FOGLALKOZÁS

Nyugdíjas lett. Megkértem, hogy gépeljen le nekem valamit. Úgy nézett rám, szelíd csodálkozással a tekintetében, mint akit meglep a kérés. „Édes fiam – mondta –, ha tudod, oldd meg másképp.” Tudomásul vettem: már nem szerkesztőségi titkár, nem tanszéki titkárnő, nem gépel szívesen. Aztán megbetegedett. Megváltozott minden: a feladata, szerepe is. Nem vezetett háztartást, nem gondoskodott naponta családjáról, vasárnaponként nem főzött ünnepi ebédet – róla gondoskodtak. Hálás volt érte, ez szelíddé tette. Nem volt sógornő, testvér sem. Délutánonként az életét mesélte nekem. Fiatalságát, a háborút, a koncentrációs tábort, olthatatlan szerelmét apám iránt – szenvedéseit, reményeit és vágyait, és persze csalódásait; szabadulását a haláltáborból, tántoríthatatlan hitét a túlélésben. Egyszer azt mondta: „Az a gyűrű… ott van a szekrény második polcán, a pulóverek mögött, egy kis dobozban. Csak hogy tudd.” Egy szóval sem említette a halált. Ahogy mesélt, ahogy rálátott a saját életére – ott, akkor, abban a látásban született valaki. Funkcióiból kioldódva lett azzá, aki a vele történtek hátterében mindig is volt: kortalan, helyettesíthetetlen eggyé. Meghalt. Anyám volt. A fia voltam.

ügyetlen vagyok

Fiúságom mára már legenda csak. Szüleim emlékeimben élnek. Ötéves koromban az óvodában megkérdezték: mi akarok lenni. Színész – mondtam. Színész lettem. Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy minden eredendő tehetségem elveszett. Fantázia, memória, minden. Azt éreztem: kívül vagyok a testemen. Nem volt illúzió, nem lehetett kitalálni. Először azt hittem: elfáradtam, s az egész múlékony, mint egy tavaszi nátha. Aztán lassan felrémlett – évek hosszú során –, hogy mindent elölről kell kezdenem. Egyetemre jártam, felhagytam a színészettel. Tanítottam. Tizenöt évig. Közben jócskán megváltozott a világ. Egy ideje nem tanítok már. Könyvekkel bíbelődtem, kutattam Széchenyi István életét. Egy időben Bruno Walter példáján felbuzdulva karmester akartam lenni. Hegedültem újra – gyakoroltam naponta 6-7 órát –, zeneiskolába jártam, tanultam szolfézst, összhangzattant, zongorát. Nem lettem zenész. A nyolcvanas évek derekától 1991-ig hat komolyzenei fesztivált szerveztem Budapesten, de nem éreztem, hogy ez lenne vagy lehetne foglalkozásom is akár. Nem volt hozzá indítékom. Vágyakozva néztem, hogyan dolgozik műhelyében egy könyvkötő vagy képkeretező mester. Szép mesterségnek találtam mindkettőt, de nem tanultam ki egyiket sem. Nem bíztam a kézügyességemben, ügyetlen vagyok. Villanyszerelő soha nem akartam lenni, de a társadalmi beilleszkedésnek azt a tiszta vágyát, amelyre Karinthy a kisfiú példájával utal^[1] – ismerem. Egy letűnt kor valódi értékeket jutalmazó, szilárd rendjét sugallja. Bizalom kell hozzá és gyermeki naivitás, a hatévesé, melyből hamar kigyógyítanak minket a „felnőttek”. Nagyon messze vagyunk ma már ettől. Nem volt jó gyereknek lenni. Kiszolgáltatott voltam, magányos, szomorú. Sokat sírtam. Fiatalságom még keservesebb volt. Kínlódtam, de nem tudtam, miért. Sokkal könnyebb később sem lett, de annyival azért igen, hogy lassan – évek hosszú során – megbékéltem a kudarcaimmal. Ma nem vágyom rangra, címre, kitüntetésre sem – nem akarom elfogadtatni magam, nincs bennem becsvágy. Amikor minden elveszett, először kifelé indultam, a „tények” irányában, aztán felismertem, hogy a tükörben, ami számomra a világ lett, önmagamat látom: kétségbeesésemben leszámoltam a másokban hibát keresés illúziójával, s mára egy élő forráshoz jutottam. Mint a mesében. Ez nem költői kép, még kevésbé mese-szimbólum, ez fejezi ki legjobban a valóságot. Felébredtem, élek.

Minden e földön, minden e föld fölött
folytonfolyású, mint csobogó patak
s ’nem lépsz be kétszer egy patakba’

Koronként sem léphetünk újra ugyanabba a patakba. A mai ember védtelenebb, mint a régi. Központi képessége, mely nélkül egy lépést sem tehet, gondolkodása megtámadott. Megismerési tévedéseiért óriási árat kell fizetnie. Ha ott, alapszinten valami nem tiszta, minden eltorzul. A veszélyeztetettségnek ez a foka korábbi századokban ismeretlen volt. A sötétség ma ügyesebben támad. És jócskán megnövekedett a kísértés, hiszen minden irányból lopakodik önmagunk felejtésének, (el)árulásának, életünk értelmetlenné züllesztésének csábítása. Nincs magától: emberek csinálják. A válságba jutott ember, aki ki akar vergődni nyomorúságából, a múltba néz, ott keres támaszt. Pedig egyedül a kérdező – és senki más! – találhat csak kételyeire választ. Nem is lehet szüksége másra, hiszen neki kell felébrednie. A foglalkozás, melyet valaki eredendő képességei révén egy életen át, egykor hajnaltól napestig boldog derűvel művelhetett, a mai ember számára nem jelent holtig tartó biztonságot. A képességeket el is lehet veszíteni. Igaz, teremteni is lehet őket. A kettő összefügg.

Vagy-vagy. Lehet választani.

1. A jegyzet hozzászólás egy Karinthy Frigyes-idézethez. Az idézet: „Egyszer egy hatéves kisfiúnak magyaráztam az életkorokat. Elmondtam neki, hogy az ember előbb csecsemő, aztán kisfiú, kamasz, férfi, meglett ember, öregember, aggastyán. Figyelmesen hallgatott végig, aztán gúnyos fölénnyel emelte fel az ujját: ’Hohó! egyet kihagytál.’ Csodálkoztam. ’Mit hagytam ki?’ ’Hát – villanyszerelő!’ ’Villanyszerelő?’ ’Hát persze. Közben az ember villanyszerelő is lesz.’
   A válasz megdöbbentő! Az egész ember, a tökéletes ember szempontjából, akinek indulunk hatéves korunkban, villanyszerelőnek lenni nem foglalkozás, hanem életkor – vagy nem éreztétek soha, mint ez a gyermek, hogy mindennek kellett volna lenni, mindent meg kellett volna próbálni, mindent kellett volna tudni ahhoz, hogy úgy haljunk meg: íme éltem, és ismertem az életet.” (Még mindig így írtok ti) ↑

kép | adobe.com