: nem kár értük. Kisszerű alakok, fulladjanak a maguk mocsarába! Rendben van. Ez nem Csehov. Ez Andrej Serban. Amivel csak az a bajom, hogy hidegen hagy. Nem érint meg. Ha Asztrov doktor és Jelena Andrejevna csak szexuális aktusra vágynak, ami vagy sikerül, vagy nem – érdektelenek számomra; ha Asztrov részegsége arról szól, hogy a színész milyen akrobatikus ügyességgel közlekedik a zsinórpadlástól a színpadig, s azért aggódom, hogy az előttem ülő nézőnek nehogy fejére ejtse a deszkapallót, amivel játszadozik – miközben ez a bravúros tántorgás feledteti velem Asztrov nyomorúságát, nem róla szól, csak a színész ügyességéről: kívül vagyok a darabon, semmit nem érzek a doktor iránt, nem szánom, eszembe sem jut, miért rúg be; ha Szerebjakov professzor csak egy vén kéjenc, aki élvetegül kihasználja a többiek gyengeségét, érthetetlen számomra, mivel téveszti meg és vezeti féle a többieket; ha Ványa bácsi egyik pillanatról a másikra le tud mondani Jelena Andrejevnáról, mintha soha nem jelentett volna számára semmit, akkor visszamenőleg is hitelteleníti önmagát… És minden szereplőről elmondhatnék valami hasonló képtelenséget. Ezek a színpadi figurák így érdektelenek, és nyilván nemcsak az én számomra. Nem érzek irántuk részvétet, mintha függöny takarná el őket előlem – ez a függöny a rendező róluk alkotott véleménye, ítélete –, közömbösek nekem, nem szeretem őket. És itt van a kutya elásva: a rendező nem szereti őket. Ez a szó, ez a kifejezés – érvényes ez az egész előadásra – nem visz minket közelebb egymáshoz. Mondhatják rólam: a pasas konzervatív. Biztos. De van egy mentségem: ember vagyok, és szeretném érteni azoknak az életét, akiket – ha csak a színdarabnyi időre – megismerhettem. Lehet, hogy ez korszerűtlen igény, de – finoman szólva – nem esik távol a színházművészet lényegétől. Mert a színházban az elsődleges indíték, hogy a művész elmond nekem valamit az Emberről – nagy „E”-vel, bizony. Oidipusz, Lear, Hamlet vagy Claudius kapcsán. De ha ezekhez a sorsokhoz nincs köze, ha csupán véleménye van róluk, ha életük nem indítja meg – s ennek előzménye a megértés –, akkor nézőként olyan leszek a színházban, mint a pszichiáter, aki türelemmel hallgatja betegét. De a művészi kifejezés szintje nem lehet beteg. Ott nem rólam, még csak nem is rólunk – hanem épp másokról van szó.

nem merik ezt végiggondolni

Valami ilyesmit mondtam el ott, abban a kolozsvári panellakásban azon az éjszakán. A jelenlévő színházi emberek nem tiltakoztak. Ők már régóta nem merik ezt végiggondolni – mondta egyik is, másik is. Nem illik, nem divat. Pedig – teszem most hozzá – csak az eleven színház, ami megrendít, ami átváltoztat, ami részvétre indít. Aki átéli – néző, játszó személy – megtisztul. Ha megtörténik, akkor, ott, nem bezárulnak, kinyílnak egymás felé az emberek.

Az átélt veszteség ellenére.

A nem elválasztó figyelem – vagy más szóval: részvét – nyitottá tesz. Épp a vélemény, a határainkat őrző egoitás elvesztése, „halála” árán támad fel. Korszerű, nem korszerű – ilyen az emberi lény. Legjobb, ha a művész kedvenc véleményeinek elfelejtésével kezdi. Az ugyanis nem tartozik a darabhoz. A mindenkori, élő színház értelme: olyan szó, melynek révén valaki beavat másokat abba a világba, amit megértett, amit átszenvedett – ami megrendítette és megváltoztatta őt.

Az gyógyít, az színház, azt szeretem.

kép | vecteezy.com