Fenyő Ervin

KI EZ A TALÁNYOS ALAK?

2009 március

KI EZ A TALÁNYOS ALAK?

Az Erasmus kávéházban – ahol természetesen sötét van – két pofa beszélget. (Nem Hacsek és Sajó.) Azt mondja az egyik: „Miért használ álneveket? Csak felesleges bonyodalmakat okoz, szerzőségi vitákat…” A másik így felel: „Talán egyetért velem, ha azt mondom: amikor írunk, így is, úgy is kilépünk önmagunkból; a szó több értelmében kiírjuk magunkból magunkat.” „Nem – mond ellent az első –; épp hogy akkor leszünk azonosak azzal, akik vagyunk.” A másik nyomban rávágja: „Ami nálam ugyanazt jelenti. Beszélő álneveimmel azt a viszonyt pecsételem meg, vagy le, ami számomra inkább az írás előfeltétele. A végeredmény, hogy én ki leszek, vagy az olvasóm kivé lesz, már személyes ügy.”

magamat rejtve

Kövessük a szöveget visszafelé. Az olvasó – tetszik, nem tetszik – én vagyok. Amit olvasok: két író párbeszéde az írásról. A két író – mint kiderül Søren Kierkegaard és Edgar Allan Poe egy harmadik író, Kállay Géza képzeletében. Most ki vallja mindezt? Kállay Géza, Kierkegaard vagy Poe? Belátható: Kállay Géza két író párbeszédében – bajuszosként és sétapálcásként – álnéven (álneveken) vall az írásművészet hogyanjáról. És minden bizonnyal azt szeretné velem, az olvasóval közölni: játszom. Én vagyok Kierkegaard és én vagyok Edgar Allan Poe, és magamat rejtve kiírom, leírom magamból, magamról mindazt, amit a világról gondolok. És néha Shakespeare vagyok és Arany János, máskor Vörösmarty, Babits és Kosztolányi. Meg az a sok-sok szerző, aki a fejemben megfér! A sok-sok fordító, Shakespeare-kutató, angolok, amerikaiak – a sokat emlegetett Stanley Cavell például –, és persze magyarok. S mindez az Erasmus kávéházban – ahol természetesen sötét van –, s ami minden általam ismert és elképzelt jeles író törzshelye Leuvenben, mert oda járok. Én, akinek Remko – pszt! ő is én vagyok, csak el ne árulják! – ide adta a híres Szövegbe Helyező Szerkezetet – ami persze megint az én találmányom, csak maradjon titok! –, hogy segítségével bármely korban, műben, alakban – képzettben és valóságosban – ott lehessek, de azonnal! Mi az, hogy ott?! Nem ,,-ról, -ről” beszélünk, hanem ,,-ban-ben”-ról-ről! Vagyis: a szerkezet segítségével belehuppanok a dolgok közepébe!

Az idézett párbeszéd Kállay Géza Semmi vérjel című kötetének – alcíme: „szövegbe helyező kísérletek” – záró novellájában olvasható. Novella, mondom, éppúgy, mint a most befejezett triptichon első kötetének, a Melyik Erasmus kávéházban történetei, míg a triptichon középső könyve, a Személyes jelentés filozófiai tanulmányokat és esszéket tartalmaz. A harmadik kötet záró novellája, A negyedik személy azért érdemel külön említést, mert olyan, mintha a szerző magaslatról nézne vissza a megtett, három kötetnyi útra, visszatér a műfajhoz, melyet első kötetében kipróbált, felteszi ismét nagy kérdéseit, és kaput nyit új művek felé.

Minden elolvasott könyv tükör. Próbára tesz, megmondja, mennyit értek a világból. A szerzők sem tesznek mást. Hiszen az írók először maguk is olvasók. Olvassák a világ jelenségeit – és megpróbálják értelmezni azokat. Az esszéíró drámákat, regényeket olvas, értekezést ír róluk, eljátszik a lehetőségek sokféleségével. „Van néhány kedvenc régi novellám, ami így hamarjában eszembe jut, de azokat nem én írtam” – mondja Ottlik Géza. Mint olvasó fedezi fel, hogy a „kedvenceket” ugyan más írta le, teljessé mégis ő tette. „Ez elidegeníthetetlen joga minden olvasónak.”[1]

faggatja az alkotókat

A „szövegbe helyező kísérletek” ugyanebből az olvasói helyzetből születtek, s különböző művek kapcsán vetik fel valóság és képzelet viszonyát. Illeszkednek – a nagy Kállay-találmány, a Szövegbe Helyező Szerkezet segítségével – régi alkotásokhoz, s folytatják a töprengést életről, az élet jelenségeit értelmező írásművekről, képzelt és valóságos személyekről. A téma lehet bármi. Shakespeare éppúgy, mint Kosztolányi, Vörösmarty vagy Babits. A választás persze nem esetleges: Kállay Géza kedves szerzőiből válogat. A művek sokféle időben születtek: Shakespeare Vízkeresztje, Viharja, Téli regéje a 17. század elején; Vörösmarty Csongor és Tündéje 1830-ban, Arany Ágnes asszonya 1853-ban; Babits a 20. század első évtizedében vetette papírra az Esti kérdést, Kosztolányi pár évvel később, 1925-26-ban írta az Aranysárkányt és az Édes Annát. A választott művek sokat elárulnak a szerzőről, akinek erős gondolatisága és a filozófia iránti szenvedélyes vonzalma szembetűnő. Filozófia és művészet nagy kérdései foglalkoztatják, erről faggatja az alkotókat, költők és írók képzelt alakjait is. Különböző nézőpontokat idéz, ütköztet nemegyszer egymásnak ellentmondó álláspontokat, s miközben egyiket-másikat értelmezi, maga is állást foglal. A felfedezés izgalmában él, világa sokszínű és összetett, mint a könyve címlapjára idézett Vaszilij Kandinszkijé, aki formák és színek új harmóniájával fejezi ki mindazt, amit a világból felfog: így teszi hozzá az egészhez a maga „olvasatát”.

Kállay Géza fokozatosan avatja be olvasóit. Könyve elején felvezeti a Szövegbe Helyező Szerkezet már a triptichon korábbi köteteiből ismert ötletét, tisztázza, hogy személyes köze van a vizsgált témákhoz, nem csupán a szövegekről, a szövegekben szeretne tájékozódni. A Shakespeare-ről szóló nagy egység ironikus és önironikus felütése azt dörgöli az orrunk alá: nem vagyunk-e az angol drámaköltőt illetően olyanok, mint a Vízkereszt Malvoliója, aki úgy olvassa a belőle csúfot űző Mária és társai gonoszkodó levelét, mintha azt a szeretett Olivia írta volna? Nem ugrunk-e be, nem engedünk-e a kísértésnek, nem kötünk-e magunk is csokros térdszalagot, nem húzunk-e sárga harisnyát? A magyar Vihar-fordítások – újak és régiek – kapcsán kiderül, milyen áttételeken jut el hozzánk az angol eredeti. Hány árnyalat, hány értelmezés! Ugyanis nemcsak Remko, Kállay Géza is tud angolul és magyarul, s bravúrosan használja a nyelvet: nem elértve, megértve mindazt, amiről olvas, ami ugyan még mindig nem volna elegendő, ő azonban nemcsak olvassa a kortárs magyar Shakespeare-fordításokat, de össze is veti azokat az eredetivel. Sőt, könyvében Prospero híres búcsú-monológjának szó szerinti fordítását is mellékeli, megtisztelve az olvasót azzal, hogy maga is értékelhesse a különböző fordítói teljesítményeket. A kötet első nagy egységének legösszetettebb tanulmánya a Téli regével foglalkozik, melynek 1611-es bemutatójáról Simon Forman korabeli naplója tudósít. 1610-ben, az akkor 46 éves Shakespeare sok év londoni tartózkodás után költözik vissza Stratfordba. Idősödő ember, van fogalma a múló Időről – meg is jeleníti darabjában. Felesége 54 éves. A szerző Leontes és Hermione kapcsolatát ebből a személyes érintettségből – lám, a személyesség Shakespeare-re is érvényes! – indítja, első felvonásbeli nagy jelenetük értelmezéséből kitűnik, milyen kétértelmű Shakespeare eredeti szövege, mennyi – fordításban visszaadhatatlan – árnyalata van. Leontes Semmi-monológja előhívja a szerző filozófia iránti szenvedélyét – és máris Wittgensteinnél vagyunk. Az esszé műfajelméleti része Shakespeare kései románcait tárgyalja, majd hosszan értekezik Hermione szobrának megelevenedéséről. És persze az Időről, mely a darab két nagy részét egymástól elválasztja. Mit akar Kállay Géza megfejteni? Leontest? Shakespeare-t? Önmagát? Szenvedéllyel egyensúlyoz képzelet és valóság határán, aztán maga lesz Leontes, aki verset ír a menzán Hermionéhoz. Mire keresi a választ? Mit olvasunk, amikor Shakespeare-t olvassuk? Ki ez a talányos alak, akinek életéről oly keveset tudunk? Őt olvassuk valóban? Nem társszerzőit? Nem a fordító Kosztolányit, Babitsot, Vörösmartyt vagy Aranyt? Vagy nem inkább talán – a Szövegbe Helyező Szerkezet birtokában – önmagunkat?

„… egyszerre akarom megérteni a szöveget és önmagamat; amire rájövök, azt nemcsak a tudománynak szánom, ha kér belőle, hanem önmagamnak (és talán mások léthelyzetének) is. Ekkor az értelmező olvasó nemcsak gondolatokon hatol keresztül, hanem katarzison is áteshet” – írja Kállay Géza könyve 15. oldalán.

tele van keserűséggel

Ennek fényében katartikusak a magyar irodalmat érintő nagy tanulmányai könyve középső egységében, Az Ágnes asszony-értelmezés, Vörösmaty Éj-monológjának összevetése Babits Esti kérdésével, s két Kosztolányi-esszéje az Aranysárkányról és az Édes Annáról. Ez utóbbiak közül az Aranysárkányról írott tanulmányt szeretem a legjobban, tele van keserűséggel és részvéttel, mintha nem is Novák Antal tanár urat csapták volna be, verték volna meg, hanem az esszé íróját. Az Édes Anna-értekezés külön bravúrja, hogy Kállay Géza a legmélyebb toleranciával elfogadja Karinthy Frigyes Édes Anna-bírálatát, miszerint Kosztolányi regénye túlírt. Ám ami ebből kiindulva sikerül, az váratlan és előre nem számítható: mégiscsak a regényíró Kosztolányi Dezső felmagasztalása. Bravúr: megrendítő és megtisztító – amihez csupán eszköz „a sok-sok sütemény” és a „nagy-nagy konyhakés”.

A könyv záró egysége filozofikus értekezéseket tartalmaz az irodalmi és filozófiai metaforáról, metafizikáról, nevekről, névmásokról, hogy eljusson a kötetzáró novelláig, melyről már szóltam. Hogy ki a címadó „negyedik személy” – nem árulom el, majd elolvassák! Mindenesetre nem igazán lepődnék meg, ha Géza barátom – ülvén az Erasmus kávéházban, ahol (ne feledjük!) természetesen sötét van – úgy kezdené következő könyvét, hogy már alig győzi számolni a leveleket, oly sokan jelentkeztek: ők, ők a negyedik személy.

Személyesen.

Az írás Kállay Géza Semmi vérjel című kötetének bemutatójára készült.
  1.  Ottlik Géza: Próza; Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980; 233. oldal
    kép | shutterstock.com