FENNTARTHATATLAN FEJLŐDÉS

A fenntartható létezés fogalma – egyszer és mindenkorra – bevonult a modernkori történelembe. Jött, látott és győzött; egy indulatos, hihetetlenül ambiciózus, de amúgy kedélyes és joviális, kövérkés norvég miniszterelnökasszony jóvoltából. A kisiskolások felelnek belőle, a politikusok szorgalmasan alakítgatják hozzá választási beszédeiket, a tudósok és egyetemek erre hivatkozva préselnek ki kutatási támogatásokat; a fejlett ipari országok megmondják a délieknek, mit tegyenek a fogalom realizálása érdekében, a déliek pedig megmondják a fejlett ipari országoknak, hogy majd megteszik, ha kapnak rá pénzt… A szakemberek, szakértők, kormánytisztviselők, és a riói világcirkusz egyéb szemfényvesztő bűvészei ezeroldalas dokumentumokat húznak elő metálszínű irodabútoraik halkan sikló fiókjaiból, melyek a cilindereket manapság helyettesítik, és máris kiderül, hogy mi mindenre van szükség a fenntartható fejlődéshez. Elsősorban persze a szakemberek, szakértők és kormánytisztviselők idevágó intézményeinek fenntartható fejlődésére, Parkinson törvénye értelmében. S minden marad a régiben. Az indiaiak szaporodnak, a balkániak háborúznak, Amerikában recesszió van (mostanában így mondják azt, hogy gazdasági válság), ezért az aranyifjak évente 10%-kal kevesebbet autóznak, mint azelőtt… Ez a fogalom, amely akkor született, amikor a szentivánéji álom nászindulójának hangjaira belépegetett a köztudatba Fejlődés úr, oldalán Fenntartható kisasszonnyal, kierőszakolt frigy terméke. Szép is, erős is, hiszen elborította a földgolyót, csak egy baj van vele: nem létezik. Hogy miért nem? Nos, Fejlődés urat jó régóta ismerjük, bár különféle álruhákban szokott mutatkozni. De Fenntartható kisasszonnyal még csak mostanában találkoztunk; új jövevény ő az euroamerikai civilizáció báljain.

Kultúrkörök

Amennyire a kultúrtörténészek megállapításainak általánosítása egyáltalán lehetséges, a Föld nevű bolygón kifejlődő (sic!) meztelen majom biokémiai újítása – az öntudat – révén kétféle nagy csoportba sorolható ott, ahol magas, szervezett civilizációk egyáltalán létrejöttek. Az egyik ág főként a belső- és közép-ázsiai pusztákról, sivatagok oázisairól, a Pamír és Tiensan hegyei közül, a kínai folyóvölgyekből és Ázsia egyéb helyeiről rajzott ki és vette birtokba a kontinenst. A másikról öntelten úgy tudjuk, hogy az emberiség bölcsőjéből jött: Mezopotámiáról, Közel-Keletről, a Mediterrán vidékről, Európáról van szó. Egymással versengő, egymást a trónról lelökdöső, az erőforrásokért, nyersanyagokért küzdő népekről, kultúrákról tudunk, amelyek mégis közös nevezőre hozhatók itt és ott.

A közös nevezőt tudatuk alakulása határozza meg, és később ez szűrődik le kultúrájuk egyéb rétegeibe. Helmut Glasenapp a Hindukuson inneni és túli vallásokról beszél, a történészek ázsiai és európai termelési módot emlegetnek. Schumacher tapint rá a modern és buddhista közgazdaság közti különbségre. Sokan a racionális gondolkodás és az irracionalizmus ellentétét látják. Egy biztos: az ázsiai (,,keleti”) és európai, euramerikai („nyugati”) civilizációk elsősorban a bennük élő emberek tudatformájában különböznek egymástól. A világ megismerésének eltérő módjait választják, és ezért a világ lényegének eltérő vonásait hangsúlyozzák.

Keleten az emberek világképében az Univerzum egyik jellemző tulajdonsága, a periodicitás és ciklikusság kap hangsúlyt. Gondolkodásuk és kultúrájuk a körforgás, az állandó visszatérés motívumaival ékes. Innen ered a reinkarnáció tana, az ázsiai termelési mód stabilitása, és a legtöbb gazdálkodási rendszer ökológiai fenntarthatósága.

lesz egy ítéletnapja

Nyugaton egészen másfajta gondolkodás dívik. Itt alfától ómegáig illik elképzelni a teremtést, amit a zsidó-keresztény kultúrkör hívei szorgos keresztes és keresztetlen hadjáratokkal eredményesen tuszkoltak le az ilyesmitől egyébként vonakodó, de szerencsétlenségükre a Hindukustól errefelé vándorló barbárok torkán. Meg is lett az eredménye: a fejlődéskép, ami azt állítja, hogy Isten teremtette a földet, és lesz egy ítéletnapja. A fejlődéskép, ami azt állítja, hogy az ősrobbanás teremtette a világegyetemet, és annak is lészen egy ítéletnapja. A biológia tudománya, amely azt állítja, hogy mi is az őslevesből lettünk, de képtelen megmagyarázni, mi a különbség az ősleves és az első élőlény között. Ez a fajta gondolkodás, mely magát racionálisnak mondja, de valójában irracionális paradoxonoktól és ellentmondásoktól hemzseg, a világ egy másik igen fontos jellemzőjére, a linearitásra, az egyirányúságra mutat rá egyébként igen helyesen.

Csakhogy amíg a periodikus gondolkodás csapdája a sárba ragadt földi lét, addig a linearitás veszélye az irreverzibilis, kedvezőtlen átalakítások láncolata.

A lineáris és periodikus jellemzők jellemzője, hogy az általunk ismert világban egyszerre fordulnak elő. Márpedig a geometria szerint az ilyen mozgás eredője egy spirális. Magyarán, ha azt kívánjuk megérteni, milyen is a világegyetem valódi természete, e két tulajdonságot egyszerre, egymást feltételező módozataikban kell vizsgálnunk. Ennek a szintézisnek eddigi legjobb megközelítése alighanem az evolúció elmélete.

Az evolúció

Az evolúció fogalmát sokan és sokféle alapállásból használták, sokféle érdek kiszolgálására. Holott nem több és nem kevesebb, mint az élet, az egész világegyetem lényegi mozgása. Mégis, a neodarwinisták az élet átalakításának eszközét és mindenható magyarázatot látnak benne. A szociáldarwinisták az uralkodó állami és társadalmi rend, a kompetícióra épülő kapitalizmus igazolására használják fel. Egyes filozófusok szerint az ember is evolúciós lépcsőfok egy felsőbbrendű értelem (mások szerint gépi civilizáció) felé. Pedig az evolúció nem felé mozog; csak az entrópiáját veszti. A világegyetem pedig növeli. Az élet ebben a nagy rendszerszervező igyekezetben ismert önmagára. Lehet, hogy ez nem lehetett másként, mert inherensen benne rejlett a rendszerben. A további szerveződéshez ugyanis erre volt szükség. Csakhogy az öntudat feltalálásával az evolúció kicsit túllőtt a célon, és leválasztotta magáról azt a fajt, amelyben kifejlődött. Mert a szociáldarwinizmus állításával ellentétben a társadalmi fejlődés nem jellemezhető csupán a biológiai fejlődés kritériumaival. Szerteágazó folyamatról van szó, ahol az ember esetében a biológiai, neurális, kulturális és technikai fejlődés elválik egymástól, és ezért egy idő után konfrontációba is kerül. Valamelyik zsákutca lesz, az eddigiek tanulsága szerint. Másrészről az sem bizonyos, hogy az evolúciós folyamatok jellemzésére használt mechanizmusokat helyesen ismertük fel. Lineáris gondolkodásunk túlzottan hangsúlyozza a kompetíció szerepét, míg hajlamos megfeledkezni a kooperáció, a szimbiózis és komplementaritás fogalmairól. Maga Darwin korántsem volt meggyőződve arról, hogy csakis az általa felismert mechanizmusok játszhatnak szerepet, és Kropotkin herceg nem sokkal később elég meggyőző ellenérveket hoz fel a struggle for life túlértékelése ellen, amire Jim Lovelock Gaia elmélete rímel modern asszonáncban.

A fejlődés

A fejlődéssel a biológiában foglalkoznak legtöbbet, de itt is a legrejtélyesebb területek egyike volt és marad. Hogy hogyan lesz két ivarsejt találkozása után bizonyos feltételek megléte mellett, bizonyos idő elteltével egy soksejtű élőlény olyan, amilyen lesz, ezt senki nem tudja megmondani. A magát büszkén fejlődéstannak valló tudományág organizációs centrumról, indukcióról, determinációról és differenciálódásról beszél, de ezek egyikét sem tudja tisztességesen meghatározni. Nem tesz, nem tehet mást, mint leírja azt, amit a mikroszkópban lát: hogyan alakulnak ki egymás után az ismerős formák, működések. De hogy miért éppen ezek, és miért éppen így, arról nem sokat tud mondani. Ez a morfogenezis paradoxona. Az okok mögött újabb okok rejlenek, és a végső magyarázat nem mond lényegileg többet a legelsőnél.

Az evolúció kutatása hasonlóképpen göröngyös úton jár. A fejlődés fogalmát itt is kiválóan körbeírják; megállapíthatjuk, hogy milyen rokonsági fokban áll két majom, mondjuk a magát bölcsnek mondó meg a csimpánz, ha összehasonlítjuk genetikai ujjlenyomataikat, vér- vagy izomfehérjéik aminosav-sorrendjét. Azt is meg tudjuk mondani, hogy az evolúció tele van zsákutcákkal, amelyekből soha semmi nem lett, hiszen ,,lakóik” kihaltak, vagy háromszáz millió éve ugyanolyanok. Csak mi fejlődtünk tovább, hiszen ím, röpke tízezer év alatt hogy felforgattuk a világot. Ám azt senki meg nem tudja mondani, hogy a mutáció, amelynek 99%-a káros – az egyedre nézve éppúgy, mint a fajra –, miért a rossz megoldásokat próbálgatja sorra, mielőtt valamit is felfedezne, és ugorhatna egyet a fejlődés. Azt hiszem, a mutációs elmélet elgondolóinak agyberendezését tükrözi: az ő módszerük, korunk tudományáé a try and error, a kulcsok sorának végigpróbálgatása egy ismeretlen záron. Holott lehet, hogy a zár nyitva van, csak nem lefelé kell nyomni a kilincset, mert felfelé nyílik. Máig értelmezhetetlenek az evolúciós ugrások, a hiányzó láncszemek és a tömeges fajpusztulások. Mégis: az evolúciós elmélet elég jól összeszedi az élők világát a jelenség szintjén. Csak éppen az okok magyarázatával marad kissé adós.

A Barrabás-effektus

Feltételezhető, hogy tények tőlünk függetlenül is vannak, ezért objektívek, de hogy mi mennyit értünk meg belőlük, és egyáltalán, amit mi tényként kezelünk, az mennyiben megfigyelésünk megszűrt valóságismerete, az már igencsak kérdéses. Lehetséges, hogy a fejlődés, az onto- és filogenezis jelenségei függetlenek az ember szubjektivitásától, de hogy szemlélődésünk szubjektumán keresztül gyűjtött tudományos tényanyagunk filozófiai állásfoglalás nélkül nem egyéb önámításnál, az bizonyos. Az objektív tudományos ismeret és világmagyarázat mítosza is filozófiai állásfoglalás; etikátlan, önző megközelítés, amely szándékosan tekint el az öntudat létének közvetlen következményétől, a tőlünk független létezők belső, intrinsic értékének elismerésétől.

Lehet, hogy egy nem anyagi, és éppen ezért redukcionista módszerekkel nem értelmezhető tényező bevezetésével ezek a rejtélyek könnyebbé válnának. Erre tesz kísérletet David Bohm az implikatív rend bevezetésével a fizikában, Rupert Sheldrake a morfikus rezonancia ötletének felvezetésével a biológiában. Eszerint az evolúció egyik szervező eleme az élő és élettelen formák tértől és időtől független rezonanciája, amely a hasonlóság fokától függő egymásra rímeléssel alakít ki újabb formákat. A formák ,,kitalálását” pedig egy inherens kreativitás végzi, amely az anyag nem anyagi jellegű, de rezidens tulajdonsága.

közvéleményformálás

Végső soron: bármily zavaros is a fejlődéskép a biológia egyes ágaiban, nem keverik a fejlődés fogalmát a növekedéssel, legyen akár fejlődéstanról, genetikáról, evolúcióbiológiáról vagy ökológiáról szó. Ezt csak politikusok, üzletemberek, közgazdászok és társadalomtudósok teszik. (Tisztelet a mindenütt jelen lévő kivételnek.) A fenntartható fejlődést lelkesen szajkózó multinacionális nagyvállalatok, a nemzetközi bürokrácia és a nemzeti kormányok fejlődést mondanak, de növekedést értenek alatta. Ez a közvéleményformálás Barrabás-effektusa.

A fenti tudományágak művelői tudják, hogy a fejlődést a növekedéstől egy regulációs mechanizmus és az annak eredményeként beállott dinamikus egyensúly különbözteti meg, amely sorozatos nem egyensúlyi állapotok eredőjeként létrejövő virtuális egyensúlyi állapot. Mint ahogyan az elektron sem tartózkodik éppen akkor, a megfigyelés pillanatában, és szinte sohasem, a kiszámított pályán, mégis úgy tűnik, mintha ez lenne a pályája, mert itt halad át legtöbbször. A fejlődő, evolválódó rendszerekben az egyensúlyihoz közelítő állapotot is így jellemezhetjük. Ha az egyenként nem egyensúlyi állapotok eredője következetesen egy irányban eltér, egy idő után diszkrét ugrás következik be, és ez a szerveződés következő fokát jelentheti.

Viselkedés – ösztönmechanizmusok – gátlások

Az ember, mint már ezerszer a szánkba rágták, a majomtól származik (vagyis a majom ősétől). Ezért biológiai lény (is); magasrendű társadalmi tulajdonságain túlmenően biológiai sajátosságai is vannak. E sajnálatos tény következtében nem teljesen gépesíthető, bár egyesek megpróbálkoznak vele (a gondolkodás szintjén is). A magasabb rendű emlősöknél a fejlődés egyik jele éppen az, hogy az egyedek feletti szerveződési szintek strukturálódnak és önálló karaktert öltenek. Ennél a meztelen majomnál, ami vagyunk, ezt nevezzük társadalomnak.

Az állatoknál a társas viselkedést öröklött és tanult viselkedésformák szabályozzák. Ezek a viselkedésformák vagy magatartásminták úgy alakulnak ki, hogy az ösztönös késztetésekre adott specifikus választ (éhség – önfenntartás ösztöne – evés) egyre bonyolultabb gátló mechanizmusok szabályozzák (fajtárs elfogyasztásának meggátlása genetikusan rögzített mozdulatokkal, tanult, feltételes ingerekhez kötött evés, és így tovább). Ösztönszinten a gátlások tehát a szabályozás szerepét játsszák. Egy adott ösztön kifejeződésének megvan a maga forgatókönyve; csak akkor jut szóhoz, ha bizonyos feltételek teljesülnek. Normális esetben ezek az ösztönkésztetések és a zabolázó szociális gátlások egyensúlyban vannak és egymással arányosak. Ezért tévedés ritkán fordul elő, és holló a hollónak nem vájja ki a szemét.

Az emberi fejlődés félresiklott. Féloldalas lett, mint a félszegúszó lepényhal. Az öntudat fejlődése, az agy szabta kreativitás, a felszabadult, tevékeny kéz és az eszközhasználat lehetővé tette az ösztönmechanizmusok természetesnél hatékonyabb kifejeződését, ezzel felerősítve azokat. Nem vagyunk agresszívebbek, nem vagyunk szaporábbak és nem igénylünk több külső feltételt, élelmet, hőmérsékletet, mint civilizációnk hajnalán. De az agresszivitás, a fajfenntartás és az önfenntartás késztetéseit sokkal ügyesebben elégítjük ki, mint korábban, s mint amire a biológiai gátló mechanizmusaink kiképződtek.

1. Agresszió

A klasszikus példát Lorenz szolgáltatja, aki leírja az agresszivitás kielégítésének bővülő lehetőségeit a bunkótól az atombombáig. Az embertársaira puszta kézzel támadó sokkal fogékonyabb a megadás gesztusaira, a könyörgésre, és sokkal nagyobb elszánásra, sőt testi erőre van szüksége, hogy agyoncsapja társát, például Ábelt. Bunkóval ez már könnyebben megy, karddal vagy lándzsával még inkább. Az első minőségi ugrást a nyíl, majd később a lőfegyverek hozzák, amelyek lehetővé teszik a távolból ölés művészetének begyakorlását. Egy Mauser elsütéséhez különösebb testi erő nem szükséges, és az áldozatnak nincs ideje, lehetősége a megadás, könyörgés gesztusait bemutatni. Marad még a halál látványa; ezt az amerikai légifölény küszöböli ki. Akit a sztratoszférából vágnak kupán egy atombombával, vagy az éjszakai Bagdadban rendeznek neki tűzijátékot, annak kínos, gyötrelmes halálát még csak nem is látja a bombát kioldó pilóta. Megszűnik a közvetlen összefüggés az agresszív ösztöncselekvés megvalósulása, az eredmény visszacsatolása, és a genetikusan kifejlődött, magatartásmintákban rögzült gátlások (esetünkben rimánkodás, könnyek, sajnálat, szánalom) hatásmechanizmusa között.

háborús propaganda

Ezzel egyidejűleg az agresszív megnyilvánulások, a fajtárs elleni erőszak az egyszerű cselekvés szintjéről áttételes és jelképes szintekre tevődik át, ritualizálódik. Ez azt jelenti, hogy egyrészt az erőszak nem feltétlenül testi erőszakban fejeződik ki, előtérbe kerülnek a szubtilisebb, ravaszabb formák a pszichológiai hadviseléstől a verbális agresszióig. Másrészt az ösztön levezetésének ritualizált módjai közvetítőket igényelnek (egy durva boxmeccs, futball kupa vagy az Öböl-háború a CNN megzenésítésében, ahol a kiégett szemű bagdadi kisfiú szintén nem látható). Elválik az ösztönmegnyilvánulás és a cselekvés is egymástól. Az a pilóta, aki bevetésen van, esetleg egyáltalán nem haragszik a bagdadi kisfiúra (bár a háborús propaganda mindent megtesz ennek érdekében). A bevetésre küldő tábornokok viszont egyáltalán nem haragszanak Husszeinre, sőt örülnek gazságának, hiszen ezzel adott nekik lehetőséget: a) a régi arzenál elhasználására és ezzel a kongresszustól a korszerűsítésre, fejlesztésre oly régóta hiába kért milliárdok kipréselésére, illetve b) saját stratégiai képességeik kibontakoztatására és remekbe szabott, elegáns hadműveletek végrehajtására.

Egy szó mint száz, a biológia beépítette késztetés (ölni, küzdeni) ellen a szintén beépült reguláció (ölésvágy gátlása a megadás gesztusára) teljesen hatástalanná vált. Felbomlott a visszacsatolási egyensúly, féloldalasan fejlődött a magatartás-minták alakulása: a szociális gátlások intézményesülése, az erőszak büntetése, az altruizmus jutalmazása ellentmondásos és ezért kicsiny hatékonyságú ellenszere a fegyvergyártásnak és futballmeccseknek. Hiszen ki hiszi el, hogy ölni bűn, ha háborúban erény. És kit rettent el az öléstől, ha nem bűnhődik érte halállal, sőt alkalmasint világhírre tesz szert, mint egy-egy híres merénylő a maga 999 év büntetésével?

2. Fajfenntartás

Hasonló jelenség játszódik le a legfontosabb másik alapösztön, a fajfenntartás ösztöne szintjén. Genetikusan rögzült magatartásmintáink azt sulykolják belénk immár érzelmi, pszichikai, tudati, társadalmi, vallási szinten is, hogy a gyermeknemzés kötelesség: a hazának, Istennek, embertársainknak tetsző cselekedet. A biológiába vesző múltban ennek stratégiai szerepe kétségbevonhatatlan, hiszen a környezet átalakításának képessége előtt a természetes szelekció ugyanúgy hatott ránk, mint más állatfajokra, és a tíz gyerekből kettő maradt életben. Így lehetett biztosítani a népesség fennmaradását. Aztán elérkezett a korszak, amikor az ügyes újítások, a földművesség, a szerszámkészítés, a védelmi lehetőségek kiépítése, fegyverek birtoklása révén ez az egyensúly is megbomlott, és a történeti korok során – gyakorlatilag a pestisjárványok, háborúk és természeti katasztrófák ellenére – az emberiség recens, jelenkori, az adott pillanatban élő egyedeinek létszáma folyamatosan, megszakítás nélkül növekedett.

a ma élő emberek együttes biomasszája

Az már csak szerencsétlenségnek fogható fel, hogy az utóbbi másfél-kétszáz évben, az iparosítás révén ez a növekedés exponenciálissá gyorsult, mert egyszerre javultak az életfeltételek, és alakult ki az életre alkalmatlan egyedek életben tartását művészi szinten végző orvostudomány. Az eredmény nem egyszerűen létszámnövekedés, hanem az emberiség biológiai életképességének tragikus romlása. Genetikai örökségünk látja kárát a szaporodásból ki nem zárt aberráns, torz, beteg, genetikailag károsodott egyedek továbbélésének. Egyrészt tehát a ma élő emberek együttes biomasszája sokszorosan meghaladja a vadon élő emlősállatok együttes tömegét, másrészt ez a biomassza olyan egyedekből is áll, akik korábban egészen biztosan nem maradtak volna életben. Ijesztő mértékben gyorsul függőségünk a technikai rendszerektől. A túlszaporodás nem a harmadik világ baja. Magyarországon az itt élő emberek legalább egyharmada a természettől mesterségesen elhódított területen, ármentesített vidéken él. Németország átlagos népsűrűsége nagyobb, mint Indiáé, és az Európai Közösség országainak népessége hatszorosa a Szahara alatti Afrikáénak. Egészségi állapotunk romlása pedig korántsem csak a hülye gyerekek arányának növekedését jelenti. Magyarországon az utóbbi tizenöt évben tízszeresére emelkedett az asztmás megbetegedések száma.

A szaporodás ösztöne tehát gátlástalanul tobzódhat egy olyan populációban, amely kizárólag jövőjétől kölcsönzött tőkén él, és amelynek egyszerű biológiai igényei is messze meghaladják már a Föld ökológiai eltartóképességét. A számokkal szeretünk nagyvonalúan bánni, és vagdalkozunk az itt élő ötmilliárddal, egyesek tíz, tizenöt milliárd embertársunk életéről tesznek kijelentéseket. A milliós számok még nagyjából felfoghatóak az emberek számára, egy nagyváros lakossága a példa rá, a milliárd már illuzórikus és irracionális szám. Egy kegyetlen gondolatkísérlettel döbbenthetjük rá vagdalkozó partnereinket a Föld túlnépesedésének valós veszélyeire. Ha egy imaginárius nagyhatalom hirtelen megtámadná Kínát, ahol a mondott ötből 1,1 milliárd él ama bizonyos marok rizsen (és sok-sok kőszén füstjén), és naponta atomtámadást hajtana végre, minden áldott nap elpusztítva ezzel egymillió embert, a háború három teljes évig tartana.

Milliárdok élnek a földön, és milliárdok fognak egymásnak esni, amikor kifogyunk az ötletekből, hogy mivel tartsuk el őket. S miért? Mert elmaradt a természetes szelekció kiesésének pótlását végezni hivatott szabályozási mechanizmus kidolgozása, a megfelelő szociális gátlások kialakítása. A társadalmi intézmények szűkebb-tágabb csoportérdekeket szem előtt tartva hajszolják bele még a ma élőket is a további szaporodásba. Nálunk a népesség fogyásának, az igazi magyarok pusztulásának adatai hangolják a lelkeket. Indiában, Kínában a munkáskéz szükségére hivatkozva nemzenek a parasztcsaládok. Egy jól nevelt katolikus országban pedig, mint Lengyelország, a buzgó honatyák a törvény pecsétjével szentesítik a római főnök abortusztilalmát. Aki, hogy következetes legyen, megtiltja a boszniai háborúban megerőszakolt apácák magzatának elvételét is. Mindezt a nagylelkű, megbocsátó, s persze egyedül üdvözítő kereszténység nevében.

3. Önfenntartás

Fejlődésünk harmadik nagy oszlopa, az önfenntartás igényeinek kielégítését végző tevékenységek zöme. Az ember, amióta csak lejött a fáról, felegyenesedett és eszközöket használ, jobbára arra törekszik, hogy olyan ösztönkésztetéseknek tegyen eleget, amelyeket a viselkedésbiológusok a komfortérzet kielégítésének neveznek. Minden állat önálló, dinamikus folyamatok összessége által a külvilággal állandó összeköttetésben álló, morfológiailag zárt, anyagilag félig nyitott, energetikailag nyílt rendszer, amelynek az optimális működéshez speciális peremfeltételekre van szüksége. A rendszer aktív folyamatok útján állandóan keresi a működéséhez szükséges feltételek optimalizálásának lehetőségeit. Minél fejlettebb egy állati szervezet, annál több eszközzel rendelkezik az optimalizációhoz. A poikiloterm (változó testhőmérsékletű) állatoknak még izommozgásra, helyváltoztatásra van szüksége az optimális hőmérséklet beállításához, és bizonyos hőmérséklet alatt, illetve fölött ,,nem működnek”: téli álmot alszanak, megdermednek stb. Az emlősök már szőrzet, párologtatás, izomfibrilláció, vérértágulás és egy sor egyéb trükk révén központi szabályozású kazánnal rendelkeznek, amelynek érzékelője a hipotalamuszban mindig a legkedvezőbb hőmérséklet beállítására törekszik. Ennek ellenére a külvilág tényezőit még mindig figyelembe kell venni; az állat odút, fészket épít, visszahúzódik a napról, vagy egyéb úton keresi a megfelelő peremfeltételeket. Az eszközhasználó ember az eszközöket használja fel a peremfeltételek megváltoztatására, és ez óhatatlanul oda vezet, hogy míg a peremfeltételek megváltoztatásának mestere lesz, elveszti a rendszer belső szabályozásának képességét: szőrzete kikopik, melegben napszúrást kap, hidegben megfagy. A példa nem csak a hőmérsékletre igaz. Az energiabeviteltől (étkezés) a környezeti fluktuációk kiküszöböléséig (vadállatok, az időjárás viszontagságai) egyre jobban törekszik egyre bonyolultabb és saját rendszerétől egyre idegenebb megoldások alkalmazására. Ennek lehetőségét a környezet átalakításának képessége teremti meg.

nincs ideje alkalmazkodni

Csakhogy, mint az előző két példa is mutatja, a változásnak ára van. Az átalakítás saját belső képességeink csökkenésével, illetve más, egyéb biológiai igények kielégítésének lehetetlenné válásával jár. Ezek a folyamatok azonban hosszan tartó, lassan kibontakozó, generációkon keresztül érvényre jutó negatív következményeket is jelentenek, ahonnan ismét hiányzik az egyed szintjén az azonnali visszacsatolás. Az egyed élvezi, hogy mozgásigényét, amely komfortérzetéhez szorosan hozzátartozik, immár nem két gyors lába segítségével (amely közben visszafejlődik, visszeres lesz vagy érszűkületes, és idő előtt kell amputálni), hanem egy korábban elképzelhetetlen sebességű motorkerékpárral elégíti ki, amelyhez biológiájának nincs ideje alkalmazkodni: öregapáink még nem ismerték, ő már robog rajta. Meztelen karral, egy szál nadrágban. Visszajelzés nincs. A köszvény, a reuma, az idült nyavalyák majd húsz év múlva jelentkeznek.

Ugyanez rendszerszinten is igaz, társadalmi méretekben. A sugárzás, a szintetikus anyagok halmaza, a gyógyszeres, mesterséges beavatkozások hatása nem érződik. Ugyanígy nincs íze a nitrátos víznek, az ózondús levegőnek. Vagy ha már van, csak annál rosszabb. Láthatatlan veszélyek kezdik ki épphogy elnyert biztonságérzetünket. Nem kell félni a vadon erdőben nyakunk közé ugró ordas fenevadtól (írmagját is kiirtottuk a csikasznak, hogy komfortunk tágas legyen), de napozni már veszélyes: bőrrák lehet belőle, ama szorgosan dolgozó kis chlorofluorocarbon molekulácskák következtében, amelyek százezrével rágcsálják atomjaira az ultraibolya sugarakat kiszűrő ózonréteget. Pedig a molekulácskáknak a frizsiderben lenne a helyük, meg az amerikaiak légkondicionáló berendezéseiben, meg a McDonalds puffasztott műanyaghabjaiban, meg a számítógépeink bitmorzsáiban. Amely találmányok egytől egyik komfortérzetünket hivatottak optimalizálni.

Az önfenntartás ösztöne tehát maximálisan kielégül. Nemcsak az adott pillanatban tudjuk a peremfeltételeket optimalizálni, de időben és térben előrevetítve felkészülünk minél több lehetőségre is. Ez is az öntudat következménye. Hogy mi lesz, ha jön a hideg, jönnek az oroszok, vagy elfogy a kamrából az oldalas. A fentiek ellen úgy lehet a legjobban védekezni, ha környezetünk még nagyobb átalakításával anyagi eredetű javakkal vesszük körbe magunkat, és a kamra mellett megjelenik a jégszekrény, a hideg ellen a központi fűtés, az oroszok ellen meg a nukleáris elrettentés. Közben az átalakításhoz felhasznált energia elillan a semmibe, hővé alakul, disszipálódik, a környezet pedig nem úgy alakul, ahogy szeretnénk: biológiai igényeink egyik felének kielégítésével lehetetlenné tesszük másik felük teljesülését. Az ember nevű morfológiailag zárt rendszer optimális működéséhez szükséges peremfeltételek ugyanis többek között magukban foglalják a rendszerbe bevitt víz speciális összetételét (ezt poéta lelkületűek tiszta forrásnak nevezik), az atmoszféra szűk határok között mozgó elegyét (ezt úgy, hogy friss levegő), az anyagi és energetikai bevitel sajátos egyensúlyát (ezt meg a medikus lelkületűek mondják egészséges táplálkozásnak), és még egy sor egyéb tényezőt, mint például az akusztikus vagy vizuális ingerek együttesét, amelyek mind szükségesek lennének az egyed, rajta keresztül a faj hosszú távú biológiai igényei másik felének kielégítéséhez.

Szabályozás és sebesség

A fejlődés tehát állandó változással, szabályozott változások sorozatával jár. Ha nem így lenne, a változások káosszá gabalyodnának. A biológiában a változások üteme és a reguláció lépést tart egymással, ha nem jön közbe valami. Egy ökológiai rendszer, egy ökoszisztéma is változik, fejlődik, átalakul: más lesz. De itt a változások sebessége olyan, hogy azt a stabilitásért felelős szabályozási rendszer követni tudja. Az evolúcióban is minden megújul és kitalálja önmagát, s közben mégis állandó, a bolygóméretű szabályozási rendszer három és fél milliárd éve ketyeg – kisebb megrázkódtatásoktól eltekintve – egész jól. A vakmerőbbek állítása szerint ez a szabályozás organisztikus homeosztázis, amely a kibernetika logikájával működik, vagyis olyan rendszernek tekinthető, mint bármely állategyed belső vezérlése.

gátlástalanul burjánzó mohosapiens

Az elmúlt három és fél milliárd év elég jól telt. Az organizmus, amit Föld bolygónak mondunk, de a görögök és nyomukban William Golding kitalálta rá a Gea (Gaia) nevet, békésen fejlődött a rendelkezésére álló geoid térben. Egyre bonyolultabb formákat öltött, al- és szuperrendszerei alakultak ki. Ám egyszer az egyik alrendszer szabályozási mechanizmusa megbomlott, és ez olyan folyamatokhoz vezetett, amit a geophysiologia, a földélettudomány rákos fajburjánzás néven ismer. A kórokok elemzése révén megállapítható, hogy a diagnózis chronicus mohosapiensis, ami rendkívül veszélyes betegség. Még az a szerencse, hogy Gea anyánk elég jó védekező képességgel rendelkezik, és könnyen kilökődhetnek a fertőzött sejtek. Ez persze nekünk, gátlástalanul burjánzó mohosapiens sejteknek nem nagy vigasz. Mi leszünk az, aki kilökődik.

Miért is van ez? Bár a szabályozás megbomlása elég régi keletű, a rákos burjánzás az emberi társadalom történetében sem tekint vissza túlzottan nagy múltra. Lényege a biológiai és társadalmi rendszerek differenciálódási, fejlődési sebességének nagyságrendekkel eltérő volta. Míg a genetika, az ökológia szabályozása az evolúció változásainak gyorsaságát követi, addig a társadalmi változások, melyek ugyanúgy érintik az alapjukul szolgáló biológiai rendszereket is, még a társadalmi rendszerekre sem képesek kielégítő szabályozási megoldásokat találni, nem szólva az alattuk fekvő biológiai jelenségekről. Ezért nem fejlődtek még ki körünkben a sugárzásra rezisztens egyedek, és a bioszféra repairkapacitása, a sajátos folyamatok egyensúlyát megbontó hatások kiküszöbölése, a károk helyreállítását végző mechanizmusok nem képesek megbirkózni a szökött freonmolekulácskákkal. Hogy az öntudat fejlődése miért és hogyan jutott el idáig, történeti elemzésben messzire vezetne. Ha tovább rágcsáljuk a lineáris gondolkodás és az anyagi világ kapcsolatát, a természet és környezetátalakítás filozófiai, világnézeti alapjait keresve, akkor több olyan lépcsőfokot különböztethetünk meg, amely az Európában jobb oldalasan (racionálisan), Ázsiában bal oldalasan (intuitíven) fejlődött emberi elme (ez a megkülönböztetés az agyféltekék analógiájára Fritjof Capra sajátja) fordulóponjait tükrözi.

A történelem

A történelemben azok a társadalmak mutatkoznak életképesebbnek, amelyek nem önmagukat helyezik a világ középpontjába. Kialakulásukat, fenntarthatóságukat tekintve ezek vannak (voltak) többen. A hantik, akik a medvétől származtatják magukat, a finnek, akiknek a világot egy réce tojta, az ausztrál őslakók, akik a kígyót tisztelik, és a keleti nagyvallások, ahol a káosz, az ég és a föld az úr. Még a kora kereszténység is ide sorolható. Az ártó bonyodalmak ott és akkor kezdődnek, amikor egy nép, egy vallás az egyedül üdvözítő, kizárólagos tan vagy hit képét, birtoklását hirdeti. Ez történt a görögökkel, a zsidósággal, a kereszténységgel és a hindukkal. Ami a kereszténységet illeti, a kora középkorig harmonikus világképpel rendelkezett, és nem akart kinőni Isten keze alól. Először a gótikus templomok törtek – emberi alkotásként – az égre, majd a reneszánsz az embert helyezte a középpontba. Ez döntő momentum lett ökológiai szempontból. Ez volt az első repedés a végzetes töréshez, amikor saját magunkért eladtuk a mindenséggel való kapcsolatunkat. Aztán Luther kiszögezte téziseit a wittenbergi templom kapujára, és ezzel elhárult az utolsó akadály is az ember és Isten helycseréje elől. Mert a reformáció egyrészt a Mária-kultusz tiltásával megfosztotta a kereszténységet dualista jellegétől, másrészt az anyagi javak felhalmozásának erkölcsi igazolásával új viszonyt teremtett a természetátalakító tevékenység számára. Nemcsak lehetővé, de erényessé vált a gyarapodás, s Max Weber szerint ez egyenesen vezetett az ipari forradalomhoz. Hogy melyik volt az ok és melyik az okozat, az most nem is lényeges. Mindenesetre a nagyságrendi ugrás, a quantum leap ideje ekkor következik el. Ekkor alakul ki klasszikus formájában a kapitalizmus, és terjed el az egész világon a puritán keresztény etika és erkölcs talaján fogant pragmatikus világkép. A felvilágosodás immár második hullámban, precízen fogalmazza meg az ember mindenhatóságát és alkalmasságát a világ lényegének, összetételének és működési sajátosságainak megismerésére. A descartes-i, bacon-i magabiztosság egyenes következménye Adam Smith teológiai erejű alaptézise a modern közgazdaság modelljének megfogalmazásában, és innentől a haladás fogalma és eszméje elválaszthatatlanul egybefonódik a nagyság, a növekedés fogalmával.

Közgazdaság

Smith-t a közgazdaság atyjaként tartják számon és joggal, mert ő rakta le Ricardóval együtt a máig babonás félelemmel tisztelt piacgazdaság alapjait. Közgazdasági rendszerében központi szerepet kap a munka mint érték, viszont elhanyagolja a források fellelhetőségének kérdését, és kora pozitivista optimizmusától sugallva végtelen nagyságúnak, öröktől fogva és örökre rendelkezésre állónak tekinti a gazdaság működéséhez szükséges energiát és nyersanyagokat. Az elmélete alapján kidolgozott közgazdasági mutatók ellentmondásosak. A bruttó nemzeti össztermék (GNP) például, mely a gazdaság egyensúlyát jellemzi, tartalmazza a hagyományos értelemben vett pusztítás helyreállítási költségeit is, arról nem is szólva, hogy miféle egyensúly jöhet létre, ha a cél az állandó gyarapodás, növekedés. További sajnálatos tény: ha egy anyagilag zárt rendszerben egyik helyen felhalmozás folyik, az a másik helyen rablást, kizsákmányolást és kiürítést, kimerítést jelent. Vonatkozik ez a rendszer élő és élettelen, fajon belüli és fajon kívüli, biológiai és társadalmi elemeire egyaránt.

következetesen végiggondolva

A környezetvédelmi irodalomban elharapódzott divatos fejtegetés azt mondja, hogy helyesen akkor járnánk el, ha forrásainkat termelődésük ütemében és nem annál nagyságrendekkel gyorsabban használnánk el. Ez következetesen végiggondolva azt jelentené, hogy a kitermelt fémeket 100%-ban kellene visszanyerni és ismét felhasználni, méghozzá olyan energia segítségével, amit a napsugárzás befogásával nyertünk.

A közgazdaság alapfogalmai éppoly irreálisak a társadalmi igazságosság, mint az erőforrásgazdálkodás oldaláról nézve. A társadalmi igazságosság azt kívánná, hogy a megtermelt javak egyenlően vagy legalábbis úgy legyenek elosztva, hogy alapvető emberi szükségleteit mindenkinek kielégíthessük. Ezzel szemben a gyarapodás mint cél megfogalmazása szükségszerűen jelöl ki győzteseket és veszteseket, hiszen az erőforrásfelhasználás adott fokán mindenki saját gyarapodására, közgazdasági „egyensúlyára” törekszik, ami csak mások rovására mehet végbe. Mára tehát a helyzet globálisan úgy jellemezhető, hogy léteznek vízválasztón inneniek, akiket északnak, fejletteknek, iparosodottnak, tőlünk nézve nyugatnak mondunk, s ők kizsákmányolják a vízválasztón túliakat, akiknek nem sikerült idejében az OPEC klubba kapaszkodni, és akiket harmadik világnak, délieknek, fejlődőknek, egyszóval másoknak titulálunk. Mi itt, Kelet-Közép-Európában idegesen méregetjük egymást meg a délieket, hogy ki közelíti meg a vízválasztót, a „lécet”. Csakhogy a szakadék mélyül, és a világ teljes berendezkedése arra irányul, hogy a status quo fenntartassék.

A világ helyzete 1993-ban

Ma a léc alól a léc fölé csak kivételes esetben juthat valaki (erre utoljára a II. világháború után volt lehetőség), és ha mégis, csakis mások kárára, arányaiban annyival nagyobbat rúgva volt sorstársaiba, amennyivel messzebb van a bűvös határtól. Ha csak a számokat nézzük, ma Európában Szlovénia van a legközelebb a nyakkendősök klubjához a 438 dolláros havi átlagjövedelemmel, de ez is nevetséges, ha Európa 2-3000 dolláros átlagjövedelmét nézzük. Teljesen jogos a déliek aggodalma, amikor a volt második világot vetélytársnak tekintik. Ha mi Európához akarunk csatlakozni, az csakis az ő rovásukra történhet. Lehet hitelkonstrukciókat teremteni, lehet bombaüzletet csinálni, külföldi tőkét behozni, de mindennek ketten isszák meg a levét: az illető ország saját tőkéje, saját munkaereje, az ott élők nagyon nagy százaléka, illetve valakik valahol a harmadik világban, ami lehet a második is.

nemzetközi világuralmi rendszer

A második világháború után az addig embrionálisán létező nemzetközi világuralmi rendszer teljes pompájában kifejlődhetett. Az ekkor beinduló gazdasági, társadalmi folyamatok konzerválták a gyarmatbirodalmak formális szétesése után keletkezett új helyzetet; a jó előre beépített regionális konfliktusok a nemzeti oligarcha révén hosszú távú kifutást biztosítottak a szintén jó előre beépített technikai, gazdasági rendszerek számára. Létrejött az a társadalmi homogenizálódás, amely az euroamerikai civilizáció uralkodó tudományos, gazdasági, pénzügyi és politikai hegemóniájának biztosítását tűzi ki célul. Az egész világnak, ha akarja, ha nem, az angolok közgazdászának gazdasági elveit kell követnie, a francia forradalomban megfogalmazott eszmékért lelkesednie, s a parlamenti demokrácia törvényei szerint politizálnia. A taposómalom mindenkit maga alá gyűr valamilyen formában.

A világuralmi törekvések fő élvezői a gazdasági és politikai élet azon szereplői, akiknek kezében a hatalom összpontosul. Ez a hatalom személytelen intézmények öntörvényű mozgása révén koncentrálódik tovább, és gyakorlóinak akaratától, személyes elhivatottságától függetlenül gyötör maga alá minden tőle eltérő rendszer-szervezői igyekezetet. Eszközei már régen nem csak erőszakosak, legalábbis a hagyományos értelemben nem. Igaz, egy kis regionális háború, lázongás, polgárháború és diktátor-dédelgetés mindenkor jól jön, de mégsem ez a fő eszköz, hanem az ártalmatlannak látszó, sőt jóindulatú, paternalista, buksisimogató intézmények.

A paternalista világrend intézményei

Ezek az intézmények arról ismerszenek meg, hogy nemzetköziek. Felelősségre vonásuk ezért a nemzeti szuverenitás értelmében nem lehetséges, ellenőrzésük még kevésbé, következésképpen azt csinálnak, amit akarnak. Azt pedig, hogy mit akarnak, a monopoluralmi törekvésekkel játszó nagyvállalatok mondják meg. Az intézmények maguk négy nagy csoportra oszthatók. Az elsőbe a magukat politikaiként definiáló cégek kerülnek, mint amilyen az ENSZ és alfiókjai, vagy a nemzetközi munkásszakszervezet, a nemzetközi atomenergia-ügynökség, és így tovább. A második a nemzetközi piac és a világkereskedelem fogadott prókátoraként ismert egyezménycsomag, élén a GATT-tal, amely a nemzetközi vámtarifa egyezmény néven ártalmatlan szerződésnek látszik, valójában a kicsik megölésének leghatékonyabb eszköze.

A harmadik csoport a pénzügyekkel foglalkozik, ők az adósságválság bábái. Legnotóriusabb közülük a Világbank és a hűvös IMF, majd következnek az ironikusan nemzetközi fejlesztési intézményeknek nevezettek, köztük a Világbank szorgalmas tanítványa és kisöccse, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD). Végül, de nem utolsósorban jönnek az elegáns szakintézmények, ahová egy-egy nagyobb amerikai egyetem (kormánypénzen persze) éppúgy beletartozik, mint az ENSZ szakigazgatási alegységei a FAO-tól a WHO-ig, különös tekintettel specializált kommandósaikra, mint amilyen a nemzetközi agrárkutatási központ (CGIAR). Mindezek logikus betetőzése a gigantikus méretű és ennek megfelelő közhelyekkel terhelt, a Brundtland bizottságból kinövő UNCED konferencia, a maga stabil intézményrendszerével, ahogy kell.

Az intézményekben mindenütt emberek dolgoznak, akik igyekeznek megkeresni a betevő falatjukat, s ez egy világbanki alkalmazott vagy a Közös Piac bürokratája esetében évi több mint százezer dollárra is rúghat. Az intézményekben elismerésre méltó kitartással munkálkodó egyedek azt teszik, ami el is várható tőlük ösztönlényük késztetéseinek kielégítése érdekében: ezt a betevő falatot a lehető legtovább igyekeznek biztosítani a maguk számára. Az intézmények ezért parkinsoni kitartással még vadabbul burjánzanak, mint a rákos daganat egyéb sejtjei. A csillogó üvegpaloták és székházak éktelenül szaporodnak, úgy nőnek ki a földből, mint eső után a gomba. Az EBRD legújab botránya azon apróság körül tört ki, hogy londoni központjának berendezése többe került, mint amennyi kölcsönt összesen folyósított. Az eredetileg ad hoc jelleggel megszületett bizottságok köré szép apparátus épül, amelynek esze ágában sincs küldetésének befejezése (mondjuk a konferencia megszervezése és lebonyolítása) után feloszlatnia önmagát. Megideologizálja létezését, szép vaskos köteteket varázsol elő a fiókokból, és egy pillanatra meg nem szűnik munkatársai százezer dollárját felvenni.

agresszív ösztönmechanizmus

Az intézménycsoportok egymással összhangban produkálják a világ számára a követendő mintát. Az ENSZ és a többi politikai szervezet megadja a játék szabályait. Bosznia esetében például úgy csinál, mintha rendet tartana fenn, miközben biztosítja a háború elhúzásának feltételét. Erre azért van szükség, mert a Szovjetunió összeomlása után eladhatatlanná vált a sok fegyver. Az agresszív ösztönmechanizmus regionális konfliktusokban ritualizálódik, és a fegyvergyárak örülnek.

A nemzetközi integráció, együttműködés és egyéb csábító szirénfogalmak a nagyok gazdasági érdekeinek érvényre jutását biztosítják a helyi sajátosságok és termelők érdekei felett. A példák sorolhatók; a vámvédelem kiiktatása elsődlegesen a hazai termelők agyoncsapását jelenti. A GATT és a Közös Piac vámuniójának elképzelései hasonlóak. Csak míg az egyik egy regionális csoportérdek hatalmasait szolgálja, a másik az egész világot veszi célba, szükségszerűen csorbítva ezzel a kiskirályok hatalmát. A GATT célkitűzései kizárólag ezért futnak zátonyra a Közös Piac eltökélt ellenállásán. A Közös Piac vámuniójának lényege, a tőke, a munkaerő, a termékek és a szolgáltatások szabad áramlása, gyökeresen ellentétes az ökológiai gondolkodás alapelveivel.

A haladás, fejlődés és egyéb szinonim fogalmak, amelyekkel a világ fejlettnek mondott része saját gazdasági-politikai érdekeit rákényszeríti az önkényes értékítélettel fejletlennek, illetve benevolens eufémizmussal fejlődőnek nevezett részére. A legékesszólóbban és legletagadhatatlanabbul a pénzvilág berkeiben jelenik meg az a szemlélet, amely a fogyasztói javak örömének igézetével rángatja bele az eltérő társadalmi, gazdasági fejlődésű országokat: egy végzetes fejlődési csapdába, ahonnan nincs kiút. E fejlődési csapda lényege az eladósodás, amely annak érdekében történik, hogy a fejlődőnek nevezett ország követhesse a nagyokat, és átugorhassa azt a bizonyos lécet, vagy átléphesse a vízválasztót. Az IMF hitelfeltételei nem a kölcsön békés felhasználását, hasznos célra fordítását szolgálják, hanem ugyanarra a gazdasági kényszerpályára állítják a fejlődő országokat, amely az export erőltetésével és a tőkeimport bevezetésével, a nyugati stílusú termelési módszerek előírásával és a multinacionális nagyvállalatoknak kedvező gazdasági környezet megteremtésével kényszerű szereplővé tesz a világpiacon. Azok az országok, amelyek eddig gond nélkül tudták élelmezni népességüket, most kénytelenek a külföldi adósság törlesztésére a világpiacon eladható terményeket termelni, népességüket pedig import élelmiszerrel ellátni, ami tovább növeli az adósságot, akárcsak a gondosan időzített etnikai, hatalmi villongások kiváltotta fegyverkezési hajsza. Mindezt a kamatos kamat, a piac és a gazdasági növekedés szentháromságának tiszteletében.

A magasztos célokat nem kevésbé céltudatos kampány vezeti be a termelési technológiák és technikai megoldások terén – megfelelő intézményi háttérrel persze. A léctől elmaradt kicsiknek fejsimogató atyai gondoskodással adja át az okos Nyugat mindazon tudást, felhalmozott tapasztalatot és gyakorlatot, amely aztán tévedhetetlenül kiirtja a saját, generációkon át megbízhatóan, nota bene fenntarthatóan működő termelési és gazdasági gyakorlatot, a helyi piacokat, a tradicionális tudást és társadalmi hagyományokat, a szociális szerkezetet. Az Északi-sarktól a Kilimandzsáróig mindenki hamburgert zabál és Coca-Colát vedel. Ennél is nagyobb kárt okozott azonban a hivatalos FAO-segédlettel, sőt vezénylettel végzett zöld forradalom, a mezőgazdaság hagyományos gyakorlatának tönkrezúzása, a helyi génbankok megsemmisítése vagy bekebelezése az ellenőrizhetetlen, nagy termelékenységű változatokat előállító vetőmagcégek érdekében, amelyek most kemény valutáért árulják azoknak a piaci értékű terményeknek magjait, amelyekhez a genetikai anyagot esetleg éppen a vásárlótól csaklizták el.

Gea válasza (1.) A csökkenő hozadék törvénye

Az a környezetátalakítás, ami mindezzel jár, kezd aggasztó méreteket ölteni. A bioszféra rendszerszinten megjelenő válasza az ökológiai válság. Az exponenciálisan gyorsuló spirál drámai gyorsasággal emészti fel a támaszául szolgáló biológiai és ökológiai rendszerek szabályozási mechanizmusait. Az élő rendszerek ellenállása a közhittel ellentétben korántsem a környezetszennyezés. A környezetszennyezés jellegzetesen antropomorf és egocentrikus megfogalmazása azoknak a következményeknek, amelyek biológiai igényeink kielégítését lehetetlenné teszik. A szennyezés csak emberi szemszögből értelmezhető és ezért félrevezető fogalom. Ennél sokkal lényegesebb jelenség a biológiai rendszerek teljesítőképességének telítődő görbéje, ami egyrészt a változtatások helyreállításának lehetetlenné válásában (például az öntisztító képességét elvesztő folyó, tó, tenger), illetve az ember számára hasznosítható részarány csökkenésében fedezhető fel. Ez a csökkenő hozadék törvénye, ami azt jelenti, hogy a természeti rendszerek hozama nem áll egyenes arányban az emberi ráfordítás mértékével. Van egy optimális tartomány, ahol a ráfordítás megtérül, de aztán egységnyi növekményt már csak sokszoros egységnyi ráfordítással lehet elérni. Klasszikus leírása ennek a jelenségnek a mezőgazdaság terményhozamainak változása, ahol a műtrágya, energiabevitel, kemizálás növelésével nem áll arányban a megtermelt szerves anyag mennyisége, különösen ha annak hasznosítható részét és nem összmennyiségét tekintjük, ami az intenzív fajták nagy részének esetében nem más, mint víz: a sejtközötti állományban, a tejben, az izomzatban, a növényi szövetekben. De ugyanúgy igaz és helyes a meglátás bármely emberi tevékenységre is. A nyersanyagok kitermelésének határt szab a mineralógiai barrier, amelynek elérése után a további kiaknázás gazdaságtalanná válik. A közlekedésben a városi utak telítettsége elér egy pontot, amely után az autó nem gyorsabb, hanem lassabb előrejutást tesz csupán lehetővé, különösen ha az előállításához, fenntartásához szükséges energiát és időmennyiséget is tekintetbe vesszük. Az információ egy idő után már hiába dörömböl különféle érzékszerveink határán; értelmét veszti, mert feldolgozhatatlanná válik… Ha még sokáig nyújtanám ezt a tanulmányt, én is ellenkező hatást érnék el vele, mint amit igyekszem.

Gea válasza (2.) A környezeti hatások kölcsönhatása

A környezeti hatások a rendszerszintű válaszban azért jelentenek reális veszélyt az emberiség létére, mert az egész rendszer új stabil szintre állásának előkészítését jelenthetik. A külön-külön is szomorú, de nem reménytelen változások ugyanis egymást erősítik, és ezzel a végén gyökeresen eltérő peremfeltételeket teremtenek, amelyekhez biológiai, társadalmi rendszerünk szabályozási mechanizmusa már nem képes alkalmazkodni; ezért túlélésünk szempontjából reménytelennek kell őket ítélnünk. Az erózió, a földtörténeti korok során kialakult felszíni formák pusztulása és haladása egy kiegyenlítettebb, rendezettebb, azaz homogénebb állapot felé: szükségszerű folyamat, ami a termodinamika entrópiáról szóló tételéből következik. Ez a tétel kimondja, hogy a zárt rendszerekben a mozgások kiegyenlítődnek, és a rendszer a végső homogenitás állapota felé halad, amikor minden mozgás leáll. A földfelszín esetében ez a felszíni formák kopását és lepusztulását jelenti hosszú távon. A bioszféra és fejlődési folyamata, az evolúció azonban hatékonyan akadályozza ezt a tendenciát, miután maga negatív entrópiával rendelkezik, azaz egyre rendezetlenebb (értsd: összetettebb, szervezettebb) állapot felé halad. A hegyeken erdők nőnek, ami a szivacshatás következtében akadályozza a kőzet aprózódását, a víz, hőmérséklet romboló hatását. A növényi tevékenység nyomán vastagszik a termőtalaj rétege, amely pozitív visszacsatolással az életformák változatosságát gyarapítja. A növényzet megváltoztatja a vízháztartást, párologtat és elszív, akadályozza a talaj kiszáradását.

sivatagosodás

Az emberi beavatkozás nyomán egyszerre több helyen változik a helyzet. A vízgyűjtők erdeinek letarolása gyorsítja a vizek levonulását, a vizek levonulása az alföldeken árvizekhez, a válaszul végzett vízrendezések, folyószabályozások az alföldek kiszáradásához, az erózió gyorsulásához vezetnek, a fosszilis tüzelőanyagok égetése növeli a légköri szén-dioxid mennyiségét, ez az átlagos hőmérsékletet, ami pozitívan hat vissza a kiszáradásra, és megindítja a sivatagosodást. Az ember válaszul öntözni kezd, s ez a hatalmas párolgás miatt szikesedéshez és további sivatagosodáshoz vezet. A népesség növekedése folytán egyre újabb, termelésre kevésbé alkalmas területeket kell termelésbe vonni, itt ugyanezek a folyamatok már felgyorsítva zajlanak le, és hogy a kép teljes legyen, globális klímaváltozás várható, amely a megszokott növénytakaró, az ökoszisztémák és a termelési gyakorlat gyökeres átalakulásával kecsegtet. A környezet szennyezése, vagyis az egyes elemek eredeti összetételének az élet szemszögéből előnytelen megváltozása miatt csökken az életre alkalmas helyek száma, a biológiai változatosság is. És akkor még csak igazán a legalapvetőbb és legnyilvánvalóbb változások egyetlen láncolatát vettük nagyító alá. Ezenkívül számtalan egyéb láncreakció létezik, önmagát és egymást erősíti ördögi körben.

Harmonikus fejlődés

Mindezek alapján: fenntartható fejlődés nincs és nem is lehet. Önellentmondás, aminek sem rendszerelméleti, sem evolúciós, sem társadalmi értelme nincs. Talán harmonikusnak mondott fejlődéssel kellene próbálkozni, ahol a változások, a növekedés arányban állnak a szabályozási rendszer fenntartó képességének változási ütemével. Ennek a jelen körülmények között elsődlegesen közgazdasági feltételei nincsenek, bár vannak örvendetes első fecskék, akik Adam Smith elméletének hiányosságait igyekeznek kipótolni, és a termodinamika törvényszerűségeit figyelembe véve működő gazdasági rendet konstruálni. Nicolae Georgescu-Roegen és Herman Daly voltak az úttörők, akik le merték írni, hogy a biológiával összeegyeztethető paradigma az állandó állapotú gazdaság. Ebben sem a populáció létszáma, sem a produkció összeredője nem változik lényegesen hosszú távon.

mit jelent a minőség?

A ma peremfeltételei között az állandó állapotú gazdaság lehetne fenntartható. Ez semmi esetre sem az a hipokrita báránybőrbe bújt farkas, aki a riói karnevál széksorai között sompolyog. Az állandó állapotú gazdaság eléréséhez gyökeres szemléletváltásra van szükség az egyedek, személyek szintjén, másfajta értékrendre, mint a jelenleg uralkodó pragmatista, konzumerista őrület, és az ennek alapján szerveződő, fenntartható társadalmi szerkezetre. A fenntarthatóság nem azonos az önellátással, abban az értelemben, hogy mindenkinek saját szükségleteit személyesen kell kielégítenie és személyesen megtermelnie betevő falatját, szőni ruhadarabjait, valamint gyártani a számítógépeit. Az önfenntartással sem egyenlő abban az értelemben, hogy mindenki maradjon magának, és ne avatkozzék a szomszédja dolgába. A fenntartható társadalom az én megfogalmazásomban olyan társadalmi, gazdasági struktúrát takar, ahol az anyagi rendszereken végzett változtatások üteme, sebessége nem haladja meg lényegesen a biológiai rendszerek hasonló változásainak ütemét, ezért azokkal egyeztethető és azok közé beilleszthető. Ez a mennyiségi növekedés helyett a minőség irányába törekvő gazdaságot, emberi közösséget feltételez. És hogy mit jelent a minőség?

Az ipari korszak gazdasága évi 3 %-kal nő. Ez a gazdasági termelés megkétszereződését jelenti minden 23 évben, a mögötte rejlő energiafelhasználással, nyersanyagpazarlással, környezetátalakítással, szennyezéssel, rombolással, és mindazzal a következménnyel, amiről már volt szó. Az utakon szaladgáló személygépkocsik szintén évi 3%-os növekedési ütemet mutatnak, a légköri szén-dioxid mennyisége évi 2%-kal nő. Nincs az a fizikai rendszer, amely korlátlanul terhelhető. Az összeomlás előbb-utóbb elkerülhetetlen és ez új stabil állapot kialakulásával jár, amiben nekünk már nem sok helyünk lesz.

Az emberi tevékenység két dimenzióból tevődik össze. Az egyik az anyagi, látható, fizikai, a másik a nem anyagi, nem látható, metafizikai. Az a bizonyos biokémiai újítás, aminek lényegéről még mindig fogalmunk sincs. Az emberi társadalom fejlődési görbéje két, eleddig párhuzamosan futó vonallal rajzolható meg. Az egyik a természetátalakítás, erőforrásfelhasználás vonala, a másik az ehhez használt intelligenciáé. Nem kell tennünk mást, mint a két görbét szétválasztani: megteremteni annak lehetőségét, hogy lelki, szellemi fejlődésünk ne legyen szolgaian az anyagi rendszerek kényszerű átalakításához kötve.

Kézenfekvő válasz erre, hogy az ember történelme során mindig is nagy dolgokat akart véghezvinni, és ehhez anyagi eszközökre volt szüksége. Nos, a minőségi gazdaság nem jelenti feltétlenül a lemondást az anyagi eszközökről. Aki felfedezi a napenergiát nagy hatásfokkal elektromossággá alakító eszközt, az kis anyagfelhasználással nagy szellemi fejlődést biztosító tettet visz végbe. A minőségi gazdaságban a társadalmi konszenzus azt a szellemi teljesítményt nyugtázza, amely az állandó állapot eléréséhez viszi közelebb a rendszert, nem pedig egy elképzelt, végtelennek hitt növekedés zsákutcájába taszítja. Az állandó állapotot pedig a gazdaságban éppúgy csak megközelíteni lehet, ahogyan az ökológiai egyensúly sem létezik.