A KÖLTÉSZET TEREMTŐ BOLDOGSÁGA

„Félek a játszani nem tudó emberektől, és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon…” – a Szerkesztői üzeneteteket én mondtam az 1973 őszén bemutatott József Attila-versekből és prózai szövegekből komponált Medvetánc című darabban.^[1] Ezt a passzust különösen szorongva mondtam ki, féltem, hogy valaki rám szól, megfed és illetéktelennek tart ebben a kérdésben, mert kétségtelen, soha nem tudtam önfeledten játszani. Nekem akkor is, abban a diktatúrában is, a szöveg politikai éle volt fontos – „Fellépésünkkel, írásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó haladottabb igényt, a modern, maga-magát fegyelmező, rendbe foglaló szabadságot”.

Akkoriban is éreztem, hogy Horgas Béla, aki nagyon tudott játszani, épp ezzel a játék-készséggel volt szabad ember.

a játék öröme

Összegyűjtött verseinek első kötetét olvasva, elönt a boldogság. Aki írta, maga ugyanezt élhette át. A játék örömét, még a fájdalmasan emlékező vagy számvető költeményekben is. És továbbadta – nekem, neked, sőt neki.

Játék késztette a Nyelvöltögető című kötetre, ma azt mondanám, versciklusra. A Móra Kiadó adta ki, gyerekversek gyűjteményeként – 1978-ben, a megjelenés évében jó kis búvóhely és búvóforma lehetett. A versek központi témája – legalábbis látszólag – a nyelv.

De hogyan tanulja meg a kisgyerek a nyelvet? Nem ismeri a szavakat, ha szólnak hozzá, tágra nyílt szemmel, lenyűgözve figyel. Nem a szavakra, hanem arra, ahonnét a szavak erednek. Meghallja a beszédes csendet, belecsodálkozik a modulációkba, érzi a hozzá szóló humorát, szomorúságát, tapasztalja, hogy honnét hozza létre minezt, aki őt megszólította. És utánozza – a beszélő alanyiságával együtt. Hiszen valaki gazdája az egésznek! Én mondja énnek. A gyerek erre hangolt. Nevezzük értelemnek. Nem tud róla, észre se veszi. Ugyanabból a forrásból érti a szavakat, mondatokat, bekezdéseket, mint a mesélő vagy a költő, aki szól hozzá. Ez az eleven nyelv nyűgözi le, nem a végeredmény.

A felnőtt helyzete más. Számára a „világ” és vele együtt, amivel megnevezi, kész, adott. Rá is lát, tárgynak tekinti, névvel is tudja illetni. Ha visszaidézi: elemeire, struktúráira szabdalja. Azt mondja: ez és az, magán- és mássalhangzó, ige és igekötő, fő- és melléknév, rag, jel, képző. Megfagyott, halott fogalmak, csak részei egy élő egésznek, amit használunk. Mindig viszolyogtam a nyelvtan emlékezet rögzítette szabályaitól, se megtanulni, se tanítani nem tudtam igazán. Riasztott, hogy miközben szabadon használom a nyelvet, arra idomítsam magam, hogy rögzített szabályokból teremtsek börtönt.

van bátorsága

Horgas Béla előttünk hozza létre a nyelvet, nyelvvilágot teremt. Aki erre képes: hívő ember. Zokszó a zagyban című késői versében ki is mondja, hogy ő „hitetlen hívő”. Nekem ez azt jelenti, hogy nem tekinti magát semmiféle ismert vagy kész világnézet követőjének, de van bátorsága bármikor – újra meg újra elhagyva mindent – újjászületni a jelen idejű teremtő szóban.

Kevés felnőtt, kevés költő tud így játszani. És Horgas Béla Nyelvöltögetője egyedülálló találmány. Már a cím is játék. Jelenthet nyelvet öltő csúfolódót, de a nyelv különböző elemeit ’egymásba öltő költő’-t is. A Nyelvöltögető verses játék – a nyelv különböző funkciójú elemei adják a témát. A 24 vers váltófutásban adja egymásnak a botot, egyik a másiknak kölcsönzi az uralkodó motívumát. A nyitány, a Szó, ami szó címet viseli, s az egyik bravúr, hogy nagyrészt egy-két szótagú, egy-hangú szavakból épül fel, de ezt a szerkezetet a költő – jó okkal – néha felborítja, hogy egyszerű történetet meséljen el: esik a hó, egy ló meg a medve megy fel a hegyre, kilógó nyelvvel mennek csak egyre, a ló meg a medve, meg ön is, hisz lehet ön ez is, az is, lógó nyelv, hű meg hó, bőr meg szőr, borsó és dér, semmit se ér… Az élet kutya fáradságos.

A Nyelvöltögető hőse mindenesetre a költő, aki változatos formában villantja fel a nyelvi elemek történeteit, vonzalmait, szenvedéseit, konfliktusait. Nem jól mondom. Olyan beleérző készséggel szólalnak meg a történetek, mintha nem is a költő, hanem maguk a lények írnák-mondanák. Éreznek, panaszkodnak, vágyaik vannak. Drámáik. Olyanok, mint az emberek. Ezt jegyzi le a költő. Mintha tudósító volna. A Nyelvtanodában „… élnek, álmodnak/ dolgoznak / sírnak és vigadnak a nyelvtani szabályok és alakok, / külön-külön / és együtt az egész társaság; / ez a tanyájuk, / a szülőágyuk, / a családi fészkük. / A leghangosabb sarokban, a legtarkább öltözékben talán / a ragok / ugrálnak – szinte elkábul az ember, ha nézi és hallgatja / őket.” És rögtön ezután a Ragrapszódia:

Hol és hová és honnan
és meddig és miért és kinek
és mit és hogyan és mivel:
ó, nyüzsgő kérdőjelek.
ó, nyughatatlan fajta,
átok, kíváncsiság:
ó, ragok, rabok,
raghatatlanok –
hallgassatok!

Rag ragot ér,
rag hátán üget a rag,
a ragnak még sincs ragja,
rag a ragot nem harapja,
raggal a rag nem beszélget.

ó, az árvák, ó, a szegények –
könyörülj, szavak fejedelme:
szólna a rag, de nincs értelme!

A „ragok lénye” nem a köznapi kitalációk-ügyeskedések szintjén születik meg, nincs itt semmi okoskodás. Az Őnk és Ónk játékai elején egy szó kimondja a szabadság és megszabadulás jeligéjét: legyen! Ebből a mozdulatból születik az egész kötet. A szabadság öröme működteti. Nevezzük képzeletnek. A költő engedi – rá is lát: és tapasztalja működését. Lényeket teremt, eléjük tud érezni-látni; ezek inspirálják a költeményeket, a játék lényege ez. Kötöttségeiket – szabadságának birtokában – részvéttel idézi. Így kel életre –ban és –kor, akik mindig együtt járnak, egymást el nem engedik; akárcsak az egymáshoz illő ige és igekötő. A költővel szemben laknak az utca túloldalán, éjjel-nappal mulatoznak-táncolnak, s ha kérdi őket az ember, mi van, ha közéjük lép egy piros cipellőjű harmadik – kék kalap, zöld nadrág, prémgalléros kacagány –, mi van akkor? Leszegett fejjel némulnak el, nem is vesznek a kérdésről tudomást, talán nem is értik. Vagy konok hallgatásuk netán a ’nincs mit tenni’ szomorúsága? Vagy egymás iránti kizárólagos hűségük a szabály önkéntes elfogadásából fakad, ebben áll a szabadságuk? Igekötős igék… Nehéz sors a magányos magánhangzóé is – í, é, á vagy ú –, ha borult kedéllyel magában mereng, félelmei szóra bírják: „Ej, no lám, / kőbölcső és / marcipán! / Illeszkedni? / Még mit nem! / Maradj veszteg, / szerelmem!”

Szavak, téblábolók a költő körül. Egy ötlet: alakot adni a téblábol szónak! Így jön világra a kötet legbájosabb figurája: Téblábol apó. Jóságos kerekecske-gombocska. Másmilyenből van bőven, de ha egyszer valaki képzelni tud, csakis Téblábol a megoldás. Kicsit vénecske, jócskán benne van az apókorban, nem is hall jól, de ha felemeli hangját az emberfia, mégis meghallja, amit mondanak neki. Két bal lába van. De lehet, hogy négy. A bal láb biztos. Csak el kell képzelni. Meg fel is kell öltöztetni. Semmibe se kerül! Most éppen gondja van: rálépett földig érő szakállára, nem tud felegyenesedni, no meg a szakálla szálai is összegubancolódtak a cipőfűzőjével, ha el akarja választani, meg kell görnyednie. Érzékeny lény. Azt hiszi, csúfolja őt a teremtője. Még meg is fenyegeti. Mi meg mosolygunk. Jól van ez így. Hadd panaszkodjék, hadd mondja el legalább ebben a másik valóságban, Hencidában-Boncidában, mi bántja! Ám ha már ilyen szép kort megélt, gondoskodni is illik róla, merthogy magányos… Kit képzeljünk melléje? Magánhangzók? Csapodárok, összeállnak ezzel-azzal, nem lehet megbízni bennük. Mássalhangzók? Sem a t, sem a b nem illik igazán apóhoz, de az l! A sok szelíd és lágy l között majd jól érzi magát. Boldogkőváralja! Ez a megoldás! Hisz „ott nő a keserű sóska levele, onnan valók a legeslegrégibb nyelvemlékek, legalábbis az én emlékeim” – vallja a költő. És Téblábol mellé képzeli Naplopót és Lókötőt, a két lágy-léptű kóborlót, ők lesznek a kísérők! Még a világ végén is találkozunk velük, ahol Téblábol apó lábát lóbálva mond mesét Naplopónak és Lókötőnek. Ott ülnek apó lábánál, míg ő a Sötétség legyőzését meséli. Ki a nagy győző, ki a nagy hős? Egy nagyon bátor szó, aki egyszer volt, hol nem volt. És még a csalafintaság sem idegen tőle. Igen ám, de Sötétség sem rest, három fia van – Rabság, Némaság, Éjszaka –, őket küldi csatába, hogy helyette megvívjanak: legyen bátor először őket legyőzni ez a kótyomfitty, ilyen-olyan szavacska! Ám ő nemcsak bátor, csalafinta is. Szövetséget köt Éjszakával, és legyőzi Rabságot és Némaságot. És akkor… akkor már ott áll szemben Sötétséggel, hogy… hogy… Téblábol apó elbóbiskol. Rázzák, rázzák, fel is riad, magához is tér, de csak annyit tud mondani: eddig tartott a mese… Higgyünk a költőnek. Ami ezután következne, nem is mese tán… Álom?

oda nyílik kapu

Ha álom, akkor Álomjáték, játék az álmokkal, ahova csak innen oda nyílik kapu, soha fordítva. És mégis… „Egy fura, / fekete fejű / néma figura, / bajszos és kalapos, / csipkés-szakállas / szárnyas, / csizmalábú, / mellénymellű / baba, / egy sohasemvolt / szerzet / öltött rám nyelvet, / mikor felébredtem” – aki – mondja a költő –: „itt van most is / a nyomomban, / nyelvet ölt / és nem beszél, / nem való / és mégis él, / jó vicc, szólok, / mondhatom, / mit akar / ez a fura / fekete fejű / néma figura?” Kell az akadály, a csúfolódó, aki mozdulni, változni ösztönöz. Már ha valaki észre tudja venni. Nem kényelmes, igaz. Önkényes értelmezésem: a Nyelvöltögető csúfolódója mindannyiunkban él, kételyeinket olvassuk le az arcáról.

Az akadályozó figura a kötetvégi Őnk és Ónk játékainak is fontos szereplője. A mókát Horgas Béla Kormos Istvánnal játszotta. Versek tíz választott szóból. Száguldó badarversek szabadságból. Igazi tűzijáték a kötet végén. Innen idézem:

… Rózsaszín arc, fekete kabát és kalap… Egy kilencvenkilós Valaki ül az íróasztal mögött valahol valami Hivatalban! Orrán aranykeretes szemüveg, ujján vastag gyűrű, nyakkendője bordó-sárga – ohó, de hiszen ő nem én vagyok, én nem hordok nyakkendőt, kalapot! Ó, ő bizony valaki más, nem Bertalan és nem Barnabás, nem ismerősöm, nem jó ismerősöm, nem a barátom, nem a társam – sem a lepényevésben, sem a zsákfutásban, nem, dehogy, én ezt a valakit nem kedvelem, de ő se engem…

apró gyakorlati kétség

A költő hősei zeppelinbe szállnak, és eltűnnek a szemünk elől. De azért egy apró gyakorlati kétség ott bujkál a sorok végén: lesz-e elég kidobható homokzsák a léghajó emelkedéséhez… Igaz, igaz, ne feledjük.

A játék gyógyít. A képzelet szabaddá tesz. Horgas Béla Képzelni lehet című későbbi verséből idézek:

Képzelni lehet – kezdd el.
Te vagy a Van és Te vagy a Nincs.
Szemed színpadára
hunyt szemmel tekints.

Szép szó. Teremtett szabadság – a mindenkori diktatúrák légkörében is.

1. A Medvetáncot Levendel Júlia szerkesztette, Dániel Ferenc rendezte, a későbbi előadásokon Fenyő Ervinen és Vallai Péteren kívül Dévai Nagy Kamilla is közreműködött különböző hangszerekkel, például nyenyerével. A játék kellékeit (összecsukható, többfunkciós padok, szögben végződő karók, amikre a színészek felszúrták az elmondott szövegek lapjait) Horgas Béla édesapja, Horgas János készítette. (szerk.) ↑

kép | vecteezy.com