HÉRAKLEITOSZ TOVÁBB KÉRDEZ

Ács József kötetéről

Az Orfeum az alvilágban kötet bemutatója után azt mondta nekem Ács József: „Ez biztatás volt!” Félig magának mondta. És gesztusával mintha megerősítené: „Megcsinálom!” Az önbiztatás azóta átalakult. A jó dolgok így történnek velünk. Új kötete alapján úgy látom, a folytatás (vagy új kezdet?) a legmélyebb kétségbeesés volt. Torkon ragad az egész kötetet átfogó nyitóvers: Fejjel lefelé… A feldobott érme lefelé halad… Játsszunk!? Fej vagy írás? Eltalálod? Mi dönt: szerencse? Azt nem kérem. Az nem szabadság. Hull az érme – fejjel lefelé a fordított szülőcsatornában. Eltűnik, mintha nem is lett volna, mintha nem is lettünk volna. Az első látás elveszett. Nincs szűz pillantás, nincs ártatlanság. Gyanakvás van, látásromlás, alkalmazkodás, szokások, unalom. Meg hogy elsőre mindenről mindent tudunk. Hiszen az az első látás elveszett! Mi maradt? Szenvedés. A feldobott érme lefelé halad, csak lefelé, az idő múlik, és a szemlélőnek, aki immár szigorúan kívülről figyeli a történéseket, nincs más esélye, mint megtalálni valamit, amiről tudja, hogy elveszett, ami úgy van, hogy nincs. Amíg meg nem találod, marad mindig minden ugyanaz. Örök egyformaság, beléd égett új „örökkévalóság”. Pokol. S egy cseppnyi illúzió, hogy „semmi sem dőlt még el…” A helyzet meghaladja erőinket? – szól a kérdés a nyitóvers végén. „… s a láthatatlan / néma víztükör”. Attól függ minden, aki látja. A válasz csak egyéni lehet. Mint ez a kötet is.

*

Először a verscímekre figyeltem. Észrevettem, hogy szabadon hagynak. Kutatni kezdtem a Gyufák, cigaretták, tükrök kötetcím miértjét. Lehetne mondani ezt-azt, magyarázni így-úgy – felesleges. A verscímek a költő egyéniségét érzékeltetik. Hogy nem didaktikus, hogy távol áll tőle minden kioktatás, nem osztja az észt. Tétova pontosság ez, lustán és lassan megszenvedett odahallgatás a szavak előtti tartományra, tanúsítva, hogy a dolgok a jelentéktelenség látszatával történnek velünk, értelmüket is utólag vesszük észre, ha észrevesszük egyáltalán. Közben gyufát gyújtunk, cigarettázunk – Ács nem! –, no meg tükörbe nézünk, ha eszünkbe jut. Hétköznapi és tétova az egész. Ez jó. Saját hang és új.

A könyv első két ciklusa – Hérakleitosz hallgat, Az utolsó találkozás – összetartozik. Témájuk a múlandóság, a múló és elvesztegetett idő, a mindenkori utólagosság, és a mindezt végül is tudomásul vevő, fel-felizzó kétségbeesés. A nyitóvers lehangoló látlelet, a „ha minden így marad” rémült tehetetlensége, ami persze nem lehet, mert ’így maradni’ nem tud. Az uralkodó tendencia szerint minden lefelé megy. A Gyufák, cigaretták, tükrök címadó ciklusig egyfajta filozofikus, sokszínű, sok helyzetű polémia uralja a gyűjteményt, ám onnantól valami más: személyes történésekbe látunk, vívódásokba, kételyekbe. Feltárul, hogy a költő miként éli meg vereségeit, hogyan kerül szembe másokkal, milyen kísértések közt vergődik, és végül hogyan kerül a történések túloldalára és lesz szabad. Hogyan lesz titka, neki, aki egykor a titok nélküliségben reménykedett. Olyan átalakulást él át az olvasó, amire nem számított. Ez nagy öröm. A könyv második fele válasz az első két ciklus kétségbeesett verseire.

*

Négy költemény – négy cerberus – vezeti fel a kötet legsötétebb verseit. Fogadalmak, emlékeztetők, figyelmeztetők. A költőnek, olvasónak egyaránt szólnak. Az első – Két elalvás – az éjszaka felé nyit kaput, hisz két világ, alvás és ébrenlét között oszcillálva élünk. A második – Alkalmi vers az iskolapadból – Nemes Nagy Ágnes születésnapjára – fényes emlék: „ars poetica” – hogyan hallgatni a jelent: „[…] a költészet / nem a megszólalással / az elnémulással kezdődik / kivárni a tárgyak beszédét / figyelni sugárzásukat / kihallgatni a nyelvet / nem is a költői képeket / a kőzetet a földtörténetet / hanem ahogy a felfénylő szavak / lassan kézről kézre adják / mint láthatatlan csomagot / a kimondhatatlant”. A harmadik – a gyönyörű Elmaradt találkozásom Pilinszkyvel – némán tiltja a mondhatatlan aprópénzre váltását. S végül a negyedik: olvadó-felszáradó hómaradványok, foltok, örök óralap-emlékeztető-figyelmeztető a múló időről.

A kétségbeesés versei következnek.

ez lesz a törvény

„… minden mozgásban van, és semmi sem marad változatlan… […] nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba” – mondja Hérakleitosz. Én azt mondanám: de jó, hogy így van. Ács (az akkori) ettől kétségbeesik… A vergődő ember egyetlen horgonya: kérdezni tud. Ennyi a királysága. Amikor valaki meghal, a gyászoló tele van kérdéssel. Mit látunk? Egy életút végét: a betondobozt. Mindenkit ez vár. Nem csalhatjuk meg magunkat: életfogytiglanra ítéltek vagyunk. Halad az időnk. Most is. Már soha nem leszünk azonosak azzal, akik voltunk, vagy ahogy barátaink emlékeiben élünk. „Vagyunk is, / meg nem is vagyunk”. És addig? „Épülünk és rombolunk. / Valamilyenné válunk és közben apránként / sok mindent tönkreteszünk és elpusztítunk, / s csak a legvégén eszmélünk, mikor már hiába. / Próbáljuk újra?” – mire költőnk újra Hérakleitoszt idézi: „Az ember észre sem veszi, amit ébren tesz, / mondja Hérakleitosz, / ugyanúgy, ahogy elfelejtjük, mit álmodtunk, / úgy nem vesszük észre, mit művelünk. / Jóvátehetetlen. Hérakleitosz hallgat.” Ami fáj: a mulasztás. Hogyne fájna, hiszen élek. Meg hogy erre utólag ébred az ember. Mindig utólag, amikor már késő. Biztos, hogy késő? Ez nem befejezett: lehetőség valami másra. Ha én nem adok értelmet az életemnek, legalább utólag, akkor valóban ez lesz a törvény: megfojt, megmásíthatatlan, elviselhetetlen. Csakhogy ez nélkülem, a beleegyezésem nélkül nincs. Nem lenne kötelező. És persze, hogy hallgat Hérakleitosz, hisz Hérakleitosz mi vagyunk. Pontosabban: én, akiben a kérdés felmerült, és aki – ezáltal! – megszólított: találjon erre az adott reménytelenségre választ. „Próbáljam újra?” Persze – mondom én –, minden számítható és várható kudarc, újabb és újabb utólagos ráébredés ellenére is. Mert ahonnét múltunkra rálátunk, mindig születő és változó jelenünkből történik. Kérdezz tovább! Ez a folytonos születés (és halál) az ember lényege. Ebben tér el álláspontom az akkori vers akkori írójától, aki ebben a versében csak a kérdésig jut, meg addig, hogy Hérakleitosz hallgat. Holott a kérdező hatalmas. Aki érzi a hiányt, abban – indirekt módon! – ott a válasz. Hérakleitosz is tovább kérdezett. Meg a kötet szerzője is.

A vers a zárt világot dokumentálja. És ha zárt – akkor remény nélküli. Ebből fakad a kötet első felének kiáltó kétségbeesése. Csak a remény nélküliség kimondása jelent vigasztalást. A versek 1993 és 2021 között születtek. A szerkesztés nem kronologikus. Van benne rendszer.

*

A Kánikula még reménytelenebb. Kulcsvers.

Apollinaire-t az I. világháború lövészárkában gránátszilánk érte. Megoperálták, koponyáját pántokkal fogták össze. Megváltozott: az érzelmek felzaklatták, ideges lett, humorát vesztette. Futurista társaival a jövő nemzedékét idézte, bennük látta a reményt. Reményeinek egyik, nem is oly késői nemzedéke mi vagyunk. Milyen életet élünk a 21. század első negyedében? Mit szólna Apollinaire? Álmai megvalósultak? A költő válasza meghökkentő: itt minden kész! A „kész-ségek” ránk telepített rendszere, mely úgy fogja össze világunkat, mint Apollinaire koponyáját az abroncs. Minden működik – ember nélkül. Felügyelőkkel. Ahogy a régiek megjövendölték. Az Apollinaire utániak: Huxley, Beckett, Orwell. Tanítjuk őket az iskolában. Az új elvárás: jóléti társadalom! Törvénybe iktatott önzés. Mindegy, hogyan. Csak legyen kész. A politikai érdek is ehhez igazodik. Kényelmes, nemdebár? Vedd meg a „szabadságod”! Ki vagy? Miben vagy más, mint a többiek? Már az is kivételes, ha valakiben van erre egyáltalán figyelem. Az iskolában is ritka. A gyerekek pedig – tisztelet a kivételnek! – többnyire maguk követelik tanáraiktól a felkészítést a biztonságot jelentő rabszolgalétre. Keress pénzt, illeszkedj be, légy élelmes, tedd, amire kereslet s igény mutatkozik! Egyébként… nem számítasz. „Mi belőlünk nem lesz avantgarde. / Mi már nem ragadunk puskát, / Nem futhatunk a vonat után: / bevagonírozva születtünk. / Így lettünk ablakon kilesni lusták. / Heverünk tétlen, álom nélkül, / nyitott, de mit se látó szemmel, / isszuk az autógumi-szagú éjszakát.” Sokan vagyunk. Túlnépesedett a Föld. Az emberek jó része fölösleges. Így készül bennünk az új világ. Kánikula van.

titkokat mond

A ciklus két legkétségbeesettebb verse a Holnapra megforgatjuk és a Szemelvények a Káosz-szimfóniából. Mindkét versben új hang dominál: a szarkasztikus, kegyetlen humor. Az első egy nótát idéz. Nem is oly régen együtt énekelte minden iskolás: „Holnapra megforgatjuk…” Most új nóta járja: „ha nem az történik / ami a célunk / akkor legyen a célunk / ami történik”. Így szól a refrén! Ritmikusan ismétlődik. Lám, a felismert, új szükségszerűség! Nagy találmány! Új Sziszüphosz. Ha a kővel hegynek felfelé nem boldogulunk, segítsük meg, te meg én, fogjunk össze, lökjünk rajta egyet! – és ünnepeljük magunkat érte! Félre a hagymázas igényekkel! Ami a Szemelvényeket illeti, Ács József titkokat mond. Mindenki tudja, mégis: „A hírek nem / maguktól keletkeznek / főzik őket mint a húslevest / gyártják mint a gyógyszert…” Hallotta? Tényleg! Komolyan mondom! Hol főzték ezt ki? Hát a hírek boszorkánykonyháján! Nem számít, igaz-e vagy sem. Ki tudná ellenőrizni? Na, ugye! Különben… – hajtsa közelebb a fülét, kedves uram, hadd súgjam meg – nincs mögöttük senki. Ez a lényegük! Nincs igazságtartalmuk – mi az? –, hova jutnánk vele! Az egész jól hízott léggömb, hírballon, huss! Lehet vele játszani, kormányozni, manipulálni, elhitetni, tapsolni hozzá! A hatásuk a fontos, hogy mit akarunk velük elérni.

Hogy érzi magát az individuum ebben a jól szervezett világban? Rosszul. Életét megmérgezi a rátelepülő hatalom, melynek előírásaihoz alkalmazkodni kénytelen. Ha életben akar maradni, meg kell találnia a forrást, amiből nemet mond az állandó kísértésnek.

Itt van az elveszett igazolvány története (Örökvaku). A költő szorong: elvesztek a papírjai. Aztán: „de mégis torkon ragadott a felismerés, / ki volnék amúgy, régről ismerős magam.” Tényleg. Mitől szorongunk, ha tudjuk, kik vagyunk, hogy vagyunk egyáltalán? És nem csupán „kartotékadat…” Miféle igazodás lenne tapasztalt létezésünknél meggyőzőbb? Minek a lihegés a listázott, „állampolgári biztonság” után? „… sem az ész, sem a test megszokása, / sem a számsorok, s a külvilág más pecsétjei, / sem a lakhely, a munka, a név vagy az arcmás / nem mond el semmit. / Feldarabol, lábasba hajigál, / s lassú tűzén pörköl csendben az élet.” Akkor hát?! Ki vagyok én? Az nem! – Egy kolduló nincstelen története a kísértés ellentmondásosságát dokumentálja. A fickó vonaton utazik, utasokra köszön, könyöradományokban reménykedik. Bújnak előle utastársai. Jegye nincs. Menekülne – menekülhet. Bujkálna – bujkálhat. Senki nem veszi észre. A kalauz sem. Felszámolódott a megszokott rend? Nincs büntetés? Nincs ellenfél? Merre tart a világ? A krónikák 2009-et írtak. A vers címe: Magyarország nulla óra… – Vagy itt egy másik portré. „Kövér kamaszfiú” – a „lázas semmittevés ipari tanulója” –, MMIX – hirdeti ironikusan a klasszicizáló verscím. A fiú biliárdozik. Nagy színházteremben, melyben egykor Rákosit éltették. Játékteremmé alakította a történelmi szükségszerűség. Hősünk nyereséget remél, ez a remény élteti. Nekifeszül újra meg újra. Amit nyer, veszti is nyomban. Harminc év múlva hajléktalan. A forgandó szerencse és a nyereségvágy foglya. Napjait a játékszenvedély és élete üressége emészti fel. A vers kivételes szépsége a Fausttal vont szarkasztikus párhuzam: „komikus lett a kozmosz / felé törekvő ember / senki nem képzeli így a nagy életet / vak dióként szeretne inkább / önmagába zárva lenni / s túlélni minden ítéletet / engedni a csábos hangnak / terveik csak a mágnásoknak vannak / Dáriusok Krőzusok Rockefellerek / száloptikából szőnek új eget / hogy végigsöpörjék / mohón pásztázó tekintetek / dünnyögnek hozzá új mesét / kénszaggal lángol fellobogva ég / sejteket forral a titkos kémia / botrányok kampány hisztéria / a fölé hajolnak mint akik tiszták / a pudliból lett alkimisták:/ ’az ember szokásos bűze csak / ez az mi lentről orrunkba csap’ / fanyalogva nézik: hú de randa! / erjeszti olcsó propaganda / közhírré téve cinikus vegytanuk / terjed akár a járvány / úgy ölnek nincsenek szemtanúk / láthatatlanná lett a látvány / személytelenné a pusztulás / kincset keresve aki sírgödörbe ás / csak saját csontját találja / hiába dobta el nemrég mindenét / még szigorúbban pillant rá az ég / tértivevénnyel kapja kézhez / sajátkezűleg körmölt ítéletét”. Nem mondható, hogy ezt valaki nem választotta…

mindennapos üresség

Végezetül egy különös vers. Nem vettük észre mondja talányos címe. A ciklus utolsó előttije. Egy késő esti „temetői” látogatást – az idézőjel nem véletlen! – idéz, vagy csak menekülést a látható világból. Így jutunk vissza a ciklust nyitó témához. Különös sor: „jó volt kicsit otthon lenni benned” – miért „benned”? miért nem „nálad”? Mivel áll szemben ez a történés? Tarkovszkij kietlen, ember elhagyta, lakótelepi tájait idézi, melynek ürességét – ahogy most látjuk – „nem vettünk észre…” Mit is nem? A valóságosnak vélt otthonok mindennapos ürességét, mely eltakarta az igazi otthont, a halottak szemmel nem látható csendjét, otthonát. A város hajnali nyüzsgése visszakövetel a külső valóságba, ahol – így a költő –: „szemben az éjszakával / nem történik semmi sem”. Ez is választás. – A ciklust záró római pillanatkép – Csontok és narancsok – Bikácsy Gergelynek – az élni vágyás és életigenlés verse, mely csipetnyi reményt csempész a szívünkbe. A vers Fellinit idézi, aki szerint „róma élettől duzzadó óriási temetőre hasonlít”. Szeretni való költemény, életszeretet sugárzik belőle. Érezzük a narancsfák illatát, és az érzést, mely a vers alkotóját átjárja. Soraiban legyőzhetetlen örömmel lélegzik a többévezredes Róma, mintha nem csupán halottjaiban – miként előző verse mondja –, itt is otthonra lelne. És a kútból éltető víz csobog, „felhőkből alászállt ital”, „árad a forrásvíz szabadon s éppoly kéretlenül ahogy / az élet árad mikor nem akad talp mely eltiporja / s mi egyszerre álltunk kisemmizetten és dúsgazdagon.”

A kötet első fele búcsúversekkel zárul.

Ezek közül – a cikluscím: Utolsó találkozás – két kivételesen szép verset emelnék ki. Az elsőt, melynek címe Alkonyattól hajnalig, és a másodikat, melynek Utolsó fürdés – Horgas Béla emlékére a címe. Bravúros mindkettő. Az első azért, mert köznapi cselekvéssort idéz. Az idő az emlékezőé, akit lezárt múltjának szereplői nem hagynak nyugodni, alkonytól hajnalig látogatják, tiltakozása, hárításai, védekezése ellenére is. Jönnek sorban, fiatalok, itt és ott, boltban, utcasarkon… Bongnak a rímek, a vers dalszerű, ritmikus, kivételes zeneiségű; emelkedett, ünnepi… Az egész olyan, mint az egyre fokozódó kiáltás. De hol az alany? Kiről vagy kikről van szó? Csak a végén tudjuk: „zörgés fiókban valamit keresnek / ajtón kopognak ablakon belesnek / az éjszaka mélyén útra kelnek / az alagsorban isznak énekelnek / ágyunkban ülve a falnak dőlünk / sehogy nem lehet aludni tőlük / orrunkban ócska dohányfüst szaga / itt élnek köztünk de nem jönnek haza”. Az Utolsó fürdés ugyancsak bravúr. A felszínen történő hétköznapi kapcsolódik össze a felszín alatti elképzelttel. Esik az eső. Bokrok, fák. „Emberi test ereszkedik alá / lassan az agyagos földbe, mintha / túl jeges volna a kádban a víz, / vagy a dereka, térde sajogna, / vonakodva, mégis eltökélten.” Az egymás fölé-alá szerkesztett történések összefonódnak, kiegészítik egymást, búcsúznak, akik maradnak és aki elmegy… „így horpad a nagybeteg arca, / lassan tűnik, így fordul magába, / s tűnvén még átfordul, utoljára, / hogy sarja dús lombjait csodálja.”

*

A könyv második felét nevezhetnénk életrajzi töredéknek is, hiszen mindenkinek van „életrajza”, de az életrajz ebben a „fordított szülőcsatornában” ürügy csupán. Itt veszi kezdetét az igazi személyes válasz a kezdővers kérdésére: megtanulhat-e az ember újra látni, s ha igen, hogyan? Ne higgyük, hogy van recept. Talán csak példa, vigasztalás. Mert erről szól a kötet legfontosabb része. Mintha pókfonálon ereszkednénk egyre mélyebbre. Élhető „szülőcsatorna” ez mégis: egyre teljesebb őszinteség és fokozódó magány teremti. És a megszokottól eltérő, új figyelem. A történetek a költő életének epizódjait idézik. Régi történetek, de a rájuk tekintés új. Ez a rész is két egységből áll. Gyufák, cigaretták, tükrök az első címe, Lenti a másodiké. Utóbbi nem csupán a Lenti nevű Zala megyei, 7000-nél valamivel népesebb városka nevét, hanem azt a kiterjedés nélküli lentit, finoman szólva a Pokol legalsó bugyrát jelenti. A második ciklust két haláleset és egy öngyilkosság zárja. A gyászt, amit a költő és olvasója átél, hallgatás öleli. A kötetet két különálló költemény zárja, dokumentálva a szerző változását. Úgy fogalmaz: vergődései „túloldalára” került. És egy második remény-vers, mintegy rímelve a római pillanatképre. De ez más. Van benne valami óvó távolság, és egy csipetnyi mosoly.

Kövessük költőnk útját, lefelé, majd Lentin (a lentin) át tovább.

Miből indul ki Ács? „mennyire szerettem volna mindig / hogy nekünk embereknek / ne legyen titkunk egymás előtt / a mindenség amúgy egyetlen titok / álljunk előtte pőrén fedetlenül / együtt csodálni és / összekapaszkodni a bajban / ez volna a tökéletes közösség / fejünk felett a forgószínpadon / csillagokkal kigombostűzött / fekete bársony / csupa megfejtendő talány / azt képzeltem csillagász leszek” (Fekete bársony) – két téma egyszerre: lehet-e titok nélkül élni? És mire való ez az ember?

mama-portré

A nehézségek az iskolában kezdődnek: már a fekete pontot sem lehet elsinkófálni… „már az elhallgatás is / kettészakítja a világot / hát még a hazugság / egyszerre nem lehetsz otthon mindkettőben” – igaz, de akkor az az igazi kérdés: ki vagy? Kit kell vállalnod? Ez nincs készen. Vádak, önvádak, félreérthetőségek, mások elvárásai ellenére is. Feltűnik a szigorú, rendszerető mama, aki indulatos szemrehányásaival félelmet kelt. A gyerek nem érti. Más a természete. El kell vagy kellene fogadnia. Nézi a padlót. Szelíden, némán hallgatja a szemrehányásokat. Ez is, mint minden további: önismereti kérdés. Ezt firtatja a Lackfi Jánosnak ajánlott Árulás című poéma, ezt a Gyufák, cigaretták, tükrök című többrészes költemény is, mely utólagos vallomás arról, hogyan tanulja meg a szerző elfogadni és megkülönböztetni magát és világképét mindenki másétól; a filozófus Hules Béláétól és a költő Parancs Jánosétól. Így állít nekik emléket – miközben megrajzolja a maga portréját is. Gyufák, cigaretták, tükrök közt játszódik ez a múltidéző, mely végül a megkerülhetetlen mama-kapcsolathoz tér vissza. 2019-ben, 53 évesen fogalmazza meg a 15 éves kisfiú búcsúját a mamától. Ez a mama-portré teszi teljessé az Űrhajózás kezdőknek című költeményt, mely felnőttként idézi vissza a helyzetet, melyet egykor keservesnek érzett, és hallgatva, némán fogadta a rá zúduló szidalmakat. A mama helyzetét nem fogta fel. 38 évvel később, utólag, lelkifurdalással, igen. Ez volna a felnőttség kapuja?… Itt készül számvetés a pályaválasztás útvesztőiről is, hogy miként lett fizikaszakos egyetemi hallgató. Holott az irodalom mintha jobban érdekelte volna. Mégis. Milyen igazodás késztette erre? Önironikus, szarkasztikusan keserű költemény a ciklust záró Fadal 1993-ból.

*

Bottyán János Laktanya, Lenti, a szlovén-osztrák-horvát hármashatár közelében. 1951-ben hozták létre harckocsizó- és lövészegységek számára. „Vitézek / mi lehet e széles föld felett / szebb dolog az végeknél” No, mi lehet? A laktanya 1997-ben zárta kapuit végleg. Tevékenysége 1984-ben – orwelli év, a pártállam utolsó évtizedének közepe táján, az oroszok még bent vannak – zeniten volt, miként azt Ács József honvéd maga is igazolja kötete legterjedelmesebb művében. Kétségtelen: Lentiben gondoskodnak a programodról. Az igazodás, megfelelés önmagaddal szembeni árulás. Itt dönteni kell. Igaz, lázadni halál. Mindenesetre kitehető a tábla: megúszni nem lehet! De Ács – ha jól értem – valami másra is figyelmeztet. Érdemes szemrevételeznünk. Egy dalt idéz: „leszek-e még boldog én / boldog / üresen kong a szó / puszta hangalak / semmit sem jelent / az én szó ellenben / megtelik értelemmel / azt hinnénk a hadseregben / ledarálják az ént felmorzsolják / ám épp ellenkezőleg / sehol sem hizlalják olyan kövérre”. A „kövérre hízlalás” az egóra (önzésre) utal, mely gyűlöletet szít, háborúra készít, mindegy, ki ellen. Bábu vagy ebben az átnevelésben, valami akármi nevében, mely eltűntet. Magadat, igazságodat veszted. Tudod vagy nem: romlottá tesz. Az ember igazi lénye szenved ettől, és kétségbe zuhan. Nem ilyen megoldást keres.

Égnek emelt fenék, valaki felmos, „a rongyot / mint kisállat nyakát tekeri ki”, majd valaki valahol elbődül: „táposok sorakozóóó!” Kiket illet a szelíd invitálás? „a nagy gimnáziumok éltanulói / arccal belezuhantak a sárba / felvételt nyertek a felsőoktatásba”. Ja, az más! „előfelvételisek nincsenek / táposok vannak / csak táposok / előfelvételis / csak papíron létezik / de a papír mindent kibír / az üres papír”. Tízórás vonatút, aztán újabb utazás az olajszagú teherautókon, majd a gőzkalapács földet döngölő muzsikája. Ez a szívet melengető isten hozott. Ruhafélét löknek hozzád, gatya, ing, sapka, zokni, zubbony, bakancs – ó, a bakancs! –, nadrág – nem a te méreted, cserélned kell majd valakivel, te dolgod; ágyékodra fehér por hull… Készül a katona. Lassan az is kiderül, mivel kell majd itt elütnöd az időt: „aknavető irányzó leszek / nem tudhatom még / hogy munkásszázadba kerülök / ahol nem lesz éleslövészet”.

1984-ben Ács honvéd így fogalmazza át léte lényegét, címet is biggyeszt hozzá: ÉN GIPSZ JAKAB: „katona / jöjjön be menjen ki / hogy jött be menjen ki / hogy ment ki jöjjön be / sapkát le / menjen ki / jöjjön be / engedélyt kérni ki fog talán a nagyanyám / menjen ki és jöjjön be / kérek engedélyt bent tartózkodni / menjen ki / hogy ment ki jöjjön be / kérek engedélyt bent tartózkodni / sapkát / menjen ki jöjjön be / nem kért engedélyt / menjen ki jöjjön be / kérek engedélyt bent tartózkodni / kicsoda kér engedélyt / menjen ki jöjjön be / mondja én gipsz jakab / kérek engedélyt bent tartózkodni / kérek engedélyt bent tartózkodni / tartózkodjon honvéd / napközben ágyra ülni feküdni tilos”.

kopaszok táposok

Magadról leszoktató ez. Új szavakat tanulsz: táposok, kopaszok, gumik, csellósok; kanalazás, reptér, emberszalámi, kocsonya, mikádó; fóka, rigó, stoki… Ólomlábon jár az idő. Alkalmazkodni kell! Ha dolgozhatsz: véletlen ajándék! Mezőgazdasági munka Kiskőrösön. Értelmes élet?! Két hét!!! Már-már élhető Hrabal-novella… Átmeneti illúzió! Aztán újra a lenti gödör. Használnak. Mindig, mindenkor. Késő ősszel is, hidegedőben. Hozz szenet, fokhagymát. Teljesíted, gyötörheted magad. Mindegy. A szívatás a lényeg. Nincs visszapofázás. Daráló van. Tarpatakinak 12 óra sofőrszolgálat után is vezetnie kellett, hiába mondta, nem megy… Alváshiánytól káprázó szemmel, éjszaka. Számít? Nem számít! Eredmény? Halálos közúti baleset okozásért előzetes… Hogy nem tudja elviselni, hogy emberek halálát okozta? Hogy nem tud aludni? Hogy ha szemét lehunyja, elvakítják a reflektorok? Az előzetesben is akad szívató: a sok börtönt megjárt elvileg-bajtárs Dorogi: „rá lehet zizzenni a seprűre / tarpataki barátom”. Csak az időmúlás segít. Februárban a régiek leszerelnek, új kopaszok, új táposok jönnek. Lehet rajtuk uralkodni, bratyizni velük. Bennfentes lettél. Kishivatalnok. Segítséged kérik, udvarolnak neked… Ács! Szerezz eltávot… Ebbe nem lehet belemenni. Ács honvéd határt von. Jó, hogy így tesz… „a zsiga nevű nyurga tanárszakos srác / gyökössy endre könyvét mesélte / magunkról magunknak / ha befejeztem kölcsönadom / de nem fejezte be és nem adta kölcsön” – „három nap múlva egész éjszaka hullott a hó”, a reggeli ébresztő után az írnok hozza a hírt: „basszák meg / mi van / felborult a teherautó / [ ] hajnalban indultak a lőtérre / főleg kopaszok táposok / és ahol a töltésen fut az út / kisodródtak a lejtőn / a teherautó a tengelye körül / mint a mosógép dobja forgott / a plató végén ülő két embert / összevissza verték a rájuk zuhanó / ólomnehéz híradósládák / azonnal meghaltak / zsiga és andrás / micsoda / hallgattunk / a többiek úgy néz ki / zúzódásokkal megúszták / gyengélkedőre kerültek / megfigyelésre” [ ] „a törtcsempés falat bámultuk / a hányásmintás kőpadlót / fent az üvegtégla-sort a neont / lent a kék szegélyt / csak ne kelljen egymásra nézni / minden más lesz mostantól / mondtam / és semmi sem”. A teherautót vezető sofőr hajnali négykor ért a laktanyába, holtfáradtan, pihenni akart. A zászlóaljparancsnok tajtékzott: nincs pihenés! Menni kellett. A sofőr a volánnál elbóbiskolt… Mintha az egész rendszer omlott volna a két fiúra, „a néphadsereg / saját halottjának tekintette / katonai tiszteletadás mellett / vehettek végső búcsút tőlük a családtagok”. Zsiga apja vizsgálatot követelt. A minisztérium rábólintott. Miniszteri szemlét kap a laktanya. A zászlóalj tüzérparancsnoka, kevés szavú, értelmes ember, főbe lőtte magát. Felborult az addig se létező rend. Ellenőrzés jön!!! Látszat-dokumentumokat kell gyártani, utólag igazolni a nem létezőt. Ács írnokként megismerte a valóság másik oldalát, „azon tűnődtem / lám elismerték hogy függenek tőlünk / tehát nem tehetnek meg mindent velünk / ez nem revans és nem elégtétel / annál sokkal fontosabb / kis lépéssel közelebb kerültünk / a valóság elismeréséhez / és ez felszabadító / az igazság szabaddá tesz / minket a hazugság tart fogva / lám én is hozzátettem a magam sárgalacsinját / börtönünk tapasztott falához / a kiképzési tervekkel / és akad még munka bőven / hétfőn indul a szemle / vasárnap estig mindennel elkészülünk” Sietni, sietni, jönnek! Dolgozni, dolgozni, dolgozni, mint csillag az égen! Mintha minden, de minden vadonatúj lenne! Bár közben minden lazul… Lehet zenét hallgatni, szót váltani egymással, vallásról, hitről… Mellékesen. Ki figyel oda?! Ez az igazi vereség! Hiheted, hogy megszabadultál, beépültél, győztél, holott csak… A BIZOTTSÁG bármely pillanatban… Mindenki mindenre készen, fegyelmezetten vár, vár, vár… Táposok, kopaszok a negyedik szinten, elsötétített térben bombatámadást szimulálva, gyertyafény mellett világvégét játszanak. … Az Appelplatz üres, sötét. Csend. Mintha mindenki meghalt volna. Éltek egyáltalán?…

A BIZOTTSÁG nem jött. Gogolt megszégyenítő megoldás!

„mikor felébredtünk / már hétágra sütött a nap / [ ] feltámadt a reggeli szél / az égen néhány / bárányfelhő úszott / eltűnt a gőzkalapács / eltűnt az irdatlan állat / senki és semmi nem / döngölte a földet / semmi dübörgés / nem hallatszott más / csak a lombkoronák zúgása / meg a madarak éneke / mellékessé vált hogy / estefelé visszaszivárognak / a titkos riadókörletből a / harcjárművek meg a teherautók / mint megszálló csapatok / a néma városba / mellékessé vált mert én már / a túloldalról néztem / szemléltem mindent”.

*

Két költemény zárja a kötetet.

A hallgatás háza – mondja az első címe. „milyen szép volna egy / nagyívű vallomás a hazáról / arról hogy otthon-e / arról ami gyűlöletes e tájon / meg ami nélkül nem lehet élni”. Magam is úgy vélem, erről hallgatni kell. Hisz ami belőle szavakba fogható, torzul, „tátog a hal mikor partra vonják / s kérdik mit mesélne a vízről / kinek / a halaknak / minek / kinek / a szárazon lakóknak”. Igaz. A versben többször felhangzó refrént is – „ne tudja senki sem” – elhallgattatnám. De az összegzés sokat mond, „mert ma minden erővel / titkolni kell az életet / hogy nem haltunk meg / hogy még élünk … élünk mint apátlan anyátlan árvák / összekapaszkodva a káoszban / a hisztéria csapásai alatt / és ezt takargatni / ép elménket meg ha van még / rejteni kell / rejtegetni a hazafiságot / mert – maradjon köztünk / a legszebb hazafiság most a józan ész”. A vers 2014-es. A záró sorokat idézem: „a szomszédság már / lángban áll / de amit titkolunk nem adható át / így nem foglalhatja el senki sem / ezért fegyverrel nem lehet megvédeni / csak elpusztítani / ne tudja senki sem”. Ez maga a HALLGATÁS HÁZA.

belátni sem könnyű

Történetek, epizódok, életrajz-töredék… Jól mondja Hérakleitosz: az ember állandó változásban él. És rá is lát erre. Egy rejtett forrásból, melyről tapasztalata nincs. Belátható, hogy e nélkül világunk élet nélküli, kész, formákba fagyott. Múlt. Jel, melynek jelentéséről mindig lemaradunk. Megelevenítője csak az lehet, aki tovább kérdez. Nem a kész, hanem a keletkező forrás irányába. Nehéz tapasztalni, mert élő, nem szoktunk hozzá. Még belátni sem könnyű. Igazsága adja életünk igazi értelmét. Goethe elfelejthette a Werthert, el a Wilhelm Meistert, a Faustot is, de a forrást, ahonnét létrehozta őket – nem felejthette el. „Próbáljam újra?” Persze! Semmi sem végleges, ami emberi, ha valaki kérdez rá. Csak az a feltétel: tudd, mindennek értelme van. Változásodat szolgálja. Erre szólít. Hérakleitosz is tovább kérdezett. Írásban fennmaradt töredéke tanúsítja: „A léleknek logosza van, önmagát növelő.” A tapasztalat bizonyára megváltoztatta őt, és világát is, amit addig látott. Az „önmagát növelő” logosz szavak előtti, forma nélküli, tapasztalni is csak forma nélküli, jelenléti figyelem képes. Onnan jön minden. Az is, aki érti, és az is, aki nem… Együtt lélegezni ezzel a kezdettel: születés, az ember tovább teremtésének reménye és lehetősége.

Ennek reményében búcsúzik a kötet szerzője is. És idézi egy négyévesforma pufók kislány fényképét (Befejezetlenség). Belőle még minden lehet. Esetében még semmi nem dőlt el, nem végleges, nem lezárt, „mert valahol megbújik benne / mint szoba sarkában a por / mint élőben az élet / az eltávolíthatatlan remény”.

Egyetértek.

kép | adobe.com